Frank Herbert - A Dűne

— Folytasd, mondj el neki mindent! — szólt a báró.

— Támadást indítunk, megerősítve két Harkonnen-egyenruhába öltözött sardaukar-légióval.

— Sardaukar…! — rebegte Feyd-Rautha. Szeme előtt megjelentek a rettegett császári csapatok, a könyörtelen gyilkosok, a Padisah Császár fanatikus harcosai.

— Látod, mennyire megbízom benned, Feyd — mondta a báró. — Ezt még csak megsejtenie sem szabad soha egyetlen másik Nagy Háznak sem, mert akkor a Landsraad esetleg egyesülne a Császári Ház ellen, és elszabadulna a káosz.

— A lényeg — szólalt meg Piter — a következő: mivel a Harkonnen-házat használják fel arra, hogy elvégezze a Császárság piszkos munkáját, előnyhöz jutunk. Szó, ami szó, veszélyes előny, de ha óvatosan használjuk ki, nagyobb gazdagságot juttat a Harkonnen-háznak, mint a Birodalom bármely másik Házának!

— Sejtelmed sincs róla, mekkora gazdagságról van szó, Feyd — mondta a báró. — A legmerészebb álmaidban sem képzeled! Először is végleges igazgatói posztunk lesz a KHAFT-társaságban.

Feyd-Rautha bólintott. A gazdagság volt a fontos, és a KHAFT volt a kulcs hozzá. Mindegyik nemes Ház ki-kivett a társaság pénzesládájából, amennyit tudott, az igazgatói hatalom révén.

A KHAFT igazgató posztjai jelentették a politikai hatalom igazi bizonyítékait; kézről kézre jártak, ahogy változott a szavazóerő a Landsraadon belül, ahogy a Landsraad ellensúlyozni igyekezett a Császárt és támogatóit.

— Leto herceg — mondta Piter — esetleg megpróbálhat elmenekülni a új fremen-söpredékhez, a sivatag peremvidékére. Vagy megpróbálhatja a családját eljuttatni oda, a vélt biztonságba. Azt az utat azonban elállja Őfelsége egyik ügynöke — a bolygó ökológusa. Talán emlékszel rá — Kynes.

— Feyd emlékszik rá — mondta a báró. — Folytasd!

Piter vállat vont.

— Ha minden a terv szerint megy — mondta —, a Harkonnen-ház alhűbéri jogot kap az Arrakisra egy standard éven belül. A nagybátyád rendelkezik majd a joggal. Az ő személyes megbízottja uralkodik majd az Arrakison.

— Még nagyobb hasznunkra — mondta Feyd-Rautha.

— Úgy bizony — mondta a báró. Magában hozzátette: Így is lesz igazságos. Elvégre mi szedtük ráncba az Arrakist… leszámítva azt a néhány korcs frement, akik a sivatag peremén bujkálnak… meg pár jól kezelhető csempészt, akik szinte ugyanolyan szorosan kötődnek a bolygóhoz, mint a bennszülött munkaerő.

— És a Nagy Házak tudni fogják, hogy a báró végzett az Atreidesekkel — mondta Piter. — Tudni fogják.

— Tudni fogják — mondta szinte suttogva a báró is.

— És az a legszebb — tette hozzá Piter —, hogy a herceg is tudni fogja. Máris tudja! Máris érzi, hogy szorul a hurok.

— Való igaz — mondta a báró, és egy csepp szomorúság volt a hangjában. — Akár akarja, akár nem, tudnia kell… szegénynek!

A báró megmozdult, otthagyta az Arrakis-glóbuszt. Ahogy kilépett az árnyékból, mintha hirtelen testet öltött volna — hatalmas, gigantikus kövér testet. Sötét köntösének redői alatt az alig látható kiemelkedések arról árulkodtak, hogy a rengeteg hájat részben a testéhez erősített hordozható szuszpenzorok tartják. Ténylegesen úgy kétszáz standard kilót nyomhatott, de a lába nem bírt volna el ötvennél többet.

— Éhes vagyok — mondta dörgő hangon, gyűrűkkel ékes kezével megdörgölte duzzadt ajkát, és zsírpárnáktól övezett szemével lenézett Feyd-Rauthára. Hozass ételt, drágaságom! Együnk egyet, mielőtt lepihenünk!

— Nos, Jessica, mit tudsz felhozni a mentségedre? — kérdezte a Tisztelendő Anya.

A Caladan-kastélyban végéhez közeledett a nap, Paul próbatételének a napja. A két nő egyedül volt Jessica nappalijában, Paul pedig a szomszédos, hangszigetelt Meditációs Szobában várakozott.

Jessica a déli ablakok felé fordult. Látta, de mégsem látta az alkony színözönét a rét, a folyó felett. Hallotta, de mégsem hallotta a Tisztelendő Anya kérdését.

Volt egyszer egy másik próbatétel is — oly sok éve már. Egy cingár, bronzhajú lány, kinek testét már a serdülés kínjai gyötörték, belépett Gaius Helen Mohiam Tisztelendő Anya, a Wallach IX. bolygó Bene Gesserit-iskolája főnöknőjének irodájába… Jessica lenézett a jobb kezére, behajlította az ujjait, eszébe jutott a fájdalom, a rémület, a harag.

— Szegény Paul — suttogta.

— Kérdeztem valamit, Jessica! — csattant fel követelőzően az öregasszony.

— Mi? Ó… Jessica nagy erőfeszítéssel visszatért a múltból a jelenbe, és szembefordult a Tisztelendő Anyával, aki a két nyugati ablak közötti kőfal előtt ült. — Mit akarsz, mit mondjak?

— Mit akarok, mit mondjál? Mit akarok, mit mondjál? — Az öreg hang kegyetlen gúnnyal majmolta a fiatalabbikat.

— Igen, fiút szültem! — fortyant fel Jessica. Tudta, hogy szántszándékkal gerjesztik most haragra.

— Megmondtuk neked, hogy csak leányokat szüljél az Atreidesnek!

— Olyan sokat jelentett neki… — mentegetőzött Jessica.

— Te pedig kevélységedben úgy gondoltad, meg tudod szülni a Kwisatz Haderachot!

Jessica fölszegte a fejét.

— Megéreztem a lehetőségét.

— Csak az vezérelt, hogy a drágalátos herceged fiúgyermekre vágyott! — förmedt rá az öregasszony. — De az ő vágyai itt nem jönnek számításba. Egy Atreides-lányt össze lehetett volna adni egy Harkonnen-sarjjal és áthidalni a szakadékot. Te viszont reménytelenül összekuszáltál mindent! Most lehet, hogy elveszítjük mind a két vérvonalat!

— Te sem vagy tévedhetetlen — mondta Jessica. Rezzenéstelen szemmel állta a szúrós tekintetet. Rövid hallgatás után az öregasszony azt mormogta:

— Ami megtörtént, megtörtént.

— Megfogadtam, hogy sohasem bánom meg a döntésemet — mondta Jessica.

— Milyen nemes tőled — mondta gúnyos hangon a Tisztelendő Anya. — Sohasem bánod meg, ugye? Majd meglátjuk, amikor számkivetett leszel, vérdíjjal a fejeden, és mindenki csak azt lesi, hogyan végezhet veled meg a fiaddal!

Jessica elsápadt.

— Nincs más lehetőség?

— Más lehetőség? Ilyet kérdezhet egy Bene Gesserit?

— Csak azt kérdezem, hogy mit látsz a jövőben a te magasabb rendű képességeiddel.

— Azt látom a jövőben, amit láttam a múltban is. Nagyon jól tudod, hogyan alakulnak a dolgaink, és hogyan alakítjuk őket. A faj tudatában van halandó voltának, és fél, hogy megreked az evolúciója. A vérünkben van az ösztön, hogy minden rendszer nélkül összevegyítsük a génanyagot. A Császárság, a KHAFT-társaság, a Nagy Dinasztiák mind csak hordalékok az áradat felszínén.

— A KHAFT — mormolta Jessica. — Gondolom, már el is döntötték, hogyan osztják el az arrakisi zsákmányt.

— Ugyan, mi az a KHAFT? Korunk szélkakasa — mondta az öregasszony. — A Császár és barátai kezében van most a KHAFT igazgatósági szavazatainak ötvenkilenc egész hatvanöt század százaléka. Persze hogy kiszagolják, hol van a haszon, és aztán amikor mások orrát is megcsapja ugyanannak a haszonnak a szaga, változik a szavazati erőviszony! Ilyen úton halad a történelem, lányom.