Frank Herbert - A Dűne

Nagyot nyelt, megrázta a fejét.

Stilgar ismét a kupac fölé hajolt.

— Jamis asszonyának és az őröknek — mondta. A kis kövek és a könyv eltűnt a köpenye redői között.

— Vezéri jog — felelte rá a csapat.

— Jamis kávéskészletének jegye — mondta Stilgar, és fölvett egy zöld fémkorongot. — Ez adassék illő módon Usulnak, amikor visszatérünk a sziecsbe.

— Vezéri jog — mondta rá éneklő hangom a csapat.

Stilgar végül megfogta a kriszkésnyelet, fölállt vele.

— Ezt pedig a temetősíkságnak — mondta.

— A temetősíkságnak — ismételte meg a kórus.

A kör szemközti oldalán álló Jessica bólintott. Ráismert a rituálé ősi forrására, és azt gondolta: Az átmenet a tudatlanság és a tudás, a vadság és a kultúra között ott kezdődik, hogy milyen tisztességet adunk a halottainknak. Ránézett a szemben álló Paulra, eltöprengett: Vajon megérti? Vajon tudni fogja, mit tegyen?

— Jamis barátai vagyunk — mondta Stilgar. — Mi nem bőgünk a halottainkért, mint holmi garvargok falkája!

Paultól balra fölállt egy ősz szakállú férfi.

— Én Jamis barátja voltam — mondta. Kiment a kupachoz, fölvette a disztranszot. — Amikor a minimum alá ment a vizünk a Kétmadár-szikla ostrománál, Jamis megosztotta velem. — Visszatért a helyére.

Azt kellene mondanom, hogy Jamis barátja voltam? tépelődött Paul. Azt várják, hogy elvegyek valamit abból a halomból? Látta, hogy egy-egy arc feléje fordul, aztán vissza. Igen, azt várják!

A túloldalon fölállt egy másik férfi, odament a kupachoz, elvette a paratájolót.

— Én Jamis barátja voltam — mondta. — Amikor a Hegyöbölben elkapott minket az őrjárat, és megsebesültem, Jamis maga után csalta őket, hogy megmentse a sebesülteket. — Visszament a többiek közé.

Az arcok megint Paul felé fordultak, látta rajtuk a várakozást, lesütötte a szemét. Valaki oldalba bökte, egy hang azt sziszegte a fülébe:

— Pusztulást akarsz ránk hozni?

Hogy mondhatnám azt, hogy a barátja voltam? tépelődött magában Paul.

Újabb alak emelkedett föl a túloldalon, és ahogy a csuklyás fej a fénykörbe ért, Paul megismerte az anyját. Jessica elvett egy kendőt a földről.

— Jamis barátja voltam — mondta. — Amikor a lelkek lelke Jamisban belátta, hogy mit követel az igazság, az a lélek visszavonult, és megkímélte a fiamat. — Visszatért a helyére.

És Paulban fölrémlett, milyen megvetés volt az anyja hangjában, amikor szembenézett vele a viadal után. Milyen érzés gyilkosnak lenni?

Érezte, hogy megint feléje fordulnak az arcok, haragot és félelmet érzett maga körül. Egy részlet villant át rajta egy filmkönyvből, amelyet az anyja mutatott egyszer: a halottak tiszteletéről szólt. Tudta, mit kell tennie.

Lassan fölállt.

Sóhajtás lebbent végig a körben ülők során.

Paul úgy érezte, mintha összezsugorodott volna az énje, ahogy közeledett a kör középpontjához. Mintha elveszítette volna önmaga egy részecskéjét, és ott kellett volna megkeresnie. Lehajolt a holmi fölé, kiemelte a balisetet. Egy húr halkan megpendült, ahogy nekiütődött valaminek a kupacban.

— Jamis barátja voltam — suttogta Paul.

Érezte, hogy könnyek égetik a szemét, erőlködött, hogy kijöjjön a torkán a. hangos szó:

— Jamis megtanított rá… hogy amikor… öl az ember… megfizet érte. Bárcsak jobban ismertem volna Jamist!

Szinte tapogatózva botorkált vissza a helyére, leroskadt a kőre.

Egy hang azt suttogta:

— Könnyezik!

A suttogás végigfutott a csapaton:

— Usul vizet ad a halottnak!

Paul nedves orcáját ujjak tapogatták meg, álmélkodó suttogást hallott.

Amikor Jessica fülét megütötték a szavak, megértette, milyen megrendülést okozhatott a fia; ráébredt, hogy itt rettenetes gátlás alakult ki a sírás ellen. Megismételte magában: Vizet ad a halottnak. Ajándék volt tehát a könny az árnyékvilágnak, minden bizonnyal szent ajándék!

Soha semmi ezen a bolygón még nem sulykolta bele ilyen erővel a víz mindenekfölött való értékét. Sem a vízárusok, sem a bennszülöttek kiszáradt bőre, sem a cirkoruhák vagy a vízfegyelem szabályai. Itt volt egy anyag, amely drágább volt minden másnál — amely maga volt az élet, amelyet jelképek és szertartások szövevénye vett körül.

A víz.

— Megfogtam az arcát — suttogta valaki. — Éreztem az ajándékot.

Pault először megijesztették az arcához nyúló kezek. Szorosan megmarkolta a baliset hideg nyakát, érezte, hogy a húrok belevájtak a tenyerébe. Aztán a tapogató kezek mögött meglátta az arcokat, a tágra nyílt, álmélkodó szemeket.

Aztán visszahúzódtak a kezek. Folytatódott a temetés szertartása. Most azonban egy alig észrevehető kis tér tágult ki Paul körül, egy hajszálnyival távolabb húzódtak tőle, a tisztelet jeleként.

A szertartás halk, egyhangú énekkel fejeződött be:

Már csak egy tömött zsák maradt Stilgar lábánál. Leguggolt, rátette a tenyerét. Valaki odament melléje, lekuporodott. Paul megismerte Csani arcát a csuklya árnyékában.

— Jamisnál volt a törzs vízéből harminchárom liter és hét egész három harmincketted drachma — mondta Csani. — Íme, megáldom most egy Sayyadina szeme előtt. Ekkeri-akairi ez a víz, fillissin-folaszija Paul Muad-Dibnek. Kivi-akavi, soha többé, nakalas! Nakelasz! hogy megméressék és megszámláltassék, ukair-an! Szíve dobbanására, dzsan-dzsan-dzsan, a mi barátunknak… Jamisnak.

A hirtelen, néma csendben Csani Paul felé fordult, rászegezte a szemét. Egy kis idő múlva megszólalt:

— Ahol én vagyok a láng, te légy a szén! Ahol én vagyok a harmat, te légy a víz!

— Bi-la kaifa — mondta rá a kórus.

— Muad-Dibhez kerül ez a víz — mondta Csani. — Őrizze meg a törzsnek, óvja a gondatlan pazarlástól, legyen vele bőkezű a szükségben, és amikor eljön az ideje, adja tovább a törzs javára.

— Bi-la kaifa — hangzott föl újra.

El kell fogadnom ezt a vizet, gondolta Paul. Lassan fölkelt, átlépett a többiek között Csanihoz. Stilgar hátralépett, hogy odaférjen, gyengéden kivette a kezéből a balisetet.

— Térdelj le — mondta Csani.

Paul letérdelt.

Csani megfogta a kezét, rátette a vizeszsákra, rászorította a rugalmas felületre.

— Rád bízza a törzs ezt a vizet — mondta. — Jamis lelke eltávozott belőle. Fogadd békében. — Fölállt, fölhúzta Pault is.

Stilgar visszaadta a balisetet, a tenyerében odanyújtott egy halom fémkarikát. Paul szemügyre vette őket, látta, hogy különböző méretűek. Csillogott rajtuk a parázsgömb fénye.

Csani elvette a legnagyobb karikát, az ujjára húzva Paul felé tartotta. Egyesével elvette a többit is, mindegyiket megmutatta Paulnak, közben számlálta:

— Két liter; egy liter; hét darab egydrachmás vízkarika; egy darab három harmincketted drachmás. Összesen harminchárom liter és hét egész három harmincketted drachma.

Az ujján Paul szeme elé tartotta.

— Elfogadod? — kérdezte Stilgar.

Paul nyelt egyet, bólintott.

— Igen.

— Később — mondta Csani — majd megmutatom, hogyan kell belekötni őket kendőbe úgy, hogy ne zörögjenek, nehogy eláruljanak, amikor csendre van szükség. — Paul felé nyújtotta a kezét.