Frank Herbert - A Dűne

Egyenes beszéd! gondolta a báró.

— Ha továbbra is itt maradtak volna a sardaukarok, fennállt volna a veszély, hogy mások is rájönnek, milyen segítséget kaptam a Császártól — mondta.

— Rabban unokaöcséd azonban a jelek szerint nem igyekszik kellő eréllyel megoldani a fremenkérdést.

— Mit kíván a Császár? — kérdezte a báró. — Legfeljebb egy maroknyi fremen van már csak az Arrakison. A déli sivatag lakhatatlan. Az északi sivatagot rendszeresen átfésülik az őrjárataink.

— Ki mondja azt, hogy a déli sivatag lakhatatlan?

— A ti tulajdon planetológusotok mondta, kedves grófom.

— Kynes doktor azonban meghalt.

— Ó, igen… sajnálatos módon.

— Egy felderítőtől, aki átrepült a déli területek fölött, úgy értesültünk — mondta a gróf —, hogy növényi élet jelei fedezhetők föl.

— Eszerint a Liga hozzájárult a műholdas megfigyeléshez?

— Ugyan, báró, te tudod a legjobban, hogy nem. A Császár törvényes úton nem állíthat kémholdat pályára az Arrakis körül.

— És én sem engedhetem meg magamnak — mondta a báró. — Ki repült át a déli terület fölött?

— Egy… csempész.

— Valaki nem mondott igazat neked, kedves grófom — mondta a báró. — A csempészek ugyanúgy nem tudnak röpködni a déli régiók fölött, mint Rabban emberei. Viharok, légköri zavarok, miegyéb, tudod? A navigációs irányadók gyorsabban mennek tönkre, mint ahogy kihelyezik őket.

— Majd máskor elbeszélgetünk a különböző típusú zavarokról — mondta a gróf.

Ohó! gondolta a báró.

— Valami hibát találtatok tehát az eljárásomban? — kérdezte méltatlankodó hangon.

— Ha az ember hibákról képzelődik, arra nem lehet mentség — jegyezte meg a gróf.

Szántszándékkal föl akar ingerelni, gondolta a báró. Két mély lélegzetet vett, hogy lecsillapodjék. Érezte tulajdon verejtékének szagát, és a szuszpenzorok hevederei a palástja alatt hirtelen mintha szorítani, horzsolni kezdték volna.

— A Császár nem neheztelhet a fiú és az ágyas halála miatt — mondta. — Kimenekültek a sivatagba. Homokvihar volt.

— Igen — mondta a gróf —, jó néhány kapóra jött balesetről tudunk.

— Nem szeretem ezt a hangot, gróf uram! — mondta a báró.

— Más a harag és más az erőszak — jegyezte meg a gróf. — Hadd figyelmeztesselek valamire. Ha holmi sajnálatos baleset érne engem, amíg itt vagyok, akkor valamennyi Nagy Ház értesül róla, mit tettél az Arrakison. Már régóta gyanakszanak a módszereidre.

— Mostanában csak egyetlen tranzakciómra emlékszem — mondta a báró —, amikor néhány sardaukar-légiót szállítottam el az Arrakisra…

— Azt hiszed, ezzel fenyegetheted a Császárt?

— Gondolni sem mernék rá!

A gróf elmosolyodott.

— Elő lehetne keríteni sardaukar-parancsnokokat, akik eskü alatt vallanák, hogy parancs nélküli akcióba fogtak, mert meg akartak verekedni ezzel a te fremen söpredékeddel.

— Sokan kételkednének az ilyen vallomásokban — mondta a báró, de a fenyegetés megdöbbentette. Csakugyan ilyen vakfegyelemre nevelték volna a sardaukarokat?

— Így vagy úgy, a Császár ellenőrizni kívánja az üzleti könyveidet — mondta a gróf.

— Amikor csak akarja.

— És… ööö… semmi kifogásod ellene?

— Semmi. A KHAFT-igazgatói tevékenységemben a legszőrszálhasogatóbb vizsgálat sem találhat hibát. — Közben azt gondolta: Emeljen csak alaptalan vádat ellenem, és derüljön rá fény! Ott állok majd felmagasztosulva, és világgá kiáltom: „Nézzétek, milyen igazságtalanul bántak velem!” Aztán próbáljon csak meg bármi más váddal előhozakodni, még ha igaz is! A Nagy Házak előtt nem lesz hitele a második támadásnak, ha az első alaptalannak bizonyult.

— Semmi kétségem felőle, hogy az üzleti könyveidben nem lesz hiba — mormogta a gróf.

— Miért szívügye a Császárnak a fremenek megsemmisítése? — kérdezte a báró.

— Témát szeretnél változtatni, ugye? — A gróf vállat vont. — A sardaukarok akarják, nem a Császár. A sardaukaroknak szükségük volt egy kis gyakorlásra… és nem szívesen hagynak befejezetlenül semmit.

Azzal akarna rám ijeszteni, hogy vérszomjas hóhérlegények serege támogatja? kérdezte magában a báró.

— Több-kevesebb mészárlás mindig is hozzátartozott az üzlethez — mondta a báró —, de valahol meg kell húzni a határt. Valakit meg kell hagyni, hogy kitermelje a fűszert!

A gróf röviden, horkantva fölnevetett.

— Azt hiszed, munkára tudod fogni a fremeneket?

— Sosem voltak elegen ahhoz, hogy érdemes legyen — mondta a báró. — A mészárlás azonban nyugtalanságot keltett a lakosság többi részében. Odáig fajult a helyzet, hogy most már az arrakisi kérdésnek egy egészen más irányú megoldását fontolgatom, kedves Fenringem. És be kell vallanom, hogy a Császárnak tartozom hálával az ötletért.

— Hmmm?

— Tudod, kedves grófom, lelkesítő példaként lebeg előttem a Császár börtönbolygója, a Salusa Secundus.

A gróf csillogó szeme áthatóan meredt a báróra.

— Miféle kapcsolat lehetne az Arrakis és a Salusa Secundus között?

A báró érezte a hirtelen feszültséget a másikban.

— Egyelőre semmi — mondta.

— Egyelőre?

— Lásd be, hogy úgy is létre lehetne hozni egy tekintélyes munkaerőbázist az Arrakison… hogy börtönbolygónak használjuk.

— Arra számítasz, hogy növekedni fog az elítéltek száma?

— Nagy a nyugtalanság — vallotta be a báró. — Muszáj hajtanom őket, Fenring, nem is akárhogy! Végül is tudod, mekkora árat kellett fizetnem annak a nyomorult Ligának, hogy elszállítsa a közös haderőnket az Arrakisra! Azt a pénzt valahonnét elő kell teremteni.

— Nem ajánlom, hogy a Császár engedélye nélkül börtönbolygónak használd az Arrakist, báró.

— Ugyan, dehogy — mondta a báró. Nem értette, miért lett hirtelen olyan fagyos Fenring hangja.

— Van még valami — mondta a gróf. — Úgy tudjuk, hogy Leto herceg Mentátja, Thufir Hawat nem halt meg, hanem a te alkalmazásodban áll.

— Nem vitt rá a lélek, hogy elpocsékoljam — mondta a báró.

— Hazudtál a sardaukar parancsnoknak, amikor azt állítottad, hogy Hawat meghalt.

— Ártalmatlan füllentés volt, kedves grófom! Semmi kedvem sem volt hosszadalmas szócsatába bonyolódni azzal az alakkal.

— Hawat volt az igazi áruló?

— Hová gondolsz? Nem, az a szélhámos orvos volt az! — A báró megtörölte verejtékező nyakszirtjét. Meg kell értened, Fenring, ott álltam Mentát nélkül! Tudsz róla. Még sohasem fordult elő, hogy ne lett volna Mentátom! Hallatlanul kellemetlen volt!

— Hogyan tudtad rávenni Hawatot, hogy átálljon hozzád?

— A hercege meghalt. — A báró mosolyt kényszerített az arcára. — Nincs miért félni Hawattól, kedves grófom. A Mentát testét telítettük latens méreggel. Az ételében kapja az ellenszert. Ha nem kap ellenszert, a méreg aktiválódik — és pár napon belül halál fia!

— Szüntessétek meg az ellenszer adagolását!

— De Hawat hasznunkra van!

— És túl sok mindenről tud, amiről senki élő embernek nem szabadna tudni!

— Azt mondtad, a Császár nem fél a leleplezéstől.

— Ne szórakozz velem, báró!

— Amikor egy ilyen parancs alatt ott látom a császári pecsétet, tüstént engedelmeskedem — mondta a báró. — De nem alkalmazkodom a te szeszélyeidhez.