Frank Herbert - A Dűne

— Megőriznéd őket… nekem? — kérdezte Paul.

Csani meghökkent pillantást vetett Stilgarra.

Stilgar elmosolyodott.

— Paul Muad-Dib, aki Usul, még nem ismeri a szokásainkat, Csani — mondta. — Őrizd magadnál a vízkarikáit kötelezettség nélkül, amíg majd megmutatod neki, hogyan tegye el őket.

A lány bólintott, kihúzott egy szövetszalagot a köpenye alól, ráfűzte a karikákat valami bonyolult módon úgy, hogy minden oldalról szövet vette körül mindegyiket, egy pillanatig tétovázott, aztán betömködte az egészet a köpenye alatti széles övkendő mögé.

Itt valamit nem fogtam föl, gondolta Paul. Érezte, hogy valamin csöndben mulatnak körülötte, valami enyhe évődés érzett a levegőben, és agyában fölbukkant egy jövőlátomás kis töredéke: vízkarikát felajánlani nőnek — udvarlási szertartás.

— Vízmesterek! — szólt Stilgar.

A csapat nagy köpenysuhogással fölemelkedett. Ketten előléptek, fölvették a vizeszsákot. Stilgar levette a parázsgömböt, és elindult vele a barlang mélye felé, a többiek a nyomában.

Paul odaszorult Csani mögé, nézte a vajsárga derengést a sziklafalakon, nézte a táncoló árnyékokat, érezte a csapat emelkedett hangulatát a várakozó némaság mögött.

Jessica, akit a sor végére rángattak az erős kezek, elfojtotta magában a pillanatnyi vakrémületet, amely a tolongó testek tömegében elfogta. Az előbb fölismerte egyik-másik részletét a szertartásnak, kihallotta a csakobsza és bhotáni dzsib töredékeket a szavakból, tudta, milyen féktelen erőszak tud olykor elszabadulni az ilyen látszólag egyszerű események során.

Dzsan-dzsan-dzsan, ismételte meg magában. Menj-menj-menj!

Olyan volt az egész, mint valami gyermekjáték, amelyből a felnőttek között eltűnt minden gátlás.

Stilgar megállt egy sárga sziklafal mellett. Megnyomott egy kiszögellést, és a fal egy darabja nesztelenül elfordult, szabálytalan körvonalú nyílás tárult fel. Stilgar bement, a többiek követték; elhaladtak egy sötét, lépsejtszerű rácsozat mellett, ahonnan hűvös léghullám csapta meg Pault.

Paul kérdő pillantással odafordult Csanihoz, megrángatta a köpenye ujját.

— Nyirkosnak éreztem ott a levegőt! — suttogta.

— Pssszt! — sziszegte a lány.

De mögöttük valaki megszólalt:

— Bőven van ma víz a csapdában. Jamis így adja a tudtunkra, hogy elégedett!

Jessica is belépett a titkos ajtón, hallotta, hogy becsukódott mögötte. Látta, hogy a fremenek lelassítják a lépteiket, amikor a rácsozat mellé érnek, érezte, hogy párás a levegő, amely megcsapta onnan őt is.

Szélcsapda! gondolta. Van valahol a felszínen egy álcázott szélcsapdájuk, az összegyűjti és lenyomja a levegőt ide, a hűvösebb zónába, ahol kiválik belőle a nedvesség.

Átmentek egy másik kőkapun, amely fölött rácsozat volt. Az is becsukódott mögöttük. A hátukat simogató légáramban Jessica és Paul is jól érezte a nedvességet.

Az elöl haladó Stilgar kezében a parázsgömb hirtelen lebukott a Paul előtt imbolygó fejek szintje alá. Paul kisvártatva lépcsőfokokat érzett a lába alatt, lefelé haladtak. Balra kanyarodott a lépcső. A fény meg-megvillant a csuklyás fejeken, a csigavonalban lefelé iparkodó alakok során.

Jessica egyre növekvő feszültséget érzett maga körül, nyomasztó csönd volt, idegtépően feszült csönd.

A lépcső véget ért, a csapat átment egy újabb alacsony ajtón. A parázsgömb fényét elnyelte a körülöttük tátongó nagy, nyílt tér, amely fölött magasan ívelt a sziklaboltozat.

Paul a karján érezte Csani kezét, halk csepegés hangja ütötte meg a fülét a hűvös levegőben, érezte, hogy a fremenek néma mozdulatlanságba dermednek a víz templomi jelenlétében.

Álmomban láttam ezt a helyet, gondolta.

A gondolat egyszerre volt megnyugtató és felkavaró.

Ezen az úton, valahol elöl a messzeségben, a fanatikus hordák véres utat vágtak a világegyetemen át az ő nevével a szájukon. A zöld-fekete Atreides-zászló a rémuralom jelképe lesz. Vérszomjas seregek rohannak a harcba, csatakiáltásukat rikoltozva: „Muad-Dib!”

Nem szabad bekövetkeznie, gondolta. Nem hagyhatom!

De érezte magában a követelőző faji tudatot, érezte tulajdon félelmetes célját, és tudta, hogy nem egykönnyen lehet megállítani a gyilkos erőt, amely mindent eltipor az útjában, és máris egyre nagyobb lendülettel halad előre. Paul tudta, hogy ha ebben a pillanatban meghal, a dolog akkor is továbbhalad az anyja és a születendő leánygyermek révén. Semmi más nem állíthatta volna meg, csak az itt és most összegyűlt egész csapat pusztulása, beleértve az anyját és őt magát is.

Paul körbepillantott, látta, hogy a csapat hosszú vonalba húzódott szét. Előrenyomták, a sziklából kifaragott alacsony mellvédhez. A mellvéd mögött, Stilgar parázsgömbjének fényében Paul sötét, mozdulatlan vízfelületet pillantott meg. Széltében-hosszában beleolvadt a mély, fekete árnyékokba, a szemközti falat éppen csak ki lehetett venni, talán százméternyire.

Jessica érezte, hogy húzódik a bőre az arcán, a homlokán, ahogy mohón beitta a párát a levegőből. A vízmedence mély volt; Jessica érezte a mélységét, és legyűrte magában a vágyat, hogy belemártsa a kezét.

Bal felől csobogás hallatszott. Jessica elnézett a fremenek sora mellett, látta, hogy Stilgar és Paul egymás mellett áll, nézik a vízmestereket, ahogy beleürítik terhüket a medencébe egy vízmérőn át. A vízmérő kerek, szürke száj volt a medence széle fölött. Jessica látta, hogy halad rajta a világító mutató, ahogy átfolyt rajta a víz, míg végül megállapodott harminchárom liter hét egész három harmincketted drachmán.

Micsoda pontossággal mérik a vizet! gondolta Jessica.

Észrevette, hogy a vízóra tölcsérének falán nyoma sem maradt nedvességnek, miután átfolyt rajta a víz. Adhézió nélkül pergett le róla. Jessica ebben az egyszerű tényben az egész fremen technika alapvető jegyét vélte fölfedezni: a tökéletességre törekedtek.

Jessica odanyomakodott a mellvéd mentén Stilgar mellé. Természetes udvariassággal engedtek utat neki. Észrevette Paul révült tekintetét, de most minden gondolatát kitöltötte ennek a hatalmas víztömegnek a rejtélye.

Stilgar rápillantott.

— Voltak közöttünk, akiknek vízre volt szükségük — mondta —, de még ha idejöttek volna is, nem nyúltak volna ehhez a vízhez. Tudod te ezt?

— Elhiszem — mondta Jessica.

Stilgar a víztükörre nézett.

— Több mint harmincnyolcmillió dekaliter vizünk van itt — mondta — elszigetelve a kismesterektől, elrejtve biztonságban.

— Kincstár — mondta Jessica.

Stilgar följebb emelte a parázsgömböt, hogy a szemébe nézhessen.

— Több, mint kincs. Ezrével vannak ilyen rejtett készleteink. Csak néhányán ismerjük mindegyiket. Félrehajtotta a fejét, a gömb fénye sárgás kontraszttal emelte ki az arcát, szakállát. — Hallod?

Füleltek.

Mintha az egész sziklatermet betöltötte volna a szélcsapdából kicsapódó víz csepegésének hangja. Jessica látta, hogy az egész csapat szinte megrészegülten hallgatja. Csak mintha Paul tartotta volna távol magát tőlük.

Paul fülében úgy hangzott a csepegés, mintha a pillanatok koppannának egymás után. Úgy érezte, átfolyik rajta az idő, a soha vissza nem kapható pillanatok. Érezte, hogy döntenie kell, de nem volt ereje mozdulni sem.

— Pontosan ki van számítva — suttogta Stilgar. — Millió dekaliteres pontossággal tudjuk, mennyi vízre van szükségünk. Amikor összegyűlik, akkor megváltoztatjuk az Arrakis arculatát.