Frank Herbert - A Dűne

— Thufir! — szólt utána Paul.

Hawat megfordult, visszanézett a nyitott ajtóból.

— Te se ülj háttal semmilyen ajtónak! — mondta Paul.

A ráncos, öreg arcon széles mosoly jelent meg.

— Attól te sose félj, cimbora! — És már ott sem volt, halkan becsukódott mögötte az ajtó.

Paul leült oda, ahol az előbb Hawat ült, és maga felé fordította a papírokat. Még egy napot töltök itt, gondolta . Elmegyünk. A távozás gondolata most hirtelen valóságosabb lett, mint eddig bármikor. Eszébe jutott még valami, amit az öregasszony mondott, arról, hogy egy világ rengeteg dolognak az összege — az embereknek, a földnek, a növényeknek, állatoknak, a holdaknak, az árapálynak, a napoknak —, az eredmény a természetnek nevezett ismeretlen végösszeg, egy bizonytalan eredő, a most érzete nélkül. És Paul eltűnődött: Mi az a most?

Hirtelen kivágódott az ajtó, egy csúf, esetlen férfi tántorgott be rajta, karjában egy halom fegyverrel.

— Mi az, Gurney Halleck — kurjantott a fiú —, te vagy az új fegyvermester?

Halleck a sarkával csukta be az ajtót.

— Tudom, hogy inkább szórakozni szeretnél — mondta. Körbepillantott a szobában, látta, hogy Hawat emberei már előzőleg átvizsgálták, ellenőrizték, hogy nem fenyegeti veszély benne a hercegi trón örökösét. Mindenütt ott voltak a szinte észrevehetetlen titkos jelek.

Paul nézte, ahogy a mackós léptű, rút ember újra mozgásba lendül, odatántorog a gyakorlóasztalhoz a fegyverhalommal, közben megakadt a szeme a Gurney vállára vetett kilenchúros baliseten. A pengető a húrok közé volt dugva fent, a fogólap közelében.

Halleck az asztalra dobta a fegyvereket, aztán sorba rakta őket — a kardokat, a tőröket, a kindzsalokat, a lassú lövedékű tűvetőket, a pajzsöveket. Amikor megfordult és rávillantotta mosolyát a fiúra, állán-nyakán megvonaglott a tintalián-seb helye.

— Szóval még egy köszönésre sem méltatsz, te kis gazember? — mondta Halleck. — És miféle tüskét szúrtál szegény öreg Hawatba? Úgy rohant el mellettem a folyosón, mint aki az ellensége temetésére igyekszik!

Paul elvigyorodott. Apja minden embere közül Gurney Hallecket szerette a legjobban, ismerte minden hangulatát, a szeszélyeit és a humorát, és inkább barátjának tekintette, mint apja zsoldosának.

Halleck lekapta a balisetet a válláról, elkezdte fölhangolni.

— Ha nem beszélsz, hát nem beszélsz — mondta.

Paul fölállt, odament.

— Mi az, Gurney, muzsikálni készülünk, amikor fegyvert kéne forgatnunk?

— Szóval ma pimaszkodunk az idősebbekkel — mondta Halleck. Megpendített egy húrt a hangszeren, elégedetten bólintott.

— Hol van Duncan Idaho? — kérdezte Paul. — Nem neki kellene ma fegyverismeretet tanítania?

— Duncan már elment, ő vezeti a második lépcsőt az Arrakisra — mondta Halleck. — Neked nem maradt más, mint szegény Gurney, akinek most elege van a fegyverforgatásból, és muzsikára áhítozik. — Megpendített egy másik húrt, fülelt, elmosolyodott. — És a haditanács úgy döntött, hogy mivel amúgy sincs tehetséged a fegyverforgatáshoz, legjobb lesz, ha kitanítunk zenésznek, hogy legalább valami hasznodat lehessen majd venni az életben.

— Akkor talán énekelj valami nótát — mondta Paul —, hogy tudjam, hogyan nem szabad előadni!

— Haha! — Gurney fölnevetett, aztán rázendített „A galaxai hölgyek”-re, a kezében szinte alig látszott a pengető, úgy táncolt a húrokon.

— Ahhoz képest, hogy semmi tehetséged a pengetéshez, egész tűrhető — jegyezte meg Paul —, de ha az anyám meghallaná, miféle pajzán nótákat énekelsz a kastélyban, levágatná a füledet és kitűzetné a falra dísznek.

Gurney meghúzgálta a bal fülét.

— Szegényes dísz lenne, mert nagyon felhorzsolódott már a sok kulcslyukon hallgatózástól, miközben egy bizonyos ifjú cimborám holmi különös dalocskákat gyakorolt a balisetjén!

— Úgy látom, elfelejtetted már, milyen érzés homokot találni az ágyadban — mondta Paul. Fölkapott egy pajzsövet az asztalról, felcsatolta a derekára. — Akkor harcra fel!

Halleck szeme tettetett döbbenettel meredt a fiúra.

— Hah! Tehát a te kezed követte el ama bűnös tettet! Védd hát magad, uracskám, védd magad! — Fölkapott egy kardot, megsuhogtatta a levegőben. — A bosszú pokoli vágya hajt, jaj neked, átkozott!

Paul fölvette a másik kardot, meghajlítgatta a kétélű, egyenes pengét; aztán megállt vívóállásban, egyik lábát előrecsúsztatva. Kimérten, ünnepélyesen szólalt meg, dr. Yueh modorát parodizálva:

— Micsoda fajankó fegyvermestert küldött ide az apám! Ez az ostoba Gurney Halleck biztosan azt sem tudja, mi az alapszabálya a pajzzsal való küzdelemnek! — Paul megnyomta a kapcsolót a derekán, ismerős bizsergést érzett, mintha összezsugorodott volna a bőre, ahogy a védő erőtér rásimult a homlokára, a hátára. Fülébe az erőtértől megszűrve, jellegzetes tompasággal hatoltak csak el a külvilág hangjai. — Pajzsharcban az ember gyorsan védekezik, lassan támad — folytatta. — A támadás fő célja, hogy hibás mozdulatra csábítsa az ellenfelet, hogy védtelenül maradjon a cseles támadáshoz! A pajzs visszaveri a gyors csapást, de átengedi a lassú kindzsalt! — Paul meglendítette a kardot, gyors cselvágást tett vele, majd hátrakapta és szúrt, épp annyira lassítva le a mozdulatot, hogy egy pajzs értelem nélküli védőtere már átengedje.

Halleck figyelte a támadást, az utolsó pillanatban elfordult, a tompa végű penge a mellkasa előtt siklott el.

— A tempó tökéletes — mondta. — De teljesen védtelenül hagytad magad egy alsó riposzt előtt! És ha csuszapenge van a kezemben?!

Paul szégyenkezve hátralépett.

— Megérdemelnéd, hogy elfenekeljelek az ilyen óvatlanságért — mondta Halleck. Fölvett egy kindzsalt az asztalról, a magasba emelte, a mezítelen pengén megcsillant a fény. — Ha ez az ellenfél kezében van, a véredet ontja! Jó tanítvány vagy, soha jobbat, de már figyelmeztettelek, hogy még játékból se engedj senkit a tested közelébe, ha fegyver van a kezében!

— Azt hiszem, nem vagyok ma megfelelő hangulatban — mondta Paul.

— Hangulatban?! — Halleck hangjából még a pajzs szűrésén át is kihallatszott a felháborodás. — Mi köze ehhez a hangulatnak? Az ember akkor harcol, amikor úgy hozza a szükség — hangulat ide vagy oda! A hangulat szeretkezéshez való, vagy balisetmuzsikához, de nem a harchoz!

— Sajnálom, Gurney.

— Sajnálod, de nem eléggé!

Halleck bekapcsolta a pajzsát, előregörnyedt, bal kezével előrenyújtotta a kindzsalt, jobbjával a magasba emelte a kardot.

— De most azt mondom, igazán védd magad! — Hatalmas lendülettel oldalvást szökkent, aztán előre, ádáz dühvel támadásba lendült.

Paul hátrált, védekezett. Érezte, ahogy pattog az erőtér, szikrát vet, amikor a pajzsok összeérnek és eltaszítják egymást, érezte a bőrén az elektromosság bizsergését. Mi történt Gurneyval? kérdezte magától. Ez most nem játék! Paul megmozdította a bal kezét, a csuklóján levő hüvelyből a markába csúsztatta a tőrt.

— Látod, hogy kell az a második penge, mi? — sziszegte Halleck.

Mi ez, árulás? tépelődött Paul. De hát Gurney csak nem!…