Frank Herbert - A Dűne

— Éppen erre van most szükségem — mondta Jessica. — Történelmi áttekintésre!

— Ne komolytalankodj, te lány! Te is jól tudod, hogy milyen erők vesznek körül bennünket. Hárompólusú civilizáció vagyunk: egyfelől a Császári Udvar, másfelől a Landsraad, a Nagy Házak Szövetsége, közöttük pedig a Liga, az átkozott csillagközi szállítási monopóliumával. A politikában a háromláb a legingatagabb építmény. Önmagában sem volna valami szívderítő, de tovább ront rajta a feudális kereskedő kultúra, amely szinte teljesen elfordul a tudománytól.

Jessica keserű hangon szólalt meg:

— Hordalékok az áradat felszínén — ez a darab uszadék itt Leto herceg, ez meg a fia, ez itt pedig a…

— Ó, hallgass már, lányom! Amikor elkezdted, akkor is teljesen tisztában voltál vele, hogy borotvaélen kell táncolnod!

— „Bene Gesserit vagyok: csak azért élek, hogy szolgáljak” — idézte Jessica.

— Így igaz — mondta az öregasszony. — Most már csak abban reménykedhetünk, hogy meg tudjuk akadályozni, hogy ettől minden lángba boruljon, meg tudunk menteni valamit a kulcsfontosságú vérvonalakból.

Jessica behunyta a szemét, érezte, hogy könnyek préselődnek ki a szempillái alól. Leküzdötte a belső remegést, a külső remegést, az egyenetlen pulzust, a tenyere izzadását. Kisvártatva megszólalt:

— Az én hibám, megfizetek majd érte.

— És veled együtt a fiad is fizet érte.

— Megoltalmazom majd, amennyire csak tudom.

— Megoltalmazod! — csattant fel az öregasszony. — Nagyon jól tudod, milyen veszélyes az! Ha túlzottan oltalmazod a fiadat, Jessica, nem lesz majd benne erő semmiféle végzet beteljesítésére.

Jessica elfordult, kinézett az ablakon a sűrűsödő sötétségbe.

— Valóban olyan szörnyűséges az a bolygó, az Arrakis?

— Elég rossz, de nem elviselhetetlen. A Missionaria Protectiva már bejárta, és egy kicsit megpuhította. — A Tisztelendő Anya feltápászkodott, lesimított egy ráncot a köntösén. — Hívd be a fiút! Nemsokára távoznom kell.

— Muszáj?

Az öregasszony arca meglágyult.

— Jessica, lányom, bárcsak a helyedre állhatnék, magamra vehetném a szenvedéseidet! De mindannyiunknak a magunk útját kell végigjárnunk.

— Tudom.

— Olyan drága vagy nekem, mint bármelyik saját lányom, de nem engedhetem, hogy ez a kötelesség rovására menjen.

— Megértem… hogy így kell lennie.

— Hogy mit tettél, Jessica, és miért tetted — mind a ketten tudjuk. De mert nem akarok neked rosszat, meg kell mondanom, nem valószínű, hogy a fiacskád lesz a Bene Gesserit Totalitás! Nem szabad hiú reményeket táplálnod magadban.

Jessica kirázta a szeméből a könnyeket. Haragos mozdulat volt.

— Úgy viselkedel, hogy megint kislánynak érzem magamat, mintha föl kellene mondanom az első leckét! — Nagy erőfeszítéssel mondta ki: — „Az ember sohasem engedhet az állatnak.” — Zokogás rázta meg a testét, de száraz maradt a szeme. Halkan nyögte ki — Olyan magányos vagyok!

— Ezt kellene megtenni az egyik próbának — mondta az öregasszony. — Az igazi emberek szinte mindig magányosak. Most hívd be a fiút! Hosszú és ijesztő napja volt. De jutott ideje rá, hogy gondolkodjék és emlékezzék, nekem pedig föl kell tennem a többi kérdéseket az álmairól!

Jessica bólintott, odalépett a Meditációs Szoba ajtajához, kinyitotta.

— Paul, légy szíves, gyere be!

Paul vonakodó lassúsággal lépett be. Úgy meredt az anyjára, mintha idegen lett volna. Gyanakvó óvatosság felhőzte el a tekintetét, amikor a Tisztelendő Anyára pillantott, de ezúttal biccentett neki, úgy, ahogy az ember a vele egyenrangúnak biccent. Hallotta, ahogy az anyja becsukta mögötte az ajtót.

— Fiatalember — szólt az öregasszony —, térjünk vissza azokra az álmokra!

— Mit akarsz?

— Minden éjjel szoktál álmodni?

— Nem olyasmit, amit érdemes megjegyezni. Vissza tudok emlékezni mindegyik álmomra, de van, amelyikre érdemes, van, amelyikre nem.

— Honnan tudod, melyik milyen?

— Egyszerűen tudom.

Az öregasszony tekintete Jessicára ugrott, aztán vissza a fiúra.

— Mit álmodtál az éjszaka? Érdemes visszaemlékezni rá?

— Igen. — Paul behunyta a szemét. — Egy barlang volt az álomban… és víz… meg egy lány volt ott, nagyon sovány, nagy szemű. Az egész szeme kék volt, nem volt fehérje. Beszéltem vele, elmeséltem neki, hogy itt a Caladanon találkoztam egy Tisztelendő Anyával. — Paul kinyitotta a szemét.

— És amit elmondtál annak az idegen lánynak — hogy találkoztál velem —, az történt meg ma?

Paul elgondolkodott egy pillanatra.

— Igen. Elmondtam a lánynak, hogy eljöttél, és az idegenség bélyegét ütötted rám.

— Az idegenség bélyegét — mondta szinte suttogva az öregasszony, megint Jessicára pillantott, aztán vissza Paulra. — Mondd csak, Paul, gyakran álmodol dolgokról, amelyek aztán pontosan úgy történnek meg; ahogy megálmodtad?

— Igen. És arról a lányról már korábban is álmodtam.

— Igazán? Ismered?

— Ismerni fogom.

— Mesélj róla!

Paul ismét lehunyta a szemét.

— Sziklák között vagyunk, valami védett kis helyen. Beesteledett, majdnem teljes a sötétség, de meleg van. A sziklák között, egy nyíláson át homokdombokat látok. Várunk… várunk valamire… arra, hogy találkozzam valakikkel. A lány fél, de palástolni próbálja előttem, én pedig izgulok. A lány azt mondja: „Mondd el, milyen a szülőbolygód, Usul! Milyenek ott a vizek?” — Paul kinyitotta a szemét. Nem furcsa? Az én szülőbolygóm a Caladan. Még csak nem is hallottam Usul nevű helyről!

— Csak ennyi az egész álom? — ösztökélte Jessica.

— Nem. De lehet, hogy engem szólított Usulnak — mondta Paul. — Ez most jutott az eszembe. — Megint lehunyta a szemét. — Arra kér, beszéljek a vizekről. Megfogtam a kezét. Azt mondom, hallgasson meg egy verset. És elmondom a verset, de meg kell magyaráznom néhány szót — hogy mi a föveny, a hullámverés, a moszat meg a sirály.

— Miféle vers az? — kérdezte a Tisztelendő Anya. Paul kinyitotta a szemét.

— Csak Gurney Halleck egyik szimfonikus költeménye szomorú időkre.

Paul mögött Jessica megszólalt:

— Ez az — mondta Paul.

Az öregasszony pár pillanatig szótlanul, fürkészően nézte, mielőtt megszólalt:

— Fiatalember, én a Bene Gesserit főnökasszonyaként a Kwisatz Haderachot keresem — azt a férfit, aki maradéktalanul magunkfajta lehet. Az anyád látja benned ezt a lehetőséget, de ő anyaszemmel néz. Lehetőséget én is látok, de nem többet.

Elhallgatott. Paul látta, hogy azt várja, ő mondjon valamit. Ő is hallgatott, várt.

Egy idő múlva a Tisztelendő Anya szólalt meg:

— Jól van, ahogy akarod. Vannak rejtett mélységeid, azt elismerem.

— Most elmehetek? — kérdezte a fiú.

— Nem érdekel, mit tud mondani neked a Tisztelendő Anya a Kwisatz Haderachról? — kérdezte Jessica.

— Már mondta, hogy akik megpróbálkoztak vele, meghaltak.