Frank Herbert - A Dűne

— A Császár — mondta Paul. — Ez a sardaukarokat jelenti!

— Minden bizonnyal Harkonnen-zsoldosoknak álcázva — mondta a herceg. — De bizony ők támadnak majd ránk, a fanatikus harcosok.

— Hogyan segíthetnek a fremenek a sardaukarok ellen?

— Beszélt neked Hawat a Salusa Secundusról?

— A császári börtönbolygóról? Nem mondott róla semmit.

— És ha több az, mint börtönbolygó, fiam? Van egy kérdés, ami nemigen szokott elhangzani a Császári Sardaukar Alakulattal kapcsolatban: Honnan jönnek?

— A börtönbolygóról?

— Valahonnan jönniük kell!

— No de a köteles újoncozás, amit a Császár el szokott rendelni a…

— Ez az, amit el akarnak hitetni velünk: hogy a sardaukarok csak a Császár fiatalon és nagyon színvonalasan kiképzett sorkatonái. Olykor-olykor rebesgetnek valamit a császári kiképző alakulatokról, a civilizáció egyensúlya azonban mindig ugyanolyan: az egyik oldalon a Landsraad Nagy Házainak haderői, velük szemben a sardaukarok és az utódlásuk. Az utódlásuk, Paul! A sardaukarok egy hajszálnyit sem változnak!

— De a Salusa Secundusról azt írja minden jelentés, hogy az a bolygó maga a pokol!

— Így igaz! És ha erős, kemény, elszánt férfiakat akarnál kinevelni, miféle környezeti hatásoknak tennéd ki őket?

— Jó. De hogyan lehet megnyerni az ilyen emberek hűségét és ragaszkodását?

— Megvannak rá a bevált módszerek: a felsőbbrendűség tudata, a titkos szövetség misztikája, a közös szenvedés összetartó ereje.

Paul bólintott, le nem vette a szemét az apja arcáról. Érezte, hogy most valami fontos tudásnak kerül a birtokába.

— Gondolj viszont az Arrakisra — folytatta a herceg. — Mihelyt kilépsz a falvak, városok és a helyőrségek falai mögül, az a bolygó pontosan ugyanolyan szörnyűséges, mint a Salusa Secundus…

A fiú szeme tágra nyílt.

— A fremenek!

— Ott lehetőségünk van rá, hogy ugyanolyan erős, ugyanolyan félelmetes haderőt állítsunk fel, mint a sardaukarok. Türelem kell majd hozzá, hogy titokban kipuhatoljuk a lehetőségeiket, és sok pénz, hogy megfelelően fölszereljük őket. De a fremenek ott vannak… és ott van a melanzs gazdagsága is. Most már talán érted, miért sétálunk bele az arrakisi csapdába, ha tudjuk is, hogy csapda.

— A Harkonnenek nem tudnak a fremenekről?

— A Harkonnenek lenézték a fremeneket, sportból vadászták őket, még annyi fáradságot sem vettek, hogy megszámlálják, hányan vannak. Tudjuk, mi a Harkonnenek álláspontja a bolygók lakosságával kapcsolatban: a lehető legkevesebbet fordítani a fenntartásukra!

A herceg megmozdult ültében, a mellén megcsillantak a sólyom alakban szőtt fémszálak.

— Érted?

— Már most is tárgyalásokat folytatunk a fremenekkel — mondta a fiú.

— Követséget küldtem Duncan Idaho vezetésével — mondta a herceg. — Büszke és könyörtelen ember az a Duncan, de barátja az igazságnak. Azt hiszem, a fremenek nagyra értékelik majd. Ha szerencsénk van, azt hiszik, olyanok vagyunk, mint ő: Duncan, az erkölcsös.

— Duncan, az erkölcsös — ismételte meg Paul —, és Gurney, a vitéz.

— Illőek a megnevezéseid — mondta a herceg.

Paul azt gondolta : Gurney azok közül való, akikről a Tisztelendő Anya beszélt, a világ egyik oszlopa: „… a bátrak vitézsége”.

— Gurney azt mondja, szép teljesítményt nyújtottál ma vívásban — mondta a herceg.

— Nekem mást mondott.

A herceg fölnevetett.

— Gondolom, hogy fukarkodik a dicsérettel! Azt mondja, hogy az ő szavait idézzem, hogy tökéletesen tisztában vagy vele, milyen finom, de lényeges különbség van a penge éle és a hegye között.

— Gurney szerint a heggyel ölni nem művészet. Azt mondja, az élével kell.

— Gurney romantikus — dörmögte a herceg. Hirtelen nyugtalanítani kezdték ezek az ölésre vonatkozó megjegyzések a fia szájából. — Jobban örülnék, ha sohasem kellene ölnöd… de ha úgy hozza a szükség, csináld, ahogy éppen tudod — akár heggyel, akár éllel! — Fölnézett a tetőablakra. Egyenletesen dobolt rajta az eső.

Paul követte apja pillantását, a kinti égboltra gondolt, az esőfelhőkre, melyeket az Arrakison sohasem látni — és ahogy az égboltra gondolt, eszébe jutott a mögötte ásító űr is.

— A Liga hajói nagyon nagyok? — kérdezte.

A herceg ránézett.

— Szinte elfelejtettem — mondta —, hogy ez lesz az első űrutazásod! Igen, nagyok. Mi egy csillagbárkával megyünk majd, mert hosszú az út. A csillagbárka bizony jókora. A rakodóterének egy kis zugában elfér majd minden fregattunk és a szállítójárműveink is. Mi csak egy aprócska része leszünk a hajó rakományának.

— És nem léphetünk ki a fregattjainkból?

— Nem bizony! Ez része az árnak, amit a Liga nyújtotta biztonságért fizet az ember. Akár a tőszomszédságunkban lehetnek Harkonnen-hajók, semmi félnivalónk tőlük. Nekik is több eszük van annál, semhogy veszélyeztessék az űrfuvaroztatási előjogaikat.

— Majd figyelem a képernyőket, hátha meglátok egy Liga-tagot.

— Nem fogsz. Még a tulajdon ügynökeik sem látják őket szemtől szembe. A Liga ugyanolyan féltékenyen őrzi a titkosságát, mint az űrszállítási monopóliumát. Ne tegyél semmit, amivel veszélyeztetnéd a mi űrfuvaroztatási előjogainkat…

— Gondolod, azért rejtőzködnek, mert mutánsok, és már nincs is… emberi külsejük?

— Ki tudja? — A herceg vállat vont. — Ezt a rejtélyt aligha fogjuk éppen mi megoldani. Vannak sokkal sürgetőbb gondjaink is — közöttük te magad.

— Én?

— Az anyádnak az volt a kívánsága, hogy én közöljem veled, fiam. Az a helyzet, hogy valószínűleg megvannak benned a potenciális Mentát-képességek.

Paul rámeredt az apjára, egy pillanatig nem jutott szóhoz.

— Mentát? Én?! De hát…

— Hawat is úgy véli, fiam. Hidd el.

— De azt hittem, a Mentát-képzést csecsemőkorban kell elkezdeni, csak nem lehet az alanynak megmondani, mert gátolná a korai… — Elhallgatott, egyetlen tiszta képletbe állt össze benne minden előzmény. — Értem — mondta.

— Elérkezik a nap — mondta a herceg —, amikor a potenciális Mentátnak meg kell tudnia, mi folyik, mert nem lehet már passzív tárgya a képzésnek. A Mentátnak részt kell vállalnia a döntésben, hogy folytassák-e a képzést, vagy hagyják abba. Van, aki folytatja, van, aki képtelen rá. Ezt csak a potenciális Mentát képes önmagáról teljes bizonyossággal megállapítani.

Paul megdörgölte az állát. A sokféle különleges tudás, amelyet Hawattól és az anyjától kapott — az emlékezetfejlesztés, a tudat-összpontosítás, az izmok fölötti uralom, az érzékelés finomítása, a nyelvek, a hangsúlyok finomságai — mindezt most egyszeriben új szemszögből látta, fogta fel.

— Egyszer majd te leszel a herceg, fiam — mondta az apja. — Egy Mentát herceg… páratlan lenne. El tudod dönteni most, vagy időre van szükséged?

A fiú válaszában nem volt nyoma tétovázásnak.

— Folytatom!

— Páratlan bizony — mormogta a herceg, és Paul látta, hogy büszke mosoly ül az arcára. A mosoly megdöbbentette a fiút: a herceg sovány arca most halálfejre emlékeztetett. Paul lehunyta a szemét, megint föltámadt benne annak a félelmetes célnak az érzete. Talán Mentátnak lenni félelmetes cél, gondolta.

De mihelyt erre a gondolatra összpontosított, új tudatossága már nemet is mondott rá.