Frank Herbert - A Dűne

Paul nézte, ahogy az apja bejön a szobába, látta, hogy odakint az őrök elfoglalják a helyüket. Az egyikük becsukta az ajtót. Mint mindig, Paulban most is valamiféle jelenlét érzetét keltette föl az apja, mint aki maradéktalanul itt van.

A herceg magas volt, a bőre olajbarna. Sovány, csontos arcának rideg kifejezését csak szürke szemének tekintete enyhítette. Hétköznapi, fekete egyenruhája volt rajta, a mellén a vörös sólymos címer. Keskeny csípőjén meg-megvillant a sok használattól patinás, ezüstözött pajzsöv.

— Sok a dolgod, fiam? — kérdezte.

Odalépett az asztalhoz, a tekintete végigsiklott a papírokon, aztán a szobán, majd visszatért a fiára. Kimerültnek érezte magát, szinte fájt már az erőfeszítés, hogy ne mutassa ki a fáradtságát. Az arrakisi út alatt minden alkalmat meg kell ragadnom a pihenésre, gondolta. Az Arrakison már nem lehet.

— Nem sok — mondta Paul. — Minden olyan…

— Igen. Nos, holnap elindulunk. Jó lesz majd berendezkedni az új világunkon, magunk mögött hagyni ezt az egész felfordulást.

Paul bólintott. Hirtelen a fülébe csengtek a Tisztelendő Anya szavai: „… az apádért azonban semmit sem…”

— Apám — kérdezte —, csakugyan olyan veszélyes lesz az Arrakis, mint ahogy rebesgetik?

A herceg erőltetett könnyedséggel leült az asztal sarkára, elmosolyodott. Agyában egy egész beszélgetés sémája kristályosodott ki, olyasféle beszélgetésé, amilyennel a vezér a csata előtt elűzi az emberei félelmét. Aztán mielőtt szavakba önthette volna, szétfoszlott az egész, szétfoszlatta egyetlen gondolat.

Ez a fiam!

— Veszélyes lesz — vallotta be.

— Hawat azt mondja, terveink vannak a fremenekkel — mondta Paul. Közben azon tűnődött: Miért nem mondom meg neki, amit a Tisztelendő Anyától hallottam? Miféle úton-módon tett lakatot a számra az öregasszony?

A herceg észrevette fia szorongását.

— Hawat szeme előtt a legnagyobb haszon lebeg, mint mindig. De van ám más is! Gondolj például a Kereskedő Házak Általános Fejlesztő Társaságára — a KHAFT-ra. Azzal, hogy nekem adja az Arrakist, Őfelsége kénytelen nekünk adni a KHAFT egyik igazgatói posztját is. Nem akármilyen nyereség!

— A KHAFT kezében van a fűszer — mondta Paul.

— A fűszertermő Arrakis pedig megnyitja az utat a KHAFT-hoz — mondta a herceg. — Márpedig a KHAFT többet jelent a melanzsnál!

— Figyelmeztetett téged a Tisztelendő Anya?! — bökte ki Paul. Ökölbe szorította a kezét, csúszós volt a tenyere a verejtéktől. Hogy mekkora erőfeszítésébe került föltenni ezt a kérdést!

— Hawat mondta, hogy jól rád ijesztett az öregasszony az arrakisi jóslataival — mondta a herceg. — Ne hagyd, hogy asszonyi félelmek elködösítsék az agyadat! Egyetlen nő sem akarja, hogy veszélybe kerüljenek a szerettei. Azokban a figyelmeztetésekben az anyád keze van. Tekintsd az irántunk való szeretete jelének.

— Anyám tud a fremenekről?

— Róluk is és sok minden másról is.

— Miről?

Az igazság rosszabb lehet, mint sejti, gondolta a herceg, de még a veszélyes tények is értékesek, ha megtanul bánni velük az ember. Márpedig ezen a téren mindent megkapott a fiam: hogy tudjon bánni a veszélyes tényekkel. De ezt most azért egy kicsit át kell fogalmazni — hiszen olyan fiatal még!

— Alig van termék, amihez nincs köze a KHAFT-nak — mondta. — Legyen akármi, rönkfa, szamarak, lovak, tehenek, fűrészáru, trágya, cápák, bálnabőr — minden átmegy a kezükön, a legprózaibb és a legelképesztőbb áruk is. Még az itteni pundirízs is; minden, amit a Liga hajlandó elszállítani, az Ecaz bolygó műalkotásai, a Richese és az Ix gépezetei… Mindez azonban semmi a melanzshoz képest! Egy maroknyi fűszerért otthonhoz juthatsz a Tupolon! Nincsen párja, valódi öregedésgátló, és nem lehet mesterségesen előállítani. Az Arrakison kell kibányászni.

— Most a mi kezünkbe kerül?

— Bizonyos mértékben. A lényeg azonban más. Gondolj bele, hány Ház él a KHAFT profitjából! És gondolj bele, annak a profitnak milyen óriási hányada származik egyetlen termékből — a fűszerből! Képzeld el, mi történne, ha valamilyen okból visszaesne a fűszertermelés…

— Aki előzőleg tartalékot halmozott fel, betegre keresné magát. A többiek a tönk szélére kerülnének. A herceg egy pillanatra megengedett magának valami zord kis örömet, ahogy elnézte a fiát, és arra gondolt, milyen éles elméjű volt ez a megfigyelés, milyen kitanult . Bólintott.

— A Harkonnenek tartalékai több mint húsz éve halmozódnak.

— Azt akarják, hogy visszaessen a fűszertermelés, és mindenki téged okoljon érte.

— Azt akarják, hogy népszerűtlen legyen az Atreides név — mondta a herceg. — Gondolj a Landsraad Házaira, amelyek többé-kevésbé engem tekintenek a vezetőjüknek, a nem hivatalos szószólójuknak. Gondold el, hogy reagálnának, ha énmiattam súlyosan megcsappanna a bevételük! Hiszen az első a haszon, nem igaz? Vigye az ördög a Nagy Egyezményt! Elvégre nem hagyhatja az ember, hogy koldusbotra juttassák! — A herceg szája keserű mosolyra húzódott. — Akármi történne velem, szemet hunynának fölötte.

— Még akkor is, ha atomtámadást intéznének ellenünk?

— No nem olyan kirívó módon, nem az Egyezmény nyílt megszegésével! De azonkívül szinte minden lehetséges lenne… talán még a légköri szórás meg egy kis talajmérgezés is.

— Akkor miért sétálunk bele a csapdába?

— Paul! — A herceg összeráncolt homlokkal ránézett a fiára. — Először tudni kell, hol van a csapda. Ez az első lépés, hogy kikerülhessük. Olyan ez, fiam, mint a közelharc, csak felnagyítva: a cselen belül újabb csel, azon belül újabb csel… látszólag vég nélkül. Az a cél, hogy átlássa az ember. Miután tudjuk, hogy a Harkonnenek melanzsot halmoznak föl, a következő kérdés: Ki halmoz fel még? Ezzel megvan az ellenségeink névsora!

— Kik azok?

— Bizonyos Házak, akikről tudtuk, hogy ellenséges érzülettel vannak irántunk, és mások, akiket a barátainknak véltünk. Egyelőre nem kell foglalkoznunk velük, mert van még egy, aki sokkal fontosabb a többinél: szeretett Padisah Császárunk!

Paul nyelni próbált. Hirtelen kiszáradt a torka.

— Nem lehetne összehívni a Landsraadot, leleplezni a…

— Közölni az ellenségünkkel, hogy tudjuk, melyik kezében a kés? Ugyan, dehogy, Paul! Most látjuk a kést. Ki tudja, legközelebb melyik kéz veszi át? Ha ezt az egészet a Landsraad elé visszük, csak hatalmas zűrzavar lenne belőle. A Császár letagadná. Ki merne ellentmondani neki? Semmit sem nyernénk, legfeljebb egy kis időt, miközben a káosz fenyegetne. És honnan jönne a következő támadás?

— Minden Ház elkezdhetne tartalékokat fölhalmozni…

— Az ellenfeleinknek akkora előnyük van, hogy azt már nem lehet behozni.