Frank Herbert - A Dűne

— Lehet, hogy láttam, lehet, hogy nem — felelte. — Nemigen lehet megkülönböztetni őket a grabenek, homorok népétől. Mindenki ugyanolyan bő burnuszt visel, és minden zárt helyen az égig bűzlenek. A különleges ruháik miatt — ők „cirkoruhának” nevezik —, amivel visszanyerik a testnedvüket.

Paul nyelt egyet, hirtelen megérezte, hogy belül nedves a szája, felrémlett benne, amikor szomjúságról álmodott. Vigasztalan gondolat volt, hogy emberek annyira vízszűkében lehetnek, hogy kénytelenek recirkuláltatni tulajdon testnedveiket.

— Nagy érték ott a víz — mondta.

Hawat bólintott, és azt gondolta: Lehet, hogy az én viselkedésem érezteti vele, milyen komoly ellenfél az a bolygó? Persze, őrültség is lenne úgy odamenni, hogy ne legyen meg bennünk a kellő elővigyázatosság!

Paul felnézett a tetőablakra, látta, hogy közben eleredt az eső. Elnézte, ahogy a szürke metaüvegen szétterülnek a tócsák.

— Víz — mondta.

— Megtanulod majd nagyra becsülni a vizet — mondta Hawat. — Mint a herceg fia, sohasem leszel szűkében, de látni fogod magad körül a szomjínség gyötrelmeit.

Paul megnyalta az ajkát, visszagondolt egy héttel korábbra, a Tisztelendő Anya próbatételére. Az öregasszony is mondott valamit a szomjínségről.

„Majd megismered a temetősíkságokat — mondta —, a kopár sivatagokat, a száraz pusztaságot, ahol nincs semmi, csak a fűszer és a homokférgek. Megfested majd a szemedet, hogy ne vakítson a nap. Barátságos menedékhelynek számít majd egy-egy mélyedés, ahol nem ér a szél, ahol nem vagy szem előtt. A saját lábadon kell járnod, nem lesz topter, nem lesz kocsi, nem lesz hátasállat sem.”

Pault sokkal inkább az öregasszony hangja ragadta meg — az éneklő, reszketeg hanghordozás —, mint a szavai.

„Amikor az Arrakison élsz — mondta —, khala , pusztaságban élsz majd. A holdak lesznek a barátaid, a nap az ellenséged.”

Paul emlékezett, hogy az anyja otthagyta az ajtó melletti őrhelyét, odament melléje, ő is fölnézétt az öregasszonyra. „Semmi reményt nem látsz, Tisztelendő Anyám?” — kérdezte.

„Az apa számára nem.” Csendre intette Jessicát, ránézett a fiúra. „Vésd az emlékezetedbe, fiam: Minden világnak négy pillére van.” Feltartotta négy göcsörtös ujját. „A bölcsek tudása, a hatalmasok igazságossága, a bátrak vitézsége és az igazak imádsága. De mindez mit sem ér… — ökölbe szorította a kezét — …olyan uralkodó nélkül, aki érti az uralkodás művészetét. Ez legyen az, amit megtanulsz és továbbadsz!”

Egy hét telt el az óta a beszélgetés óta. A Tisztelendő Anya szavai csak most kezdtek a helyükre kerülni Paul tudatában. Ahogy ott ült Thufir Hawattal, a fiút hirtelen félelem fogta el. Ránézett a Mentátra, aki összeráncolt homlokkal, tűnődve figyelte.

— Merre jártak a gondolataid? — kérdezte Hawat.

— Találkoztál a Tisztelendő Anyával?

— A Császári Igazmondó boszorkával? — Hawat szemében érdeklődés csillant meg. — Igen.

— Amikor itt volt… — Paul tétovázott. Azon kapta magát, hogy nem tud beszélni Hawatnak a próbáról. Valami mélyen gyökerező gátlás akadályozta.

— Igen? Mit csinált?

Paul mélyet lélegzett, aztán még egyet.

— Mondott valamit. — Lehunyta a szemét, fölidézte a szavakat, s amikor megszólalt, a hangja akaratlanul is utánozta az öregasszonyét: — „Te, Paul Atreides, hercegi sarj, királyok ivadéka, meg kell tanuld az uralkodás művészetét. Ezt ugyanis egyetlen ősöd sem tanulta meg!” — Paul kinyitotta a szemét. — Ettől méregbe gurultam, és azt mondtam, az apám egy egész bolygón uralkodik. Ő meg azt felelte, már nem sokáig. De az apám egy gazdagabb bolygót kap helyette, mondtam én. Mire ő: „El fogja veszíteni azt is.” Erre az volt az első gondolatom, hogy figyelmeztetnem kell apámat, de a Tisztelendő Anya azt mondta, már figyelmeztették épp elegen, köztük te is, anyám is.

— Így igaz — dünnyögte Hawat.

— Akkor miért megyünk mégis? — csattant fel Paul.

— Mert a Császár megparancsolta. És mert nem olyan reménytelen a dolog, mint ahogy az a boszorka-kém mondta. Milyen további bölcsességek fakadtak még abból a vénséges kútfőből?

Paul lenézett a jobb kezére, mely anélkül hogy észrevette volna, ökölbe szorult az asztal alatt. Tudatos erőfeszítéssel ellazította az izmait. Valahogy elérte az öregasszony, gondolta, hogy hatalma legyen fölöttem. Hogyan?

— Megkérdezte, szerintem mit jelent uralkodni — mondta. — Azt feleltem, hogy az ember parancsol másoknak. Ő meg azt mondta, nemcsak tanulnom kell, hanem felejtenem is van mit.

A vén banya a fején találta a szöget, gondolta Hawat. Csak a fejével intett Paulnak, hogy folytassa.

— Azt mondta, az uralkodónak meg kell tanulnia kényszerítés helyett meggyőzni. Neki kell a legtöbbet adnia, hogy a legtöbbet kapja, hogy a legjobbak álljanak melléje.

— Hogy magyarázta azt, hogy apád mellett olyanok állnak, mint Duncan és Gurney? — kérdezte Hawat.

Paul vállat vont.

— Aztán azt mondta, hogy a jó uralkodónak meg kell tanulnia a világa nyelvét, és az minden világon más. Én azt hittem, arra gondol, hogy az Arrakison nem beszélnek galachul, de azt mondta, egészen másról van szó. Ő a föld, a kövek, a növények nyelvére gondolt, arra a nyelvre, amelyet nem egyszerűen a fülével hall az ember. Mire én azt mondtam, ezt hívja dr. Yueh az élet titkának.

Hawat kuncogott.

— Ehhez meg mit szólt?

— Úgy látom, nagyon dühös lett. Azt mondta, az élet titka nem probléma, amit meg kell oldani, hanem realitás, amit át kell élni. Akkor az első Mentáttörvényt idéztem neki: „A folyamatot nem lehet úgy megérteni, hogy megállítjuk. A megértésnek együtt kell haladnia a folyamattal, részévé kell válnia.” Ez mintha kielégítette volna.

Ha jól látom, kezdi túltenni magát rajta, gondolta Hawat, de nagyon ráijesztett a vén boszorkány. Vajon miért?

— Thufir — mondta Paul —, az Arrakis tényleg olyan rémes, mint amilyennek a Tisztelendő Anya mondta?

— Olyan rémes nem lehet semmi — felelte Hawat, és mosolyt erőltetett az arcára. — Vegyük például azokat a híres fremeneket, a renegát sivataglakókat. Első közelítésben azt mondhatom, hogy sokkal, de sokkal többen vannak, mint a Császárság hiszi! Emberek élnek ott, barátocskám, rengeteg ember, és… — Hawat figyelmeztetően az arca mellé emelte inas ujját — …gyilkos gyűlöletet éreznek a Harkonnenek iránt. Erről azonban egy szót se, fiam! Ezt csak mint apád híve mondom neked.

— Apám mesélt nekem a Salusa Secundusról — mondta Paul. — Tudod, Thufir, szerintem hasonlíthat az Arrakisra… talán egy fokkal jobb, de hasonló lehet.

— Igazában nem tudjuk, milyen most a Salusa Secundus — mondta Hawat. — Csak azt, hogy milyen volt réges-régen… szinte csak azt. De amit tudunk róla… aszerint igazad lehet.

— Segítenek majd nekünk a fremenek?

— Nem lehetetlen. — Hawat fölállt. — Én indulok az Arrakisra. Amíg nem találkozunk, légy szíves, ügyelj magadra, egy vénember kedvéért, aki szeret épségben látni. Légy jó fiú, ülj át ide, szembe az ajtóval! Nem mintha szerintem bármi veszély fenyegetne itt a kastélyban, csak azt akarom, hogy szokásoddá váljék.

Paul fölkelt, átment az asztal túloldalára.

— Ma elmégy már?

— El bizony, és holnap ti is. Legközelebb már az új bolygótok földjén találkozunk. — Megmarkolta Paul bicepszét. — Ne feledd: a fegyverforgató kar mindig szabadon, a pajzs mindig teljesen feltöltve! — Elengedte a fiú karját, vállon veregette, sarkon fordult, és gyors léptekkel kifelé indult.