Frank Herbert - A Dűne

Jessica megszólalt, megtörte a varázst:

— Ezenkívül, Wellington, a hercegben voltaképpen két ember lakozik. Az egyiküket tiszta szívemből, nagyon szeretem. Elbűvölő, szellemes, figyelmes… gyöngéd — minden, amit csak egy nő kívánhat. A másik azonban… rideg, keményszívű, követelőző, önző — kegyetlen és hideg, mint a téli szél. Az az ember az apja fia. — Összerándult az arca. — Bárcsak meghalt volna az az öregember, amikor világra jött a herceg!

Csend telepedett közéjük, hallani lehetett, ahogy a ventilátor szele meg-megrebbenti a függönyöket.

Aztán Jessica mély lélegzetet vett és megszólalt:

— Letónak igaza van, ezek a lakosztályok meghittebbek, mint a többi szárnyakban levők. — Megfordult, tekintete végigpásztázta a szobát. — Ha megbocsátasz, Wellington, szeretnék még egyszer körülnézni ebben a szárnyban, mielőtt kijelölöm, kinek hol lesz a szállása.

A férfi bólintott.

— Természetesen. — És azt gondolta: Bárcsak lenne valami mód rá, hogy ne tegyem meg, amit meg kell tennem!

Jessica odament a folyosóra nyíló ajtóhoz, megállt egy pillanatra, tétovázott, aztán kilépett és becsukta maga mögött. Az egész beszélgetés közben Yueh titkolt valamit, magában tartott valamit, gondolta. Nyilván tapintatból. Jó ember. Megint tétovázott, kis híján visszafordult, hogy szembenézzen az orvossal, kirángassa belőle azt a titkolt dolgot. De csak megszégyeníteném vele, megijesztené a tudat, hogy ilyen könnyű olvasni a gondolataiban. Jobban kell bíznom a barátaimban!

Paul az ágyon feküdt, és úgy tett, mintha aludna. Gyerekjáték volt a tenyerébe rejteni dr. Yueh altatóját és csak tettetni, hogy lenyelte. Paul visszafojtotta a feltörő nevetést. Még az anyja is azt hitte, hogy alszik! Amikor benézett hozzá, a fiú szeretett volna fölpattanni és az engedélyét kérni, hogy körülnézhessen a házban, de rájött, hogy Jessica nem helyeselné. Túl nagy volt még az összevisszaság. Nem. Így volt jobb.

Ha kérdés nélkül kiosonok, nem voltam engedetlen. És a házon belül maradok; itt nem fenyeget veszély.

Hallotta, hogy az anyja és dr. Yueh beszélgetett a másik szobában. Nem tudta jól kivenni a szavaikat — valami a fűszerről… a Harkonnenekről. Csak foszlányok jutottak a fülébe.

Paul figyelme az ágy faragott fejtámlája felé fordult. A falhoz erősített dupla támlába rejtették a szoba vezérlőberendezését. Egy vízből felugró hal látszott rajta, alatta vastag, barna hullámok. Paul tudta, hogy ha megnyomja a hal szemét, kigyulladnak a szobában levő szuszpenzoros lámpák. Az egyik hullám elcsavarásával lehetett szabályozni a szellőzést. A másik a hőmérsékletet változtatta. Paul nesztelenül felült az ágyban. Tőle balra magas könyvespolc állt a fal mellett. Félre lehetett csúsztatni, mögötte a falba épített fiókos szekrény lapult. A folyosóra nyíló ajtó kilincse egy ornitopter nyomórúdját formázta.

Mintha az egész szobát egyenesen arra tervezték volna, hogy ő szívesen legyen benne!

A szobát és ezt a bolygót.

Eszébe jutott a filmkönyv, amelyet dr. Yueh mutatott neki: „Az Arrakis, Ő Császári Felsége Sivatagi Botanikai Kísérleti Állomása”. Réges-régi filmkönyv volt, amikor készült, még nem fedezték föl a fűszert. Nevek villantak át Paul agyán, és mindegyik mellett a kép is, melyet belevésett a fiú emlékezetébe a könyv hipnoimpulzusa: óriáskaktusz, törpecserje, datolyapálma, homoki vasfű, csészekürt, hordókaktusz, tömjéncserje, szömörce… macskaróka, sivatagi sólyom, ugróegér…

Nevek és képek, nevek és képek az ember földi jellegű múltjából — sokukat már sehol máshol a világegyetemben nem lehet megtalálni, csak itt, az Arrakison.

Olyan sok dolog várt még megismerésre… a fűszer.

És a homokférgek.

A másik szobában ajtó csukódott. Paul hallotta, ahogy anyja lépései eltávolodnak a folyosón. Tudta, hogy dr. Yueh most keres valami olvasnivalót, és ott marad a másik szobában.

Elérkezett a pillanat, hogy elinduljon felfedezőútjára.

Paul kicsusszant az ágyból, a könyvespolc-ajtó felé lépett, amely mögött a beépített szekrény rejtőzött. Valami neszt hallott maga mögül, megfordult. Az ágy faragott fejlapja lehajlott az ágyra, oda, ahol az előbb ő feküdt. Paul megdermedt. A mozdulatlanság mentette meg az életét.

A fejlap mögül előbukkant egy aprócska fürkészvadász! Alig öt centiméteres lehetett. Paul azonnal tudta, mi az — közönséges orgyilkos fegyver volt, amellyel minden királyi vérből származó gyermeknek már kora ifjúságában meg kellett ismerkednie. A mohó, csupa fog fémszilánkot kis távolságról kellett kézzel-szemmel távirányítani. Be tudta vájni magát az eleven húsba, aztán az idegpályákon végigfúrta magát a legközelebbi létfontosságú szervhez…

A fürkész fölemelkedett, oldalvást végiglebegett a szobán, aztán vissza.

Paul agyán átvillant a megfelelő információ, a fürkészvadász gyönge pontjai. Nagy intenzitású szuszpenzorerőtere miatt a beépített vizuális érzékelő csak torz képet tudott továbbítani. A szoba félhomályában nem lehetett jól kivenni a célt, a kezelőjének tehát a mozgásra kellett hagyatkoznia — ami mozog, az a cél, akármi legyen is. A pajzs lelassítja a fürkészt, időt enged az elpusztítására, Paul azonban levetette a pajzsövét, amikor lefeküdt. Lézerfegyverrel meg lehetett semmisíteni őket, de a lézerfegyverek igen drágák voltak, és hírhedetten megbízhatatlanok — ráadásul életveszélyes tűzijátékkal fenyegettek, ha a lézersugár keresztezte egy pajzs erőterét. Az Atreidesek rendszerint megbíztak a testpajzsukban és az eszükben.

Paul most szinte katatóniás merevségben tartotta magát, és tudta, hogy ez ellen a veszély ellen csak az esze lehet az egyetlen fegyvere.

A fürkészvadász fél méterrel följebb emelkedett. Villózva lebegett az ablakon betűző fénysávokban, jobbra, aztán balra, lassan pásztázva a szobát.

Meg kell próbálnom elkapni, gondolta a fiú. A szuszpenzorerőtér miatt csúszós lesz az a ja. Szorosan kell majd fogni.

A tárgy fél métert süllyedt, balra fordult, kört írt le, vissza az ágy felé. Halk zümmögés hallatszott belőle.

Ki irányítja? kérdezte magában Paul. A közelben kell lennie! Kiálthatnék Yueh-nek, de ez abban a pillanatban végezne vele, amikor benyitna!

Paul mellett megreccsent a folyosóra nyíló ajtó. Kopogás hallatszott, aztán kinyílt az ajtó.

A fürkész nyílként suhant el a fiú mellett a mozgás irányába.

Paul jobb keze lecsapott, elkapta a gyilkos kis tárgyat. Az zümmögött, rángatózott a kezében, de a fiú izmai kétségbeesetten, görcsösen szorították. Paul hirtelen mozdulattal, vadul belevágta a fürkész orrát az ajtó fémlapjába. Érezte a reccsenést, ahogy az érzékelő összeroppant. A fürkész elcsendesedett a kezében, nem mozdult.

Paul nem engedte el — biztos, ami biztos: