Frank Herbert - A Dűne

Csak egy pillanatba került, amíg beállította a testpajzsát. Megtorpant egy pillanatra, amíg megérezte a homlokán az ismerős, feszülő érzést, amely megnyugtatta, hogy megfelelő a védelme.

Ennek a pillanatnak megvolt a maga feszültsége, és Feyd-Rautha a látványosság iránti biztos érzékkel elnyújtotta, odabiccentett az idomárjainak és a mentőlegényeknek, szakavatott pillantással ellenőrizte a felszerelésüket — készenlétben álltak a béklyók, tüskéik hegyesen villogtak, a horgok, kampók kék szalagjai lobogtak a szélben.

Feyd-Rautha intett a zenészeknek.

Fölhangzott a lassú induló, és az ősi pompájú, zengzetes dallamra Feyd-Rautha átvezette csapatát az arénán, hogy tisztelegjenek nagybátyja páholya előtt. Megálltak, Feyd-Rautha elkapta a feléje dobott díszes kulcsot.

A zene elhallgatott.

A hirtelen csöndben Feyd-Rautha két lépést hátrált, magasba emelte a kulcsot, és elkiáltotta magát:

— Ajánlom a mai igazságtételt… — És elhallgatott egy pillanatra, jól tudva, hogy a nagybátyja azt gondolja: Az az őrült kölyök mégis Lady Fenringnek fogja ajánlani, és akkor kitör a botrány!

— …nagybátyámnak és pártfogómnak, Vladimir Harkonnen bárónak! — kiáltotta Feyd-Rautha.

Élvezettel nézte, ahogy a nagybátyja megkönnyebbülten fölsóhajtott.

A zene pattogó indulóra váltott, és Feyd-Rautha emberei sietős léptekkel igyekeztek az arénán át az őrajtó felé, amely csak azokat engedte át, akiken rajta volt a megfelelő azonosító jelzés. Feyd-Rautha büszke volt rá, hogy sohasem használta az őrajtót, és ritkán volt szüksége a mentőlegényekre. De jó volt tudni, hogy ma ott álltak készenlétben — a különleges tervek olykor különleges veszélyeket hordoztak magukban.

Ismét csönd telepedett az arénára.

Feyd-Rautha megfordult, megállt a nagy, vörös ajtóval szemben, ahonnan a gladiátornak kellett kilépnie.

A különleges gladiátornak.

A terv, amelyet Thufir Hawat agyalt ki, bámulatosan egyszerű és célravezető, gondolta Feyd-Rautha. A rabszolga ezúttal nem kap kábítószert — ez volt a veszély. Helyette egy kulcsszót sulykoltak bele pszichéje öntudatlan mélységeibe, amellyel a kritikus pillanatban meg lehetett bénítani az izmait. Feyd-Rautha ott forgatta magában a létfontosságú szót, hangtalanul formázta a szájával: „Mocsok!” A közönség szemében úgy rémlik majd, hogy egy elkábítatlan rabszolgát csempésztek be az arénába, hogy megöljék a ta-bárót. És a gondosan előkészített bizonyítékok mind a rabszolgamesterre fognak mutatni.

Halk zümmögés hallatszotta vörös ajtó szervomotorjaiból, ahogy energiát kapott a nyitószerkezet.

Feyd-Rautha minden idegszálával az ajtóra figyelt. Ez az első pillanat döntő fontosságú volt. A felbukkanó gladiátor megjelenéséből nagyon sok mindent megtudhatott a gyakorlott megfigyelő. Minden gladiátort teletömtek a viadal előtt elakka-elixírrel, úgyhogy támadó állásban, de halálra készen léptek már elő — az embernek azonban jól meg kellett néznie, hogyan fogják a kést, merre fordulnak védekezéskor, tudatában vannak-e valójában, hogy közönség veszi körül őket. Néha már az is, ahogy a rabszolga félrehajtotta a fejét, létfontosságú támpontot adhatott a cselezéshez, a védekezéshez.

A vörös ajtó kivágódott.

Magas, izmos férfi lépett ki rajta. Mélyen ült a szeme, a fejét kopaszra borotválták. A bőre rőtes volt, az elakka-elixír jellegzetes színét mutatta, de Feyd-Rautha jól tudta, hogy csak festék. Testhezálló, zöld trikó volt rajta és a félpajzs vörös öve — az övön a nyíl balra mutatott, jelezve, hogy a rabszolga bal oldalát védi a pajzs. Kard módra tartotta a kezében a kést, a hegye kissé kifelé állt. Gyakorlott harcosra vallott minden mozdulata. Lassan megindult előre, pajzsos oldalát fordítva Feyd-Rautha és az őrajtónál álló csoport felé.

— Nem tetszik ez nekem — mondta Feyd-Rautha egyik horgosa. — Biztos vagy benne, hogy kapott elixírt, uram?

— Olyan a színe — mondta Feyd-Rautha.

— De nem úgy mozog — mondta egy másik segédje.

Feyd-Rautha két lépést tett előre, szemügyre vette ezt a rabszolgát.

— Mit csinált a karjával? — kérdezte az egyik mentőlegény.

Feyd-Rautha tekintete a férfi bal alsókarjára siklott, az ott látható véres karcolásra, aztán végigfutott a karon, le a kezére, amely a bal csípőjére mutatott. Vérrel rajzolt ábra látszott a zöld trikón: egy sólyom elnagyolt körvonala.

Sólyom! Feyd-Rautha fölkapta a fejét, tekintete találkozott a mélyen ülő szem tekintetével, látta, hogy szokatlan tűz villog benne.

Ez Leto herceg egyik harcosa, akit az Arrakison fogtunk el! gondolta Feyd-Rautha. Nem közönséges gladiátor! Hideg futott végig a hátán, belevillant, hogy hátha Hawatnak valami más terve is volt erre a mai viadalra — a kettős csel mögött egy harmadik. És minden elő van készítve, hogy a rabszolgamester bűnhődjék csak érte!

Feyd-Rautha főidomárának hangja szólalt meg a füle mellett:

— Nem tetszik még a szeme állása sem, uram. Hadd állítsak bele próbaképpen egy-két horgot a karjába!

— Majd én magam — mondta Feyd-Rautha. Elvett egy pár hosszú, szakállas fémvesszőt az idomártól, meglóbálta őket a kezében, megkereste a súlypontot. Ezeknek a horgoknak is bódítószerrel kellett volna bekenve lenniük — ezúttal azonban nem voltak, és lehet, hogy a főidomár ezért majd az életével fog fizetni. De mindez része volt a tervnek.

Hősként fogsz kikerülni belőle, mondta volt Hawat. Megölöd a gladiátorodat egyenrangú küzdelemben, az árulás ellenére! A rabszolgamestert kivégzik, és a ti emberetek kerül a helyére.

Feyd-Rautha újabb néhány lépést tett előre, húzta az időt, tanulmányozta az ellenfelet. Tudta, hogy odafent a padsorokban a hozzáértők máris rájöttek, hogy valami nincs rendben. A gladiátor bőrszíne olyan volt, amilyenné az elixírnek kellett volna tennie, de szilárdan állt a lábán, és nem remegett. A szurkolók most minden bizonnyal azt suttogják egymás közt: „Nézd a tartását! Izgatottnak kellene lennie, támadnia kellene vagy menekülnie! Nézd, hogy tartalékolja az erejét, hogy várakozik! Nem szabadna várakoznia!”

Feyd-Rautha érezte, hogy benne is izgalom árad szét. Törje csak árulásban Hawat a fejét, gondolta. Elbánok én ezzel a rabszolgával! És a hosszú késem a mérgezett, nem a rövid. Ezt még Hawat sem tudja!

— Hai, Harkonnen! — kiáltotta a rabszolga. — Fölkészültél a halálra?

Halálos csönd lett az arénában. A rabszolgák nem szoktak kihívást intézni az ellenfélhez!

Feyd-Rautha most már tisztán látta a gladiátor szemét, látta benne a mindenre elszánt, ádáz vadságot. Észrevette, hogy még a tartása is más: lazán, ugrásra készen állt, minden izma győzedelmeskedni akart. A rabszolgák suttogó hírszolgálata eljuttatta hozzá Hawat üzenetét: „Igazi lehetőséget kapsz rá, hogy végezz a ta-báróval!” A cselszövésből legalább ennyi terv szerint ment tehát.

Feyd-Rautha szája grimaszra húzódott. Fölemelte a horgokat, diadal reménye töltötte el, ahogy a gladiátor testtartását nézte.

— Hai! Hai! — kiáltotta ismét a gladiátor, és két óvatos lépést tett feléje.

A lelátókon most már mindenkinek rá kellett jönnie, mi történt, gondolta Feyd-Rautha.

A rabszolgának félig dermedtnek kellett volna lennie a kábítószer okozta rettegéstől. Minden mozdulatának arról a mélységes meggyőződéséről kellett volna árulkodnia, hogy az ő számára nincs remény: nem győzhet! Tele kellett volna tömniük a fejét rémtörténetekkel arról, hogy miféle mérgeket szokott kiválasztani a ta-báró a fehér kesztyűs kezében levő késre. A ta-báró soha nem szokott gyorsan végezni az áldozatával; élvezettel szemléltette ritka mérgek hatását, képes volt rá, hogy az arénában állva hívja föl a figyelmet a vonagló áldozaton látható érdekes tünetekre. Ezen a rabszolgán látszott a félelem — de a rémületnek nyoma sem volt.