Frank Herbert - A Dűne

— A szolgákat feltartóztatja az anyád, aki ott őrködik az ajtó előtt. Bízhatsz benne. Az anyád túlélte ezt a próbát. Most rajtad a sor. Tekintsd megtiszteltetésnek! Ritkán teszünk ki ennek fiúgyermeket.

A kíváncsiság elviselhetővé csökkentette Paul félelmét. Érezte az öregasszony hangjából, hogy igazat mond, semmi kétség. Ha az anyja odakint őrködik… ha ez valóban próba… És így vagy úgy, tudta, hogy csapdában van, nem engedi menekülni az a kéz a nyakánál és a kézben a gom-dzsabbar. Emlékezetébe idézte a félelem elleni litániát, amelyre az anyja tanította meg a Bene Gesserit rituáléjából.

Nem szabad félnem. A félelem az elme gyilkosa. A félelem a kis halál, mely teljes megsemmisüléshez vezet. Szembenézek félelmemmel. Hagyom, hogy áthaladjon rajtam, fölöttem. És amikor mögöttem van, utána fordítom belső tekintetemet, követem az útját. Amikor a félelem elment, nem marad semmi, csak én magam.

Érezte, hogy visszatér a nyugalma.

— Tessék, asszonyság, csináld csak!

— Asszonyság! — csattant fel a Tisztelendő Anya. — Mi tagadás, van benned bátorság! Hát majd meglátjuk, kis uraság! — Közel hajolt, szinte suttogássá halkult a hangja. — Fájdalmat fogsz érezni a kezedben. Fájdalmat! De ha kihúzod a dobozból, megérintem a nyakad a gom-dzsabbarommal, és olyan gyorsan jön a halál, mintha a bakó bárdja csapna le! Ha kihúzod a kezed, a gom-dzsabbar végez veled. Érted?

— Mi van a dobozban?

— Fájdalom.

A fiú érezte, hogy a kezében erősödik a bizsergés. Összeszorította a száját. Miféle próba lehet ez? tűnődött. A bizsergésből viszketés lett.

Az öregasszony megszólalt:

— Hallottál már róla, hogy az állat leharapja a lábát, hogy kiszabaduljon a csapdából? Az az állati megoldás. Az ember inkább benne marad a csapdában, eltűri a fájdalmat, halottnak tetteti magát, hogy aztán megölhesse a csapdavetőt és ezzel elháríthassa a veszélyt a hozzá hasonlók feje felől.

A viszketésből enyhe égető érzés lett.

— Miért csinálod ezt? — förmedt rá Paul.

— Hogy megtudjam, ember vagy-e. Hallgass!

Paul ökölbe szorította a bal kezét, ahogy a másikban erősödött az égető érzés. Lassan fokozódott: szinte rétegenként rakódott a forróságra, a forróságra, a forróságra… a forróság! A fiú érezte, hogy a szabad kezén a körmök belevájódnak a tenyerébe. Be akarta hajlítani az égő keze ujjait, de nem tudta megmozdítani őket.

— Éget — suttogta.

— Csend!

A karján végiglüktetett a fájdalom. Izzadság verte ki a homlokát. Minden idegszála őrjöngve követelte, hogy húzza ki a kezét abból a tüzes katlanból… de… a gom-dzsabbar! Nem mozdította meg a fejét, csak a szemét próbálta elfordítani annyira, hogy meglássa a nyakának meredő iszonyatos tűt. Észrevette, hogy zihálva szedi a levegőt, uralkodni akart a lélegzésén, de nem tudott.

Fáj!

Minden megszűnt a világban, csak az a kínban égő kéz létezett, és a közvetlen közelről reá meredő, vénséges vén arc.

Az ajka úgy kiszáradt, hogy alig tudta szétválasztani.

Jaj, jaj, jaj!

Szinte mintha érezte volna, hogy azon az elgyötört kézen összepöndörödik a bőr, összesül, lefoszlik a hús, amíg csak az elszenesedett csontok maradnak…

Elmúlt!

Mintha csak kikapcsolták volna, a fájdalom hirtelen megszűnt.

Paul érezte, hogy remeg a jobb karja, érezte, hogy verítékben úszik a teste.

— Elég — mormolta az öregasszony. — Kull wahad! Egyetlen leánygyermek sem bírt ki ennyit soha! Alighanem szerettem volna, hogy elbukj! — Hátradőlt. elvette a gom-dzsabbart a fiú nyakától. — Vedd ki a kezed a dobozból, ifjú emberi lény, és nézd meg!

Paul megfékezte a kínzó reszketést, rámeredt a fénytelen ürességre, ahol a keze mintha saját akaratából maradt volna. A fájdalom emléke megbénította. A józan ész azt súgta, hogy megfeketedett csonkot fog kihúzni abból a dobozból.

— Rajta! — csattant fel az öregasszony.

Paul kikapta a kezét, és döbbenten bámult rá. Semmi nyom! Semmi jele a gyötrelemnek! Fölemelte a kezét, megforgatta, behajlította az ujjait.

— Fájdalom idegi gerjesztéssel — mondta a Tisztelendő Anya. — Szép is volna, megcsonkítani a potenciális emberi lényeket! Nem mondom, vannak, akik sokat adnának ennek a kis doboznak a titkáért. — Elrejtette a köntöse redői között.

— De hát a fájdalom…

— Fájdalom! — mondta fitymálóan az öregasszony. — Az igazi ember minden ideget megfegyelmezhet a testében.

Paul most vette észre, hogy sajog a bal keze. Kinyitotta összeszorított öklét, megnézte a négy véres nyomot, ahol a körmei belemélyedtek a tenyerébe. Leengedte a karját, ránézett az öregasszonyra.

— Ezt csináltad egyszer az anyámmal?

— Láttad már, hogy rostálják a homokot?!

Suhogva csapott le a kérdés, mintha egyenesen az agyát súrolta volna, Paul gondolatai megkavarodtak, hirtelen magasabb szinten tudatosította: Rostálják a homokot. Bólintott.

— Mi, a Bene Gesserit az embereket rostáljuk, hogy megtaláljuk az igaziakat.

Paul fölemelte a jobb kezét, tudatosan igyekezett fölidézni a fájdalom emlékét.

— És ebből áll az egész? A fájdalomból?

— Megfigyeltelek a fájdalmadban, fiam. A fájdalom csak a próba tengelye. Az anyádtól tudhatod, milyenek a megfigyelési módszereink. Látom benned a tanítása nyomait. A mi próbánk a válság és a megfigyelés.

Paul hallotta a hangjában a megerősítést.

— Ez igazság! — nyugtázta.

Az öregasszony rámeredt. A fiú érzékeli, mi az igazság! Lehetséges volna, hogy csakugyan ő az? Elfojtotta a lelkesedést, figyelmeztette magát: A remény elködösíti a megfigyelést.

— Tehát tudod, mikor hisznek az emberek abban, amit mondanak — jegyezte meg.

— Tudom.

A válaszban benne rezegtek az ismételt próbákkal ellenőrzött képesség felhangjai. Az öregasszony hallotta őket.

— Talán te vagy a Kwisatz Haderach — mondta. — Ülj le, testvérkém, ide, a lábamhoz!

— Inkább állok.

— Az anyád a lábamnál ült annak idején.

— Én nem vagyok az anyám.

— Egy kicsit gyűlölsz bennünket, mi? — Az ajtó felé tekintett, kikiáltott: — Jessica!

Az ajtó kivágódott, Jessica mozdulatlanul, merev tekintettel nézett be a szobába. Aztán mintha az egész lénye ellágyult volna, ahogy meglátta Pault. Látható erőfeszítéssel egy kis mosolyra húzta a száját.

— Jessica, elmúlt-e valaha az irántam érzett gyűlöleted? — kérdezte az öregasszony.

— Egyszerre szeretlek és gyűlöllek, Tisztelendő Anyám — mondta Jessica. — A gyűlölet… az a fájdalmakból fakad, amelyeket sohasem szabad elfelejtenem. A szeretet, az…

— Csak a puszta tényt — szakította félbe az öregasszony, de szelíd volt a hangja. — Most már bejöhetsz, de maradj csendben. Csukd be azt az ajtót, és ügyelj, hogy senki se zavarjon bennünket!

Jessica belépett a szobába, becsukta az ajtót, és háttal nekitámaszkodott. A fiam él, gondolta . A fiam él, és… igazi ember. Tudtam, hogy az… de… de él! Most már én is élhetek tovább. A hátának nyomódó ajtó keménynek, valóságosnak érzett. A szobában minden szinte nekifeszült az érzékeinek.

A fiam él!

Paul ránézett az anyjára. Jessica igazat mondott. A fiú szeretett volna egyedül elvonulni, átgondolni ezt az élményt, de tudta, hogy nem mehet el, amíg el nem bocsátják. Az öregasszony hatalomra tett szert fölötte. Igazságot beszéltek. Az anyja átesett ezen a próbán. Félelmetes célja lehet a próbának… mert a fájdalom és a rettegés félelmetes volt. Paul tudta, milyenek szoktak lenni a félelmetes célok. Minden esély ellenében indultak harcba. Öntörvényűek voltak, önmagukat tették szükségessé. Paul úgy érezte, megfertőződött valami félelmetes céllal, de még nem tudta, mi az.