Frank Herbert - A Dűne

Piter ajka mosolyra húzódott.

— És ha meggondoljuk, báró, hogy a Padisah Császár azt hiszi, a hercegnek adta a te fűszerbolygódat! Minő bizarr fintora a sorsnak!

— Képtelenséget beszélsz — dörögte a báró. — Azért mondod, hogy megzavard az ifjú Feyd-Rauthát, de az unokaöcsémet nem szükséges megzavarni!

A mogorva lépű ifjonc megmozdult ültében, elsimított egy ráncot testhezálló trikóján, aztán hirtelen felült, ahogy halk kopogás hallatszott a mögötte levő ajtón.

Piter feltápászkodott, odament az ajtóhoz, kinyitotta annyira, hogy beférjen a postahenger. Becsukta az ajtót, kinyitotta a hengert, átfutotta. Kuncogott. Aztán újra felkuncogott.

— Mi az? — förmedt rá a báró.

— A bolond válaszolt, báró!

— Láttál már Atreidest, aki ellenállt a színpadias gesztus lehetőségének? — kérdezte a báró. — És mit mond?

— Szerfelett goromba, báró. Csak „Harkonnennek” szólít! Semmi „Nagyuram és Becses Unokatestvérem”, semmi rang! Semmi.

— Nagyon jó név — dörmögte a báró, és a hangja türelmetlenségről árulkodott. — Mit üzen a kedves Leto?

— Ezt: „Visszautasítom ajánlatodat, hogy találkozzunk. Elégszer megismertem már csalárdságodat, s ezt tudja minden ember.”

— És? — kérdezte a báró.

— Folytatom: „A kanly művészetének még mindig vannak rajongói a Birodalomban.” És így írta alá: „Leto, Arrakis hercege.” — Piter hahotázni kezdett. — Arrakis hercege! Hát ez… hát ez már szinte sok!

— Elhallgass, Piter! — szólt rá a báró. A nevetés megszűnt, mintha kikapcsolták volna. — Szóval kanly, mi? — kérdezte a báró. — Vérbosszú? És ezt a hagyományokban oly gazdag, régi szót használja, hogy a tudomásomra hozza, komolyan gondolja!

— Te megtetted a békülés gesztusát — mondta Piter. — A formákat megtartottad.

— Túl sokat beszélsz Mentát létedre, Piter — mondta a báró. Magában azt gondolta: Hamarosan el kell tennem láb alól. Szinte semmi hasznát nem lehet már venni. A báró átható tekintettel nézte a szoba másik felében álló orgyilkosát, azt figyelte, amit általában először vettek észre rajta az emberek: a szemét, a kékséget a kékségben, a félig lehunyt pillák mögött, a szemet, amelynek egyáltalán nem volt fehérje.

Piter arcán széles mosoly ragyogott fel. Mintha vigyorgó álarc lett volna, benne a szempár, mint két sötét üreg.

— No de bárói Sohasem volt édesebb a bosszú! A csalárdság remekművét látjuk magunk előtt: Leto kénytelen elcserélni a Caladant a Dűnére — nincs más választása, hiszen a Császár utasítja rá! Micsoda tréfamester vagy te, báró!

A báró fagyos hangon rászólt:

— Szájmenésed van, Piter?

— Ugyan, báróm, csak örvendezem. Te viszont… te féltékenységet érzel.

— Piter!

— Hohó, báróm! Hát nem sajnálatos, hogy egymagad nem tudtad kifundálni ezt az elragadó fondorlatot?

— Egy szép napon megfojtatlak, Piter.

— Semmi kétség, báró. Végre! De a jótétemény sosem vész kárba, igaz?

— Mit vettél be, Piter, veritet? Vagy szemutát?

— A félelem nélküli igazmondás meglepi a bárót — mondta Piter. Összeráncolta a homlokát, az arcán most a feszült töprengés torzképe jelent meg. — Hohó! Az a helyzet, báró, hogy én mint Mentát, tudom, mikor küldöd el hozzám az ítéletvégrehajtót. Addig nem, amíg hasznomat veszed. Ha hamarabb megöletnél, pazarlás volna, mert még sok hasznomat lehet venni. Tudom, mire tanított meg az a szép Dűne bolygó — a takarékoskodásra! Igaz, báró?

A báró csak némán nézte Pitert.

Feyd-Rautha feszengett ültében. Ezek a civakodó bolondok! gondolta. A nagybátyám nem tud vitatkozás nélkül szóba állni a Mentátjával. Azt hiszik, nincs más dolgom, mint hogy a huzakodásukat hallgassam?

— Feyd — szólt oda a báró. — Amikor idehívtalak, azt mondtam, figyelj és okulj. Okulsz?

— Igen, bácsikám. — Ügyelt, hogy kellően alázatos legyen a hangja.

— Néha elgondolkodom ezen a Piteren — mondta a báró. — Én akkor okozok fájdalmat, ha szükséges, ő viszont… esküszöm, hogy kifejezetten élvezi! Ami engem illet, én még tudok szánalmat érezni szegény Leto herceg iránt. Dr. Yueh nemsokára elbánik vele, és azzal befellegzett az Atreideseknek. De Leto minden bizonnyal tudni fogja, kinek a keze irányította a befolyásolható doktort… és az a tudat borzasztó érzés lesz.

— Akkor miért nem arra utasítottad a doktort, hogy csendben és gyorsan döfjön egy kindzsalt a bordái közé? — érdeklődött Piter. — Szánalmat emlegetsz, de…

— A hercegnek mindenképpen tudnia kell róla, amikor a végromlását okozom — mondta a báró. — És a többi Nagy Házaknak tanulniuk kell belőle. A tudás megfékezi őket. Valamivel több mozgástérhez jutok. A szükség nyilvánvaló, de azért nem kell örülnöm is neki!

— Mozgástérhez! — mondta fitymálón Piter. — Máris rajtad a Császár szeme, báró. Túl merész húzásaid vannak Egy napon a Császár ideküldi a Giedi Prime-ra egy-két légiónyi sardaukarját, és azzal vége Vladimir Harkonnen bárónak!

— Szeretnéd látni, mi, Piter? — kérdezte a báró. — Élveznéd, ahogy a sardaukar-csapatok feldúlnák a városaimat, kifosztanák ezt a kastélyt. Azt élveznéd csak igazán!

— Ezt még kérdezi a báró? — suttogta Piter.

— Basharnak kellett volna lenned! — mondta a báró. — Túlzottan érdekel a vér és a fájdalom. Lehet, hogy elhamarkodottan ígértem neked az arrakisi zsákmányt.

Piter öt, furcsán affektáló lépéssel bent termett a szoba közepén, megállt közvetlenül Feyd-Rautha háta mögött. Hirtelen feszült lett a légkör a szobában, és az ifjú aggodalmas képpel tekintett föl Piterre.

— Ne játssz Piterrel, báróm — mondta Piter. — Megígérted nekem Lady Jessicát! Nekem ígérted!

— Mire, Piter? — kérdezte a báró. — Fájdalomra?

Piter mereven nézte, egyre súlyosabb lett a csend.

Feyd-Rautha félrehúzta a szuszpenzorszéket, és megszólalt:

— Bácsikám, muszáj itt maradnom? Azt mondtad, hogy majd…

— Az én kedves Feyd-Rauthámnak fogytán a türelme — mondta a báró. Megmoccant a glóbusz mellett, az árnyékban. — Csak türelem, Feyd! — Ismét a Mentát felé fordította a figyelmét. — És mi lesz a hercegivadékkal, a Paul gyerekkel, drága Piterem!?

— A csapda a kezedre juttatja, báró — mormogta Piter.

— Nem azt kérdeztem. Ugyebár emlékszel, hogy azt jósoltad, a Bene Gesserit-boszorkány lányt fog szülni a hercegnek? Tévedtél, igaz, Mentát?

— Nem tévedek gyakran, báró — mondta Piter, és most először érzett félelem a hangjában. — Meg kell hagynod, nem szoktam sokszor tévedni! És te is tudod, hogy a Bene Gesseritek többnyire lányokat szoktak szülni. Még a császár hitvese is csak leánygyermekeket hozott a világra!

— Bácsikám — szólt közbe megint Feyd-Rautha —, azt mondtad, én itt valami fontosat fogok…

— No lám, az unokaöcsém! — mondta a báró. — Arra feni a fogát, hogy uralkodjon majd minden birtokomon, de egyelőre saját magán sem tud uralkodni! — A báró megint megmozdult a glóbusz mellett, árnyék az árnyak között. — Nos hát, Feyd-Rautha Harkonnen, abban a reményben hívattalak ide, hogy némi bölcsességre taníthatlak. Jól megfigyelted kitűnő Mentátunkat? Tanulnod kellett volna valamit ebből az eszmecseréből!

— De bácsikám…

— Rendkívül jól működő Mentát, nem gondolod, Feyd?