Frank Herbert - A Dűne

Változók változókra halmozódtak — ezért látszott ez a barlang csak köd borította csomópontnak a lehetséges utak szövevényében, gigászi zátonynak a hömpölygő áradat közepén, amely hatalmas örvényeket keltett maga körül.

— Fejezd már be, kölyök! — dörmögte Stilgar. — Ne játszadozz vele!

Paul előbbre óvakodott a körben, bízott benne, hogy gyorsabb az ellenfelénél.

Jamis hátrált néhány lépést. Ebben a pillanatban lett úrrá rajta a felismerés, hogy aki vele szemben áll, nem valami puhány idegen, akit sikerült becsalni a tahaddi-körbe, és könnyű prédája a kriszkésnek.

Jessica látta a Jamis arcán átvillanó kifejezést, és megértette. Most a legveszélyesebb, gondolta. Most már mindenre elszánta magát, és akármire képes. Most már látja, hogy ez nem olyan gyerek, amilyeneket eddig ő ismert, hanem harci gépezet, amelyet csecsemőkorától fogva erre képeztek ki. Most szárba szökkenhet Jamisban a félelem, amelyet elültettem benne.

Azon kapta magát, hogy valami szánalomfélét érez a férfi iránt — az érzelmet azonban háttérbe szorította a fiát fenyegető közvetlen veszély tudata.

Jamis akármire képes most… és kiszámíthatatlan, mondta magában. Egy pillanatra eltűnődött azon, hogy vajon Paul látta-e már ezt a jövőt, hogy újraéli-e most ezt az élményt? De látta, hogy mozog a fia, látta a verejtékcsöppeket az arcán, vállán, az éber óvatosságot az izmai sima játékában. Most először érezte meg, anélkül hogy megértette volna, a Paul képességében rejlő bizonytalansági tényezőt.

Most már Paul szorongatta az ellenfelét, körözött, bár nem támadott. Észrevette a másik félelmét. A gondolataiban megszólalt Duncan Idaho hangja: „Amikor az ellenfeled félni kezd tőled, akkor csak hagyd hatnia félelmet, hogy megdolgozza, amíg a félelemből rémület lesz. A rémült ember önmagával küzd. Végül kétségbeesetten támadásba lendül. Az a legveszélyesebb pillanat, de általában számítani lehet rá, hogy a rémült ember elkövet egy végzetes hibát. Te most azt fogod megtanulni, hogy észrevedd és kihasználd ezeket a hibákat…”

A barlangban a nézők soraiból mormogás hallatszott.

Azt hiszik, Paul játszadozik Jamisszal, gondolta Jessica. Azt hiszik, fölöslegesen kínozza.

De megerezte az izgalom másik elemét is, azt, hogy élvezték a látványosságot. Jessica azt is látta, hogy Jamisban fokozatosan nő a feszültség. Azt a pillanatot, amikor már nem tudta tovább féken tartani, Jessica ugyanolyan pontosan érzékelte, mint Jamis maga… vagy Paul.

Jamis hatalmasat ugrott, a jobb kezével egy rövid cselező mozdulat után lecsapott, de az a keze üres volt. A kriszkés a bal kezében villant meg.

Jessicának elállt a lélegzete.

Pault azonban már figyelmeztette Csani: „Jamis kétkezes!” „A késre koncentrálj, ne a kézre, amely fogja — ismételgette annak idején unos-untalan Gurney Halleck. — A kés veszélyesebb, mint a kéz, és bármelyik kézben lehet!”

Paul viszont közben észrevette Jamis hibáját: rossz volt a lábmunkája, úgyhogy egy pillanattal tovább tartott, amíg visszanyerte az egyensúlyát az ugrás után, amelynek csak az volt a célja, hogy megzavarja Pault, és elterelje a figyelmét a kézváltásról.

Ha nem lett volna a parázsgömbök gyönge, sárgás fénye, ha nem meredtek volna rájuk a mélykék szemek, minden olyan lett volna, mint a gyakorlóteremben. A pajzs nem számít olyankor, amikor a saját mozgását lehet szembefordítani az ellenféllel. Paul szinte követhetetlenül gyors mozdulattal átkapta a saját kését is a bal kezébe, oldalt lépett, és egyet döfött fölfelé, Jamis mellkasába, aztán hátraugrott, és csak nézte, ahogy a másik összeesik.

Jamis rongyként omlott a földre, hasra zuhant, felnyögött, Paul felé fordította a fejét, aztán nem mozdult többet. Élettelen szeme sötétüveggolyóként meredt rájuk.

„A heggyel ölni nem művészet — mondta egyszer Idaho Paulnak —, de azért ebből ne csinálj gondot, ha ott a kínálkozó alkalom!”

A fremenek odatódultak; kitöltötték a kört, félrelökték Pault. A nyüzsgő, lázasan tevékenykedő tömegben eltűnt Jamis. Kisvártatva néhányan elsiettek a barlang mélyébe, egy köpenybe burkolt teherrel a kezük között.

A holttestnek nyoma sem látszott már.

Jessica a fia felé furakodott. Úgy érezte, úszik a köpenyes, rossz szagú testek tengerében, a furcsamód elnémult tömegben.

Itt van a rettenetes pillanat, gondolta. Paul testi és szellemi fölénye nyilvánvaló tudatában megölt egy embert. Nem szabad megtanulnia, hogy élvezze az ilyen győzelmet.

Átnyomakodott az utolsó sorokon; Paul egy kis üres részen állt, két szakállas fremen segített neki visszabújni a cirkoruhájába.

Jessica fürkésző tekintettel nézte a fiát. Paul szeme csillogott.

Hangosan zihált, hagyta, hogy öltöztessék, de ő maga nem segített.

— Jamis ellen! És egy karcolás sincs rajta! — mormogta az egyik fremen.

Csani, oldalt állt, a szemét nem vette le Paulról. Jessica látta rajta az izgatottságot, látta a csodálatot a huncut arcocskán.

Most kell megtenni, de gyorsan! gondolta Jessica.

Minden megvetését belesűrítette a hangjába és az arckifejezésébe, úgy mondta:

— No lám… milyen érzés gyilkosnak lenni?

Paul megdermedt, mintha megütötték volna. A tekintete találkozott anyja fagyos pillantásával, és elöntötte az arcát a pír. Önkéntelenül arra a helyre pillantott, ahol az előbb még ott feküdt Jamis.

Stilgar odafurakodott Jessica mellé, miután visszatért a barlang mélyéből, ahová Jamis testét elvitték. Kimért, keserű hangon szólt Paulhoz:

— Amikor majd eljön az ideje, hogy kihívj engem, és az én helyemre törj, ne hidd, hogy velem úgy játszadozhatsz, ahogy Jamisszal eljátszottál!

Jessica érezte, ahogy az ő és Stilgar szavai belemartak Paulba, elvégezték kegyetlen feladatukat. Ezek az emberek tévedtek — de hasznos volt most a tévedésük. Kutatóan végigtekintett a körülöttük sorakozó arcokon, ugyanúgy, mint Paul, és ugyanazt látta, amit ő. Csodálatot, igen, és félelmet… és egyiken-másikon megvetést. Aztán Stilgarra emelte a pillantását, látta rajta a keserű belenyugvást, és tudta, milyennek rémlett Stilgar szemében a küzdelem.

Paul az anyjára nézett.

— Te tudod, miért volt — mondta.

Jessica hallotta a hangjában a kijózanodást, a lelkifurdalást. Még egyszer végigsöpört a pillantása a körülöttük állókon, aztán azt mondta:

— Paul eddig még sohasem ölt meg közelharcban embert.

Stilgar hitetlen képpel nézett rá.

— Nem játszadoztam vele — mondta Paul. Odanyomakodott az anyja elé, megigazította magán a köpenyt, lenézett a sötét foltra, amelyet Jamis vére hagyott a sziklán. — Nem akartam megölni.

Jessica látta, hogy Stilgar arcáról lassan eltűnik a hitetlenség, elfoglalja a helyét a megkönnyebbülés, miközben eres kezével a szakállát húzogatta. Hallotta, ahogy a csoporton mormogás fut végig.

— Szóval ezért kérdezted, megadja-e magát — mondta Stilgar. — Értem. A mi szokásaink mások, de majd meglátod, miért. Már azt hittem, skorpiót engedtünk be magunk közé. — Pár pillanatig tétovázott, aztán folytatta: — És ezentúl nem szólítalak kölyöknek.

A körülállók közül megszólalt egy hang:

— Név kéne neki, Stil!

Stilgar bólintott, tűnődve húzogatta a szakállát.

— Erőt látok benned… mint amilyen erő van a kőoszlop alatt. — Megint elhallgatott. — Ezentúl közöttünk Usul leszel, az oszlop talapzata. Ez a titkos neved, ez a neved a sziecsben. Mi, a Tabr sziecsbeliek használhatjuk, de mások nem vehetik a szájukra… Usul.