Frank Herbert - A Dűne

Jessica értetlenül, összeráncolt homlokkal fordult feléje.

— Miért?

— Ezek datolyapálmák. Egy datolyapálmának negyven liter vízre van szüksége naponta — mondta az orvos. — Egy embernek csak nyolc literre. Egy pálma tehát öt emberrel egyenlő. Húsz pálma áll ott — száz ember.

— De van, aki reménykedve nézi őket!

— Csak azt remélik, hogy lehull egy-két datolya. De most nincs itt az ideje.

— Túl kritikusan nézed ezt a helyet — mondta Jessica. — Ne csak veszélyeket láss, hanem reményeket is. A fűszer valóban gazdaggá tehet minket. És ha tele a kincseskamránk, olyanná varázsolhatjuk ezt a világot, amilyenné akarjuk.

De Jessica titokban kinevette magát. Voltaképpen kit akarok meggyőzni? A nevetés áttörte a korlátokat, kiszakadt belőle, ám szaggatottan, humortalanul.

— A biztonságot azonban nem lehet megvásárolni — mondta.

Yueh elfordult, hogy a nő ne lássa az arcát. Bárcsak ne szeretném ezeket az embereket, bárcsak tudnám gyűlölni őket! A modorában, és sok másban is Jessica éppolyan volt, mint Wanna. Ez a gondolat aztán rögtön meg is erősítette, megkeményítette, hogy csak a célt lássa maga előtt. A Harkonnenek kegyetlensége nemcsak gonosz, de kifürkészhetetlen is volt. Lehet, hogy Wanna nem halt meg. Biztosra kell mennie!

— Ne aggódj miattunk, Wellington — mondta Jessica. — A mi gondunk, nem a tied.

Azt hiszi, érte aggódom! Az orvos pislogott, nehogy kicsorduljon a könnye. Persze, érte is. De oda kell majd állnom az elé a sötét báró elé, úgy, hogy elvégeztem a megbízatását, és meg kell ragadnom az egyetlen lehetőséget, hogy lesújtsak rá, amikor a leggyöngébb, amikor kárörvendően élvezi az áldozata szerencsétlenségét!

Felsóhajtott.

— Nem zavarja Pault, ha benézek hozzá? — kérdezte Jessica.

— A legkevésbé sem. Beadtam neki egy nyugtatót.

— Jól viseli a változást?

— Jól van, csak egy kicsit kimerült. Csupa izgalom, de hát. melyik tizenöt éves fiú nem volna izgatott ilyen körülmények között? — Yueh az ajtóhoz lépett, kinyitotta. — Odabent van.

Jessica is odalépett, benézett a félhomályos szobába.

Paul egy keskeny kis ágyon feküdt, egyik karja a vékony takaró alatt, a másik hátravetve a feje mögé. Az ágy melletti ablak rácsos spalettája árnyékmintát rajzolt az arcra, a takaróra.

Jessica szemügyre vette a fiát, az ovális arcot, melynek alakja oly hasonló volt az övéhez. A haja azonban a hercegé volt — szénfekete és kócos. A hosszú szempillák eltakarták a sárgászöld szempárt. Jessica elmosolyodott, érezte, hogy szétfoszlik a félelme. Hirtelen átfutott rajta a gondolat, hogy mennyire fölismerhetőek az öröklött jegyek a fia arcán — a szem és a körvonal az anyjáé, de mögüle már előbukkannak az apja éles vonásai, mint ahogy a férfi kezd előbújnia gyermekből.

Jessica magában úgy gondolt a fiú vonásaira, mint a véletlenek összevisszaságából nyert, remekbe sikerült párlatra, mint valami csomópontra, ahol összefutottak az egyenként véletlenszerű történések végtelen láncolatai. Szeretett volna letérdelni az ágy mellé, átölelni a fiát, de Yueh jelenléte meggátolta. Hátralépett, halkan becsukta az ajtót.

Yueh közben visszament az ablakhoz, nem tudta elviselni, ahogy Jessica nézte a fiát . Miért nem szült nekem Wanna gyermeket? kérdezte magában. Mint orvos, tudom, hogy testi akadálya nem lett volna. Valami Bene Gesserit-oka volt rá? Talán más cél szolgálatára készítették fel? De hát vajon mire? Engem szeretett, annyi bizonyos.

Most először lett rajta úrrá az a gondolat, hogy talán ő maga is része valami számára felfoghatatlan bonyolultságú elgondolásnak.

Jessica megállt mellette.

— Hogy micsoda kéjes odaadással tud aludni egy gyerek!

Yueh gépiesen válaszolt:

— Bárcsak a felnőttek így el tudnák engedni magukat…

— Igen.

— Hol veszítjük el? — mormolta az orvos.

Jessica rápillantott, észrevette a különös hangsúlyt, de a gondolatai még mindig Paulnál jártak. Az itteni képzése nehézségein tűnődött, azon, hogy milyen más lesz itt az élete, mennyire kevéssé hasonlít arra, amit egykor elterveztek a számára.

— Bizony, valamit elveszítünk — mondta.

Jobbfelé pillantott, a lejtőn sorakozó, széltépte, szürkészöld bokrokra, a poros levelekre, a száraz, karomszerű ágakra. A szokatlanul sötét égbolt komoran borult a lejtő fölé, és az Arrakis napjának tejfehér fényében ezüstösen csillogott az egész táj — olyan fénnyel, mint a kriszkés, mely Jessica ruhája alatt rejtezett.

— Milyen sötét az ég — jegyezte meg.

— Részben a vízgőz hiánya miatt — mondta Yueh.

— Vízgőz! — csattant fel Jessica. — Akárhová fordul itt az ember, mindig a vízhiánnyal találja magát szemben!

— Ez az Arrakis nagy rejtélye.

— Miért van olyan kevés víz? Van vulkanikus kőzet. Föl tudnék sorolni egy tucatnyi energiaforrást. Ott a sarki jég. Állítólag a sivatagban nem lehet fúrni, mert a viharok és a homokdagályok előbb tönkreteszik a fölszerelést, mint fölállítanák, ha ugyan nem a férgek végeznek előbb az emberrel. De hát ott amúgy sem találták soha még nyomát sem a víznek. Ám a rejtélyt, Wellington, az igazi rejtélyt azok a kutak jelentik, amelyeket itt, a homorokban és a medencékben fúrnak! Olvastál róluk?

— Először szivárog egy kevés, aztán semmi.

— De hát ez a nagy rejtély, Wellington! A víz ott van. Aztán kiszárad. És soha többé nem jelenik meg! És ha mellette másik kutat fúrnak, ugyanaz lesz az eredmény: először szivárog, aztán elapad. Senkinek sem keltette föl még ez az érdeklődését?

— Furcsa — mondta az orvos. — Valami élőlényre gyanakszol? Annak föl kellett volna tűnnie a magmintákban.

— Minek? Az idegen növényi anyagnak… vagy állatinak? Ki ismerte volna fel? — Megint kinézett a lejtő felé. — A víz eláll. Valami elállítja. Erre gyanakszom.

— Lehet, hogy nem ismeretlen az oka — mondta Yueh. — A Harkonnenek sok arrakisi információforrást elzártak a világ elől. Talán okuk volt rá, hogy ezt is eltitkolják.

— Miféle okuk? — kérdezte Jessica. — Aztán ott van a légköri nedvesség is! Nem mondom, hogy sok, de van. Az a fő vízforrás, amit felfognak belőle a szélcsapdák és a kondenzátorok. Honnét származik a vízgőz?

— A sarki jégsapkákból?

— A hideg levegő kevés párát tud fölvenni, Wellington. Sok mindent titkolhattak itt a Harkonnenek, aminek érdemes utánanézni, és nem is mindegyik áll közvetlenül kapcsolatban a fűszerrel.

— Valóban a Harkonnenek titkaival birkózunk — mondta az orvos. — Talán majd… — Elhallgatott, észrevette, hogy Jessica hirtelen átható tekintettel meredt rá. — Valami baj van?

— Ahogy kiejted a „Harkonnen” nevet — mondta Jessica. — Még az én hercegem hangjából sem sziszeg így a gyűlölet; amikor a szájára veszi az utált nevet. Nem tudtam, hogy személyes okod van a gyűlöletre, Wellington…

Anyaisten! gondolta Yueh. Fölkeltettem a gyanúját! Most aztán szükségem lesz minden fortélyra, amit Wannától tanultam. Csak egy megoldás van: elmondani az igazságból annyit, amennyit lehet.

— Nem tudtad — mondta —, hogy a feleségem, az én Wannám… — Vállat vont, hirtelen összeszorult a torka, egy szót sem bírt kinyögni. Aztán: — Ők… — Nem tudta kipréselni a szavakat. Pánik fogta el. Összeszorította a szemét, kínzó, pokoli fájdalom rántotta görcsbe a mellkasát, nem érzékelt semmi mást, amíg egy kéz gyöngéden meg nem érintette a karját.