Frank Herbert - A Dűne

— Nem.

— De vastagon fedi a piszok a szarvát!

— Az nem piszok, Mapes. Az a herceg apjának a vére. A szarvakat lepermetezték átlátszó tartósítószerrel, néhány órával azután, hogy az állat megölte az öreg herceget.

Mapes fölegyenesedett.

— Ejha! — mondta.

— Csak vér — mondta Jessica. — Nem is friss vér. Keríts segítséget a fölakasztásához. A kép is, a fej is jó nehéz.

— Azt hitted, asszonyom, hogy zavar a vér? — kérdezte Mapes. — Sivataglakó vagyok, láttam vért bőven.

— Igen… észrevettem — mondta Jessica.

— Közte az enyémet is — mondta Mapes. — Többet, mint amennyit azzal a karcolással fakasztottál!

— Mélyebbre kellett volna vágnom?

— Ugyan, dehogy! Amúgy sem sok a test vize, minek kilocsolni hiába? Jól csináltad.

Jessica, ahogy figyelte a másik szavait, hangsúlyait, érezte a mélyebb tartalmat a kifejezésben: „a test vize”. Megint nyomasztó érzés fogta el arra a gondolatra, hogy milyen fontos a víz az Arrakison.

— Az ebédlőben melyik falra melyik szépséget akasszam, asszonyom? — érdeklődött Mapes.

Gyakorlatias, mindig gyakorlatias marad, gondolta Jessica.

— Ahogy neked tetszik — felelte. — Igazán nem számít.

— Ahogy parancsolod, asszonyom. — Mapes lehajolt, elkezdte leszedegetni a csomagolás maradványait, a madzagokat a bikafejről. — Szóval megöltél egy öreg herceget? — duruzsolta.

— Hívjak segítséget? — kérdezte Jessica.

— Boldogulok én, asszonyom.

Igen, ez boldogul, gondolta Jessica. Ez az érdekes ebben a fremenben, hogy ha törik, ha szakad, boldogulni akar.

Jessica megtapogatta a kriszkés hűvös hüvelyét a ruhája alatt, a Bene Gesserit mesterkedéseinek hosszú láncolatára gondolt, az itt kovácsolt láncszemre. Az a mesterkedés most egy életveszélyes válságon segítette át. „Nem lehet siettetni” — mondta az előbb Mapes. Mégis volt ennek a helynek az egész légkörében valami fejvesztett sietség, ami balsejtelemmel töltötte el Jessicát. És sem a Missionaria Protectiva összes előkészületei, sem az a gyanakvó alaposság, amellyel Hawat átvizsgálta ezt a kastély formájú kőhalmot, nem tudta eloszlatni az érzést.

— Ha fölakasztottad őket — mondta Jessica —, kezdd el kicsomagolni a ládákat! Az előcsarnokban az egyik szállítónál vannak a kulcsok, és ő tudja azt is, minek hová kell kerülnie. Kérd el tőle a kulcsokat és a listát. Ha valami kérdésed lesz, a déli szárnyban megtalálsz.

— Parancsodra, asszonyom — mondta Mapes.

Jessica elfordult, magában azt gondolta: Lehet, hogy Hawat biztonságosnak nyilvánította ezt a rezidenciát, de itt valami nincs rendben. Érzem!

Jessica hirtelen kényszerítő vágyat érzett, hogy beszéljen a fiával. Elindult a boltíves átjáró felé, mely az ebédlőhöz és a családi szárnyhoz vezető folyosóba nyílt. Egyre gyorsabban lépkedett, míg már szinte futott.

Mögötte Mapes egy pillanatra abbahagyta a bikafej kicsomagolását, a távolodó alak után nézett.

— Bizony, ő az Igazi — mormolta. — Szegényke.

Nyitva volt az ajtó. Jessica belépett a sárga falú szobába. A bal oldalon alacsony, fekete bőrpamlag állt, mellette két üres könyvespolc, a falra akasztva egy vizestömlő, kidagadó oldala poros. Jobbra, a másik ajtó két oldalán további üres könyvespolcok, egy Caladanról való íróasztal és három szék. Szemben, pontosan az ablak előtt pedig dr. Yueh, háttal. Az orvos figyelmét szemlátomást lekötötte az ablakon túli világ.

Jessica újabb nesztelen lépést tett befelé.

Látta, hogy Yueh zekéje gyűrött, a bal könyökénél fehér folt látszott, mintha krétás lett volna. Hátulról úgy festett, mint valami hústalan pálcafigura lötyögő fekete ruhában, mint valami stilizált báb, amely arra vár, hogy mozgásba rántsák a bábjátékos drótjai. Csak a kockafej látszott elevennek rajta, a Suk Egyetem ezüstgyűrűjébe fogott ébenfekete hajtömeg, ahogy lassú mozgással követett valami kinti mozgást.

Jessica ismét körülpillantott a szobában. A fiának nem volt nyoma, Jessica azonban tudta, hogy a jobb oldali ajtó egy kis hálószobába vezet, amely elnyerte Volna Paul tetszését.

— Jó napot, dr. Yueh — mondta. — Hol van Paul?

Az orvos bólintott, mintha az ablakon kívülre bólintott volna oda valakinek, és szórakozottan, hátra sem fordulva válaszolt:

— A fiad elfáradt, Jessica. Átküldtem a szomszéd szobába, hogy feküdjön le.

Aztán hirtelen megmerevedett, megpördült, olyan gyorsan, hogy bíborvörös ajka fölött meglebbent a bajusza.

— Bocsáss meg, úrnőm! Messzire kalandoztak a gondolataim… én… én nem akartam tiszteletlenül beszélni veled.

Jessica elmosolyodott, feléje nyújtotta a kezét. Egy pillanatig attól félt, hogy a férfi letérdel előtte.

— Wellington, ne ostobáskodj!

— Hogy így szólítsalak… én nem…

— Hat éve ismerjük egymást — mondta Jessica. — Már régen itt volna az ideje, hogy ha kettesben vagyunk, elhagyjuk a formaságokat!

Yueh megkockáztatott egy halvány mosolyt, miközben azt gondolta: Azt hiszem, sikerült. Most már akármi szokatlant észlel a viselkedésemben, a zavaromnak fogja betudni! Nem fog mélyebben rejlő okokat keresni, ha azt hiszi, már tudja a választ.

— Azt hiszem, egy kicsit elábrándoztam — mondta. — Amikor… amikor különösen sajnállak téged, olyankor mindig csak… Jessica vagy nekem.

— Sajnálsz? Miért?

Yueh megvonta a vállát. Már régen rájött, hogy Jessicának nem adatott meg a teljes Igazmondás képessége, mint az ő Wannájának, de azért, amikor csak lehetett, az igazsághoz tartotta magát a társaságában. Az volt a legbiztonságosabb.

— Szétnéztél már itt te is, úr… Jessica. — Megakadt egy pillanatra a megszólításon, aztán folytatta: — Olyan kietlen itt Caladan után. És az emberek! A városlakó nők, akik mellett elhaladtunk idefelé jövet, jajveszékeltek a fátylaik mögött. És ahogy néztek ránk!

Jessica összefonta a karját, átölelte saját magát, kitapintotta a ruhája alatt a kriszkést, a pengét, melyet a homokféreg fogából csiszoltak ki, ha hinni lehetett a jelentéseknek.

— Csak ismeretlenek vagyunk a számukra. Más emberek, más szokások. Eddig csak a Harkonneneket ismerték. — Kinézett az orvos mellett az ablakon. — Mit figyeltél odakint?

Yueh visszafordult az ablak felé.

— Az embereket.

Jessica odalépett melléje, ő is elnézett balra, az épület eleje felé, ahová Yueh tekintete szegeződött. Húsz pálmafa állt ott szép sorban, alattuk a csupasz föld tisztára söpörve. Drótkerítés választotta el őket az úttól, ahol a bő, lobogó ruhába öltözött emberek jártak. Jessica finom vibrálást látott a levegőben köztük és az emberek között — az épület pajzsa volt az. Nézte az elhaladó emberek tömegét, és azon töprengett, mit talált rajtuk olyan érdekesnek Yueh.

Aztán meglátta. Meglepetésében az arcához emelte a kezét. Ahogy fölnéztek a pálmafákra! Jessica irigységet látott a pillantásokban, némi gyűlöletet… sőt még reménykedést is. De mindenki merev tekintettel bámulta a fákat.

— Tudod, mi jár az eszükben? — kérdezte Yueh.

— Azt állítod, hogy olvasol a gondolataikban?

— Ezekben a gondolatokban igen. Fölnéznek a fákra, és azt gondolják: Száz arrakisi! Ez jár a fejükben.