Frank Herbert - A Dűne

Körbe a teremben, támadás, hárítás, csel, ellencsel. A pajzsok erőtérbuborékjaiban áporodott lett a levegő, mert gyorsabban használták el, mintsem a védőfelületen a lassú légcsere pótolhatta volna. Minden újabb összecsapással erősödött az ózonszag.

Paul tovább hátrált, de most a gyakorlóasztal felé irányította a visszavonulást. Ha megfordulsz az asztal mellett, Gurney, mutatok valami érdekeset, gondolta. Még egy lépés!

Halleck megtette a lépést.

Paul lefelé védett egy vágást, látta, hogy a másik kardja megakad az asztal szélében. Paul félreugrott, magasan támadott a karddal, és oldalról Halleck nyaka felé sújtott a tőrrel. A nyaki ütőértől egy ujjnyira állt meg a penge.

— Ezt akarod? — suttogta Paul.

— Nézz le, fiú! — zihálta Gurney.

Paul engedelmeskedett. Halleck kindzsalja átnyúlt az asztal pereme alatt, a hegye egy hajszálnyira volt Paul ágyékától.

— Együtt pusztultunk volna — mondta Halleck. — De szó, ami szó, sokkal jobban küzdöttél, amikor rá voltál kényszerítve! Mintha megjött volna a hangulatod! — Elvigyorodott, ismerősen megvonaglott a tintalián-sebhely.

— Ahogy nekem rontottál… — mondta Paul. — Csakugyan megsebeztél volna?

Halleck visszahúzta a kindzsalt, kiegyenesedett.

— Ha egy hajszálnyival is rosszabbul vívtál volna, mint amire képes vagy, ne félj, úgy megnyeslek, hogy sokáig nem felejted el! Semmi kedvem hozzá, hogy a legkedvesebb tanítványomat kibelezze az első Harkonnen-bérenc, akivel összeakad!

Paul kikapcsolta a pajzsát, és az asztalra támaszkodott, úgy lihegett.

— Megérdemeltem, Gurney. De az apám megharagudott volna, ha megsebesítesz. Nem akarom, hogy téged büntessenek meg az én hibám miatt!

— Ami azt illeti — mondta Halleck —, én ugyanúgy hibás vagyok. És ne fájjon a fejed egy-két tanulóseb miatt! Örülhetsz, hogy olyan keveset kaptál eddig. Ami pedig az apádat illeti, a herceg csak akkor büntetne meg, ha nem nevelnék elsőrangú harcost belőled. És ebben hibáztam volna, ha nem értetem meg veled, milyen hamis és veszélyes ez a hangulat , amit hirtelen kitaláltál.

Paul fölegyenesedett, visszacsúsztatta a tőrt a csuklóhüvelybe.

— Nem játék ám, amivel itt foglalkozunk — jegyezte meg Halleck.

Paul bólintott. Váratlanul érte Halleck szokatlanul komoly modora, a kijózanító szigorúság. Ránézett a céklavörös tintalián-sebhelyre a másik állán-nyakán, eszébe jutott a története, hogyan ejtette a sebet Vadállat Rabban, amikor Halleck még Harkonnen-rabszolga volt a Giedi Prime-on. És a fiú hirtelen elszégyellte magát, hogy egy pillanatra is kételkedni merészelt Halleckben. Most az is az eszébe jutott, hogy az a seb fájdalommal járt — meglehet, ugyanolyan fájdalommal, mint amilyet a Tisztelendő Anya okozott. Paul elhessegette ezt a gondolatot; fagyos lett tőle körülöttük a világ.

— Azt hiszem, tényleg egy kis játékban reménykedtem ma — mondta Paul. — Mostanában olyan komor lett itt minden!

Halleck elfordult, hogy ne kelljen kimutatni az érzéseit. Mintha égette volna valami a szemét. Fájdalmat érzett magában — mintha valami heg fájt volna, mintha csak az maradt volna meg az eltűnt tegnapból, melyet leamputált róla az Idő.

Milyen hamar férfivá kell válnia ennek a gyermeknek, gondolta. Milyen hamar alá kell írnia a lelkében azt a szerződést, tudomásul venni a brutális figyelmeztetést, odaírni a szükséges tényt a megfelelő helyre: „Nevezze meg legközelebbi (értesítendő) hozzátartozóját.”

Nem fordult hátra, úgy válaszolt:

— Megéreztem benned a játékos kedvet, fiú, és hidd el, nekem is inkább ahhoz lett volna kedvem. De most már nem lehet játszani. Holnap az Arrakisra megyünk. Az Arrakis nem játék, hanem véres valóság. A Harkonnenek is.

Paul a függőlegesen tartott karddal megérintette a homlokát.

Halleck megfordult, látta a tisztelgést, egy biccentéssel viszonozta. A gyakorlóbábu felé intett.

— Most az időzítést fogjuk gyakorolni. Hadd lám, hogyan viszed be neki csuszával! Majd innen irányítom, ahonnan jól látom az egészet. És figyelmeztetlek, ma új riposztokat fogok kipróbálni! Ezt a figyelmeztetést nem kapnád meg a valóságos ellenféltől.

Paul lábujjhegyre állt, nagyot nyújtózkodott, hogy eltüntesse a feszültséget az izmaiból. Valami ünnepélyes érzés fogta el most, ahogy hirtelen ráébredt, milyen gyors változások töltötték ki egyszerre az életét. Odament a bábuhoz, a kardja hegyével felpöccentette a mellén a kapcsolót, érezte, hogy a védőpajzs eltolja a pengét…

— En garde! — kiáltotta Halleck, és a bábu támadásba lendült.

Paul aktiválta a pajzsát, hárított, riposztozott.

Halleck figyelte, miközben a bábut irányította. Mintha kettévált volna az agya: az egyik fele koncentrált, éberen alkalmazkodott a küzdelem igényeihez, a másik felében vadul csapongtak a gondolatok.

Én vagyok a jól nevelt gyümölcsfa, gondolta. Belém vannak oltva a jól nevelt érzések és képességek, roskadozom tőlük, várom, hogy leszedje őket valaki más…

Maga sem tudta, miért, az eszébe jutott a húga, tisztán látta maga előtt a huncut arcocskát. Már régen meghalt — a Harkonnen-hadsereg egyik bordélyában. Úgy szerette a százszorszépet… vagy az árvácskát? Nem emlékezett. Rosszul esett, hogy nem emlékszik rá.

Paul éppen hárította a bábu lassú vágását, felvitte a bal kezét entretisser …

A ravasz kis ördög! gondolta Halleck, és most már minden figyelmét lekötötte a fiú szövevényes kézmozgása. Önállóan tanult és gyakorolt. Ez nem Duncan stílusa, és az is biztos, hogy nem tőlem tanulta!

Ez a gondolat csak fokozta Halleck szomorúságát. Megfertőzött a hangulat, gondolta. És eltűnődött a fiún, hogy vajon ő szokta-e szorongással eltelve hallgatni éjszakánként a párnája lüktetését.

— Ha a „volna” hal volna, minden halász dúskálna — mormogta.

Az anyja szokta ezt mondogatni, és ő is mindig elmondta, amikor magán érezte a holnap sötét árnyékát. Aztán arra gondolt, milyen furcsán hangzik majd ez a kifejezés azon a bolygón, amely sohasem látott tengert, sem halat.

Hallotta ugyan, hogy dr. Yueh bejött, megismerte az orvos merev, kimért lépteit, Paul azonban ott maradt hason elnyújtózva, ahogy a masszőr otthagyta. Jóleső ernyedtséget érzett a Gurney Halleckkel tartott edzés után.

— Látszik rajtad, hogy jól érzed magad — jegyezte meg Yueh nyugodt, magas fekvésű hangján.

Paul fölemelte a fejét, meglátta a pár lépésnyire álló sovány alakot, egy pillantással végigmérte a gyűrött, fekete öltözéket, a kockafejet, a vörös ajkat, fölötte a fittyedt bajuszt, a homlokon a Birodalmi Kondicionálás tetovált, rombusz alakú jegyét, a hosszú, fekete hajat, melyet a bal vállon a Suk Egyetem ezüstgyűrűje fogott össze.

— Bizonyára örömmel hallod, hogy ma nincs időnk rendes foglalkozásra — mondta Yueh. — Nemsokára itt lesz apád.

Paul felült.

— Mindazonáltal intézkedtem, hogy az arrakisi úton a rendelkezésedre álljon egy filmkönyvnéző. Útközben átnézhetsz még egyet-mást.