Frank Herbert - A Dűne

Lady Jessica körül, az arrakisi nagyterem sarkaiban, de a többi szabad padlófelületen is halmokban, tornyokban állt összecsomagolt életük: ládák, dobozok, táskák, zsákok, egyik-másik már félig kicsomagolva. Jessica hallotta, amint a Liga űrkompjának rakodói letették az újabb rakományt a bejáratnál.

A terem közepén állt. Lassan körbefordult, fölnézett, végigjártatta a tekintetét az árnyékba boruló faragásokon, falifülkéken, ablakmélyedéseken. A hatalmas helyiség a régmúltat idézte. Jessicának a Bene Gesserit iskolája jutott az eszébe, a Nővérek Nagyterme. De az iskolában barátságos, meleg volt az összbenyomás. Itt csak rideg kő vette körül.

Az építész messzire visszanyúlt a múltba ezekért a támpilléres falakért, ezekért a sötét drapériákért, gondolta. A boltíves mennyezet kétemeletnyire magasodott föléje. Jessica biztosra vette, hogy a hatalmas keresztgerendákat a világűrön át szállították az Arrakisra, iszonyú költséggel. Ennek a rendszernek egyetlen bolygóján sem nőttek fák, amelyekből ilyen gerendákat lehetett volna készíteni — hacsak nem fautánzat volt.

Jessica úgy vélte, aligha az.

Ez volt a kormányzói palota az Óbirodalom idején. Akkor kevésbé számított a költség. Akkor még nem voltak itt a Harkonnenek, nem állt új mamutvárosuk, Carthag, az a közönséges, harsány hely körülbelül kétszáz kilométernyire északkeletre, a Rögös Vidéken túl. Leto bölcsen választotta ezt a helyet kormányzói székhelyéül. Jól hangzott a neve is, Arrakeen, történelmi név volt. És kisebb volt a város, könnyebben lehetett megtisztítani, védelmezni.

A bejárat felől ismét a lerakott ládák zörgése ütötte meg a fülét. Jessica fölsóhajtott.

Tőle jobbra, egy doboznak támasztva állt a herceg apjának portréja. A csomagolómadzag rojtokban csüngött róla, furcsa díszítésként. Jessica bal kezében is fogott még egy madzagdarabot. A portré mellett egy fekete bikafej állt, fényes táblára erősítve. A fej sötét szigetként komorlott az összegyűrt csomagolópapír tengerében. A tábla a padlón feküdt, a bika fényes orra a mennyezetre meredt, mintha az állat kihívó bömbölésre készült volna ebben a visszhangzó teremben.

Jessica eltűnődött, mi késztette rá, hogy ezt a két dolgot csomagolja ki először: a fejet és a portrét. Tudta, hogy van valami jelképes benne. Azóta nem érzett magában ilyen ijedtséget, ilyen bizonytalanságot, hogy a herceg beszerzői elvitték az iskolából.

A fej és a portré…

Csak fokozták a zavarodottságát. Megborzongott, fölpillantott a magasba, a keskeny ablakokra. Még csak kora délután volt itt, de ezen a szélességi fokon feketének, hidegnek látszott az égbolt — sokkal sötétebbnek, mint a Caladan meleg kékje. Jessicába belenyilallt a honvágy.

Olyan messze van a Caladan!

— Hát itt vagy?

Leto herceg hangja volt.

Jessica megpördült, meglátta a herceget, aki határozott léptekkel tartott feléje az ebédlőbe vezető boltíves átjáró felől. Fekete egyenruhája, mellén a vörös sólymos címerrel poros volt és gyűrött.

— Azt hittem, már eltévedtél ebben az undok hodályban — mondta.

— Hideg hely — mondta Jessica. Szemével beitta a herceg magas alakját, sötét bőrét, melyről olajfaligetek jutottak az eszébe és a kék vízen megcsillanó, aranyló napfény. Füstösen szürkéllett a szeme, az arca azonban ragadozóarc volt: sovány, csupa éles vonás, kiszögellés.

Jessica szívét hirtelen félelem szorította össze. A herceg olyan vad, olyan fékezhetetlen lett, amióta úgy határozott, hogy meghajol a Császár parancsa előtt!

— Mintha az egész város hideg volna — tette hozzá.

— Piszkos, poros kis helyőrségi székhely — mondta a herceg. — De majd megváltoztatjuk. — Körülnézett a teremben. — Ezek nyilvános helyiségek, ünnepélyes alkalmakra. Most néztem szét a családi lakosztályokban, a déli szárnyon. Azok barátságosabbak. — Közelebb lépett, megérintette Jessica karját, csodálóan nézte.

Megint eltűnődött a nő ismeretlen származásán — talán valami renegát Ház…? Valami háttérbe szorított királyi ág? Jessica megjelenése uralkodóibb volt, mint a császári sarjaké.

Kitartó tekintetétől Jessica félig elfordult, az arcélét mutatta felé. A herceg arra gondolt, hogy lám, nincsen semmi rajta, ami egyetlen meghatározója lenne a szépségének. Ovális volt az arca, fölötte fényes bronzszínű hajkorona. Távol álló szeme zöld volt, és tiszta, mint a Caladan reggeli égboltja. Az orra kicsi, a szája széles, ívelt. Az alakja jó, de vékony, magas, sehol sem látszottak rajta gömbölyded idomok.

Eszébe jutott, hogy annak idején a beszerzői elmondták, hogy Jessicát az iskolában Csupacsontnak hívták a laikus nővérek. Az a leírás azért túlzottan leegyszerűsítette Jessica külsejét. Az uralkodói megjelenés jött vissza vele az Atreides-dinasztiába. A herceg nagyon örült, hogy Paul szereti az anyját.

— Hol van Paul? — kérdezte.

— Valahol a házban Yueh-vel. Tanulnak.

— Biztosan a déli szárnyban. Mintha Yueh hangját hallottam volna, de nem volt időm megkeresni őket. — Lepillantott Jessicára, egy pillanatig tétovázott. — Csak azért jöttem ide, hogy az ebédlőben fölakasszam a Caladan-kastély kulcsát.

Jessicának elakadt a lélegzete, át akarta ölelni a herceget, aztán visszafogta magát. Fölakasztani a kulcsot — ez olyan végleges volt… De nem itt és nem most kellett vigaszt nyújtania a férfinak.

— Amikor bejöttünk, láttam a zászlónkat a ház fölött — mondta.

A herceg rápillantott az apja képmására.

— Ezt hová akarod akasztani?

— Ide valahová.

— Nem! — Keményen, véglegesen csengett a szó, értésére adta Jessicának, hogy ravaszkodni megpróbálhat ugyan, de a nyílt vita hasztalan. Mégis meg kellett próbálnia, még ha a gesztus csak arra jó is, hogy emlékeztesse saját magát, hogy a herceggel nem ravaszkodik.

— Én uram — mondta —, ha csak annyit…

— A válasz: nem! A legtöbb dologban szégyentelenül a kedvedben szoktam járni, ebben nem. Most jövök az ebédlőből, ahol…

— Én uram! Kérlek szépen…

— A te emésztéseddel az én ősi méltóságom áll szemben, kedvesem — mondta a herceg. — Az ősök helye az ebédlőben lesz!

Jessica felsóhajtott.

— Úgy lesz, én uram.

— Felújíthatod azt a szokásodat, hogy amikor lehet, a lakosztályodban étkezel. Csak hivatalos alkalmakkor követelem meg, hogy elfoglald a helyedet az ebédlőben.

— Köszönöm, én uram.

— És el ne kezdd most nekem a hűvös és szertartásos viselkedést! Hálás lehetsz, hogy nem vettelek feleségül, kedvesem. Akkor a kötelességed lenne, hogy mellettem foglalj helyet minden étkezésnél.

Jessica ügyelt, hogy mozdulatlan maradjon az arca. Bólintott.

— Hawat már beszereltette a méregdetektorunkat az ebédlőasztal fölé — mondta a herceg. — Van egy hordozható a szobádban.

— Előre láttad ezt a… nézeteltérést — állapította meg Jessica.

— Kedvesem, én szem előtt tartom a kényelmedet is. Már vettem föl személyzetet. Helybéliek, de Hawat utánuk nézett. Mind fremen. Ők megteszik addig, amíg a mieink végeznek a más irányú feladataikkal.

— Lehet ezen a helyen bárki is, akiben valóban megbízhatunk?

— Ha gyűlöli a Harkonneneket, nagyon is. Még az is lehet, hogy kedved szottyan megtartani a házvezetőnőt, a Shadout Mapest.