Frank Herbert - A Dűne

— De egy-két útbaigazítást adhatok, hogy miért vallottak kudarcot — mondta az öregasszony.

Útbaigazításról beszél, gondolta Paul, de igazában fogalma sincs semmiről. Fennhangon csak annyit mondott:

— Tessék, adj!

— És fütyülsz rám, igaz? — Fanyarul elmosolyodott, új ráncok hálója terült szét az öreg arcon. — Jól van. Tehát: „Ami enged, az uralkodik.”

A fiú elképedt. Ez az öregasszony olyan elemi dolgokról akarja felvilágosítani, mint a jelentésen belüli ellentmondás? Azt hiszi, hogy az anyja semmire sem tanította meg?

— Ez az útbaigazítás? — kérdezte.

— Nem azért vagyunk itt, hogy szócsatát vívjunk, vagy a szavak jelentésén huzakodjunk — mondta az öregasszony. — A fűzfa enged a szélnek, és zavartalanul él, amíg egy napon már sok fűzfa lesz, és útját állják a szélnek. Ez a fűzfa célja.

Paul rámeredt. Azt mondta, célja , és a fiú érezte, hogy szinte nekirontott a szó, újra megfertőzte a félelmetes cél tudatával. Hirtelen haragot érzett az öregasszony iránt: ostoba vén boszorkány, csak úgy dőlnek belőle a közhelyek!

— Azt hiszed, én lehetek az a Kwisatz Haderach — mondta. — Rólam beszélsz, de egy szót sem szólsz arról, hogy miként segíthetünk az apámon. Hallottam, amit az anyámmal beszéltél. Te úgy viselkedsz, mintha az apám halott volna. Márpedig nem az!

— Ha bármit lehetne tenni érte, megtettük volna — mondta komoran az öregasszony. — Téged talán képesek leszünk megmenteni. Nem biztos, de lehetséges. Az apádért azonban semmit sem tehetünk. Amikor megtanulod ezt tényként tudomásul venni, akkor elsajátítottál valami igazi Bene Gesserit-tudást.

Paul látta, milyen megrendülést okoztak ezek a szavak az anyjának. Villogó szemmel meredt az öregasszonyra. Hogy mondhat ilyet az apjáról? Mitől olyan biztos magában? Egész lénye háborgott.

A Tisztelendő Anya Jessicára nézett.

— Tanítgatod a fiút a Módszerre, igaz? Látom rajta a jeleit. A te helyedben én is ezt tettem volna, és ördög vigye a szabályokat!

Jessica bólintott.

— Most pedig nyomatékosan ajánlom — mondta az öregasszony —, hogy térj el a szokásos képzési sorrendtől. A fiadnak a tulajdon biztonsága érdekében szüksége van a Hangra. Már jó úton jár, de mind a ketten tudjuk, mennyivel többre lesz szüksége… és milyen szüksége lesz rá! — Odalépett Paul elé, lenézett rá. — Minden jót, ifjú ember! Remélem, sikerrel jársz. De ha nem… előbb-utóbb akkor is célt érünk.

Még egyszer Jessicára pillantott. Összevillant a szemük, mintha valamiben megegyeztek volna maguk között. Aztán az öregasszony suhogó köntössel kiviharzott a szobából, egy pillantást sem vetett hátra. Gondolataiban már nyoma sem volt sem a szobának, sem a benne levőknek.

De Jessica még látta egy pillanatra a Tisztelendő Anya arcát, ahogy elfordult. Könnyek csillantak meg a ráncok között. Azok a könnyek ijesztőbbek voltak, mint minden más szó vagy jel, amit aznap váltottak.

Thufir Hawat besurrant a Caladan-kastély edzőtermébe, halkan becsukta az ajtót. Megállt egy pillanatra. Öregnek, fáradtnak, viharvertnek érezte magát. Bal lábán sajgott a régi seb helye, melyet annak idején az öreg herceg szolgálatában kapott.

Már a harmadik nemzedékük, gondolta.

Végigtekintett a termen, melyet fényárba borítottak a tetőablakon betűző déli napsugarak, és meglátta a fiút. Háttal ült az ajtónak, szemlátomást teljesen lekötötték az asztalon szétrakott könyvek, térképek, diagramok.

Hányszor mondjam még el a legénynek, hogy sohase fordítson hátat az ajtónak? Hawat megköszörülte a torkát.

Paul a tanulmányaiba mélyedt, nem mozdult.

Egy felhő árnyéka siklott át a tetőablakon. Hawat ismét megköszörülte a torkát.

Paul fölegyenesedett. Nem fordult meg, csak hátraszólt:

— Tudom! Háttal ülök az ajtónak!

Hawat szája önkéntelenül is mosolyra rándult. Átcsörtetett a helyiségen, megállt az asztal sarkánál.

Paul fölnézett az ősz öregemberre. Hawat szeme éberen csillogott a sötét bőrű, ráncoktól árkolt arcban.

— Hallottam, ahogy végigjöttél a folyosón — mondta Paul. — És hallottam, ahogy benyitottál.

— Az én neszeimet utánozni is lehet.

— Meg tudnám különböztetni.

Lehet, hogy valóban meg tudná, gondolta Hawat . A boszorkány anyja alapos kiképzésben részesíti, annyi szent. Kíváncsi vagyok, mit szól hozzá a drágalátos iskolája. Lehet, épp azért küldték ide az öreg főnökasszonyt — hogy ráncba szedje a mi kedves Lady Jessicánkat!

Hawat odahúzott egy széket, és leült, hangsúlyozottan az ajtóval szemben. Hátradőlt, körülnézett a helyiségben. Hirtelen furcsának rémlett a szemében, idegenszerűnek így, hogy a felszerelés nagy részét már elküldték az Arrakisra. Egy edzőasztal maradt ott, egy vívótükör, kristályprizmái most mozdulatlanul álltak, mellette a toldozott-foldozott gyakorlóbábu, mint valami ősi gyalogos katona, akit elnyűtt, megnyomorított a háború.

Ott állok én, gondolta Hawat.

— Min jár az eszed, Thufir? — kérdezte Paul.

Hawat ránézett a fiúra.

— Azon, hogy nemsokára mindnyájan eltűnünk innen, és aligha látjuk újra ezt a helyet.

— Elszomorít?

— Miért szomorítana? Ostobaság! Barátoktól elválni, az szomorúság. De egy hely, az csak egy hely. — Az asztalra pillantott, a térképekre. — És az Arrakis is csak egy másik hely.

— Apám küldött fel, hogy ellenőrizz?

Hawat összevonta a szemöldökét — zavarba ejtő megfigyelőképessége volt a fiúnak! Bólintott.

— Arra gondolsz, jobban esett volna, ha ő maga jön fel; de bizonyára tudod, mennyi dolga van. Majd később feljön.

— Épp az arrakisi viharokról olvasgattam.

— A viharokról. Értem.

— Igencsak veszélyesnek látszanak.

— Nagyon enyhé kifejezés a veszélyes! Azok a viharok hat-hétezer kilométernyi síkság fölött jönnek lendületbe, erőt gyűjtenek mindenből, amiből lehet — a Coriolis-erőből, más viharokból, bármiből, amiben egy szemernyi energia van. Elérik az óránkénti hétszáz kilométeres sebességet, és meg vannak rakva minden mozdíthatóval, ami az útjukba akadt — porral, homokkal, kővel, mindennel! Lemarják a húst a csontról, és szilánkokká forgácsolják a csontot.

— Miért nincs ott időjárás-szabályozás?

— Az Arrakison ez különlegesen nehéz feladat, nagyobbak a költségek, aztán jön a fenntartás meg a többi. A Liga rettenetesen magas árat kér a műholdas szabályozásért, és az apád Háza nem tartozik a dúsgazdag hatalmasok közé, fiam. Ezt te is tudod.

— Te már láttad a fremeneket?

Nagyon szökellnek ma a gondolatai, gondolta Hawat.