Frank Herbert - A Dűne

Suttogó kórusban jött a válasz a többiek felől:

— Bi-la kaifa.

— Megkötjük a dűnéket a növényzet alatt — mondta Stilgar, és felerősödött a hangja. — Megtartjuk a vizet a talajban fákkal és aljnövényzettel.

— Bi-la kaifa — felelte rá a csapat.

— Évről évre fogy a sarki jégsapka — mondta Stilgar.

— Bi-la kaifa.

— Otthonos világot teremtünk az Arrakison — olvasztólencsékkel a sarkok fölött, tavakkal a mérsékelt égövekben, és csak a mély sivatagot hagyjuk meg a mesternek és fűszerének.

— Bi-la kaifa.

— És senki emberfiának nem kell többé szűkölködnie a vízben. Mindenki kedve szerint meríthet kútból, tóból, csatornából. Végigfolyik a kvanatokban, hogy megöntözze növényeinket. Ott lesz, vehet belőle minden ember. Ott lesz, csak a kezünket kell kinyújtani érte.

— Bi-la kaifa.

Jessica érezte, hogy szertartásos, vallási jellege van a szavaknak, észrevette; hogy maga is ösztönös áhítattal feleli rá: Bi-la kaifa. Ezek az emberek elkötelezték magukat a jövőnek, gondolta. Ott van előttük a hegy, amelyet meg kell mászniuk: Ez az álom a tudós álma… és ezek az egyszerű emberek, ezek a parasztok a magukévá tették.

Fölidézte lelki szeme előtt Liet-Kynest, a Császár planetológusát, akinek hazájává lett az Arrakis és népévé a fremenek — és ámulattal gondolt rá. Olyan álom volt ez, amely rabul tudta ejteni az emberek lelkét, és Jessica érezte benne Kynes kezét. Olyan álom volt ez, amelyért szívesen a halálba mennek az emberek. Jessica úgy érezte, ez a másik lényeges alkotórész, amelyre szüksége van a fiának: emberekre, akiknek nagy cél lebeg a szemük előtt. Az olyan embereket könnyű eltölteni szenvedéllyel, fanatizmussal. Fegyverként lehet használni őket, hogy Paul visszahódítsa az őt megillető helyet.

— Most fölmegyünk — szólalt meg Stilgar —, és megvárjuk, amíg felkel az első hold. Amikor Jamis már rendben elindult, hazamegyünk.

A csapat halk suttogás közepette, szemlátomást vonakodva fölsorakozott mögötte, elindultak vissza a mellvéd mentén, aztán föl a lépcsőn.

Paul, ahogy ott lépdelt Csani után, érezte, hogy elszalasztott egy döntő pillanatot, hogy most már belesodródott tulajdon mítoszába. Tudta, hogy már korábban látta ezt a helyet, megfordult itt egy jövőlátó álomtöredékben, még a messzi Caladanon, de most a helyükre kerültek olyan részletek, amelyeket akkor nem látott. Újra eltűnődött adottsága korlátain. Olyan volt, mintha az idő hulláma vitte volna magával, olykor a völgyében, olykór a taraján — és körülötte a többi hullámok emelkedtek, süllyedtek, feltárták, aztán eltakarták, ami a felszínükön volt.

De mindenen túl, állandóan ott magasodott előtte a vad dzsihad, az erőszak, a mészárlás, mint valami hegyfok a hullámverés fölött.

A csapat libasorban kiment az utolsó ajtón a barlang főágába. Bezárták az ajtót. Eloltották a fényeket, elvették a szigetelőket a barlangnyílásról, előtűnt az éjszaka és a csillagok, amelyek közben megjelentek a sivatag fölött.

Jessica odament a szikla száraz külső pereméhez, fölnézett a csillagokra. Éles volt a fényük, közelinek látszottak. Érezte, hogy mozgolódás támadt körülötte, hallotta, hogy valahol mögötte egy balisetet hangolnak, megütötte a fülét Paul dúdolása. Valami különös melankólia csengett a hangjában, ami aggasztotta Jessicát.

Csani hangja szólalt meg a barlang mélyének sötétjéből:

— Beszélj a szülővilágod vizeiről, Paul Muad-Dib!

— Majd máskor, Csani — felelte Paul. — Megígérem.

Milyen szomorú a hangja!

— Nagyon jó az a baliset — mondta Csani.

— Az bizony — mondta Paul. — Gondolod, Jamis nem bánja, ha én használom?

Jelen időben beszél a halottról, gondolta Jessica. Nyugtalanította, amit ez sejteni engedett.

Egy férfihang szólt közbe:

— Jamis is szeretett muzsikálni, amikor volt rá idő!

— Akkor énekeld el nekem valamelyik dalotokat! — kérlelte Pault Csani.

Micsoda asszonyi csáberő van annak a gyermeklánynak a hangjában! gondolta Jessica. Óvatosságra kell intenem Pault a fremen nők ügyében… mégpedig sürgősen!

— Ez egy barátom dala volt — mondta Paul. — Gondolom, meghalt már, szegény Gurney. Ő az esti dalának hívta.

A csapat elcsöndesedett, figyelt. Paul csengő fiútenorja felszárnyalt a magasba, csengett-bongott a baliset.

Jessica a testében érezte a dalt, az áradó, pogány muzsikát, és hirtelen kínzóan tudatára ébredt önmagának, tulajdon testének és teste igényeinek. Feszült figyelemmel hallgatta Pault.

Jessica érezte, hogy szinte vibrált a levegőben a néma csönd az utolsó hang után. Miért énekel a fiam szerelmi dalt annak a gyermeklánynak? kérdezte magában. Hirtelen félelem fogta el. Úgy érezte, viharzik, száguld körülötte az élet, és nem tudja megzabolázni . Miért választotta ezt a dalt Paul? tépelődött. Az ösztönök néha nem hazudnak. Miért énekelte el éppen ezt?

Paul némán ült a sötétben, és egyetlen komor gondolat töltötte ki a tudatát: Az anyám az ellenségem. Nem tud róla, de ő az. Ő áll a dzsihad mögött, ő hajtja előre. Megszült, fölnevelt, kiképzett. Ő az ellenségem.

A tizenhetedik születésnapján Feyd-Rautha Harkonnen a családi játékok keretében megölte a századik rabszolga-gladiátorát. A Császári Udvarból megfigyelők keresték föl az alkalom tiszteletére a Giedi Prime-ot, a Harkonnenek szülőbolygóját. A megfigyelőket, egy bizonyos Fenring grófot és a feleségét, Lady Fenringet meghívták, hogy a délutáni eseményen a közvetlen családtagok között foglaljanak helyet, a háromszög alakú aréna fölötti aranypáholyban.

A ta-báró születésnapjának tiszteletére, valamint hogy az emlékezetébe véssék minden Harkonnennek és alattvalóiknak, hogy Feyd-Rautha a kijelölt trónörökös, munkaszüneti napot rendeltek el a bolygón. Az öreg báró közzétette, hogy déltől délig minden dolgozó kipihenheti fáradalmait, és a családi városban, Harkóban jelentős erőfeszítésekkel igyekeztek megteremteni a vidám hangulat illúzióját: zászlók lobogtak az épületeken, új festékrétegeket mázoltak a falakra a Palotaút mentén.

A főútról letérve azonban Fenring gróf és a felesége észrevette a szeméthalmokat, az utcák sötét tócsáiban tükröződő ragyás, barna falakat, az emberek félénk osonását a falak mentén.

A báró kék falú erődítményén belül félelmetesen tökéletes volt minden, de a gróf és asszonya jól látta, milyen árat kellett fizetni érte: őrök voltak mindenütt, fegyverek mindenütt; és a fegyvereken az a selymes fényű patina, amelyről a gyakorlott megfigyelő rögtön tudta, hogy a rendszeres használat jele. Még a falakon belül is ellenőrző pontokon kellett áthaladni az egyes szárnyak között. A szolgák nemcsak szolgák voltak — katonai kiképzésről árulkodott a járásuk, a testtartásuk… az, ahogy a szemük figyelt mindig, mindenkit, mindenhol…