Frank Herbert - A Dűne

— Bocsáss meg — mondta Jessica. — Nem akartam felszakítani a régi sebet. — Magában azt gondolta: Azok a vadállatok! A felesége Bene Gesserit volt — szinte ordít róla minden jel. És nyilvánvaló, hogy a Harkonnenek ölték meg. Egy újabb szerencsétlen áldozat, akit a gyűlölet keremje köt az Atreidesekhez!

— Elnézést — mondta az orvos. — Nem tudok beszélni róla. — Kinyitotta a szemét, hagyta, hogy a bensejében szétáradjon a szomorúság. Amit mondott, legalább igaz volt.

Jessica fürkészően szemügyre vette a férfi jól ismert vonásait. Látta, hogy az arcán és a homlokán az árkokat nemcsak a kor, hanem a fájdalom is vájta. Szeretet és szánalom hulláma öntötte el.

— Wellington, én nagyon sajnálom, hogy magunkkal hoztunk erre a veszélyes helyre — mondta.

— Önként jöttem — mondta Yueh. És igaz volt ez is.

— De ez az egész bolygó a Harkonnenek csapdája! Ezt tudnod kell.

— Leto herceg ellen nem elég egy csapda — mondta a férfi. És igaz volt ez is.

— Talán jobban kellene bíznom a képességeiben — mondta Jessica. — Ragyogó taktikus.

— Kiszakadtunk a megszokott környezetünkből — mondta Yueh. — Azért érezzük bizonytalanul magunkat.

— És a földjéből kitépett növényt könnyű elpusztítani — mondta Jessica. — Különösen, ha ellenséges talajra kerül.

— Bizonyosak vagyunk benne, hogy ez itt ellenséges talaj?

— Vízfelkelések törtek ki, amikor megtudták, hány fővel akarja megnövelni a herceg az Arrakis lakosságát! Csak akkor csillapodtak le, amikor értesültek róla, hogy új szélcsapdákat és kondenzátorokat állítunk fel, hogy fedezzük a fogyasztásunkat.

— Véges vízmennyiség áll itt az emberi élet rendelkezésére — mondta az orvos. — Az arrakisiak tudják, hogy ha több száj jön ide meginni ugyanazt a korlátozott vízmennyiséget, fölmennek az árak, és a legszegényebbek meghalnak. De a herceg megoldotta ezt a kérdést. Nem következik belőle, hogy állandósulnia kellene az ellenséges hangulatnak.

— És az őrök! — mondta Jessica. — Mindenütt őrök! Meg a pajzsok! Akárhová néz az ember, ott vibrál tőlük mindenhol a levegő. A Caladanon nem így éltünk.

— Legyünk jóhiszeműek ezzel a bolygóval — mondta Yueh.

Jessica továbbra is összehúzott szemmel bámult kifelé az ablakon.

— Halálszaga van ennek a helynek — mondta. — Hawat egy seregnyi ügynököt küldött ide előzetesen. Odakint az őrök az ő emberei. A szállítók az ő emberei. Magyarázat nélkül nagy összegeket utalnak ki a kincstárból. Az összegek csak egyet jelenthetnek: megvesztegetést magas helyeken. — Jessica megrázta a fejét. — Ahol Thufir Hawat jár, halál és ármány jár a nyomában.

— Méltatlanul ócsárolod.

— Ócsárolom? Dicsérem! Most már csak a halál és az ármány lehet a reménységünk. Csak éppen nem áltatom magamat Thufir módszereit illetően.

— Nem ártana… ha elfoglalnád magad — mondta Yueh. — Hogy ne jusson időd ilyen beteges…

— Elfoglalnám magam! Mivel töltöm az időm nagy részét, Wellington? Titkárnősködöm a herceg mellett — elfoglal, hogy napról napra újabb félnivalókkal ismerkedjem meg… olyan dolgokkal, amelyekről a herceg nem is sejti, hogy tudok róluk! — Összeszorította a száját, aztán halkan azt mondta: — Néha eltűnődöm, mekkora szerepe volt a Bene Gesserit gazdasági képzettségemnek abban, hogy a herceg engem választott.

— Mire gondolsz? — Az orvos figyelmét hirtelen felkeltette a cinikus hangnem, a keserűség, amit eddig sohasem vett észre Jessicában.

— Nem gondolod, Wellington — kérdezte Jessica —, hogy sokkal biztonságosabb az a titkárnő, akit szerelem fűz az emberhez?

— Ez méltatlan gondolat, Jessica!

Természetesen jött a szájára a válasz. Nem férhetett kétség hozzá, hogy mit érez a herceg az ágyasa iránt. Elég volt csak figyelni, ahogy követte a tekintetével.

Jessica felsóhajtott.

— Igazad van. Méltatlan.

Megint összefonta magán a karját, testéhez nyomta az elrejtett kriszkést, arra a befejezetlen ügyre gondolt, amelyet képviselt.

— Nagy vérontás lesz nemsokára — mondta. — A Harkonnenek nem nyugszanak, amíg el nem pusztítják a herceget, vagy ők meg nem halnak. A báró nem tudja elfelejteni, hogy Leto királyi vérből származó unokatestvér, akármilyen távoli is, míg a Harkonnen-címek forrása csak a KHAFT-pénztárca. De az igazi métely, ami a lelke mélyét rágja, az az a tudat, hogy a corrini csata után egy Atreides száműzetett egy Harkonnent gyáva viselkedése miatt.

— A régi vérbosszú — mormogta Yueh. És egy pillanatra vitriolos düh mart bele. Az a régi vérbosszú ejtette csapdájába őt is, az ölte meg Wannát, vagy ami rosszabb — tartotta a Harkonnenek kínpadán, amíg a férje nem teljesíti, amit rábíztak. A régi vérbosszú csapdába ejtette, és ezek az emberek részei voltak a szörnyűségnek. A sors fintora az volt, hogy ennek a halálos örvénynek a középpontja éppen az Arrakis legyen, az a bolygó, amely a világmindenségben az egyetlen forrása a melanzsnak, az élet meghosszabbítójának, az egészségadó fűszernek.

— Mire gondolsz? — kérdezte Jessica.

— Arra, hogy egy deka fűszer ára jelenleg a szabadpiacon hatszázhúszezer solaris. Ilyen vagyonért sok mindent meg lehet vásárolni.

— Nem szokott néha elfogni a pénzvágy, Wellington?

— Az nem.

— Hát mi?

— A hiábavalóság érzete. — Rápillantott a nőre. — Emlékszel, milyen íze volt a fűszernek, amikor először kóstoltad?

— Mint a fahéjnak.

— De kétszer egymás után sohasem egyforma — mondta az orvos. — Olyan, mint maga az élet: mindig másik arcát mutatja. Vannak, akik szerint a fűszer úgynevezett tanult ízérzetet kelt. A test, érzékelvén, hogy valami jó neki, kellemesnek értelmezi az ízt enyhén euforizálónak. És akárcsak az életet, a melanzsot sem lehet igazán szintetizálni.

— Azt hiszem, okosabban tettük volna, ha renegátok leszünk, és elmegyünk olyan messzire, ahová már nem ér el a Birodalom keze — mondta Jessica.

Yueh látta, hogy a nő nem figyelt rá. Meglepték Jessica szavai. Eltűnődött: Igen — miért nem vette rá a herceget? Jószerivel akármire rá tudná venni.

Gyorsan megszólalt, meri itt volt az igazság, és itt volt a lehetőség, hogy témát változtasson:

— Szemtelenségnek tekintenéd… Jessica, ha föltennék egy személyes természetű kérdést?

A nő nekitámaszkodott az ablakpárkánynak, hirtelen megmagyarázhatatlan aggodalom fogta el.

— Ugyan, dehogy. Te a… jó barátom vagy.

— Miért nem vetetted magad feleségül a herceggel?

Jessica hátrapördült, fölszegte a fejét, villámokat lövellt a szeme.

— Hogy miért nem vetettem feleségül magam? Hogy…

— Nem lett volna szabad megkérdeznem — mondta a férfi.

— Ugyan… — Jessica vállat vont. — Nyomós politikai oka van: amíg a herceg nőtlen, addig jó néhány Nagy Ház továbbra is reménykedhet a szövetségben. Ezenkívül… — felsóhajtott — … ha az ember dróton rángat másokat, rájuk kényszeríti az akaratát, akkor előbb-utóbb cinikusan látja az emberiséget. Lealacsonyul minden, amivel kapcsolatba kerül. Ha rávettem volna a herceget… erre, akkor az már nem az ő akarata lett volna.

— Ezt akár az én Wannám is mondhatta volna mormolta az orvos. És igaz volt ez is. A szájához emelte a kezét, görcsösen nyelt egyet. Még sohasem állt ilyen közel ahhoz, hogy megszólaljon, hogy bevallja titkos szerepét.