Frank Herbert - A Dűne

— Szorul a báró — mormogta a gróf a feleségének titkos nyelvükön. — Most kezdi látni, igazában milyen árat fizetett azért, hogy megszabaduljon Leto hercegtől!

— Valamikor el kell mondanom neked a főnix legendáját — jegyezte meg Lady Fenring.

A fogadócsarnokban álltak, várták, hogy bemenjenek a családi játékok színterére. Nem volt nagy a csarnok, talán negyven méter hosszú és fele olyan széles lehetett, de a falak mentén sorakozó álpilléreket úgy faragták ki, hogy erősen keskenyedtek fölfelé, és a mennyezet finom ívelésével együtt mindez sokkal tágasabb tér benyomását keltette.

— Ó-ó, itt jön a báró — mondta a gróf.

A báró közeledett a csarnok túlsó vége felől azzal a furcsa, félig sikló, félig kacsázó járással, amelyet rákényszerített a szükség, hogy irányíthassa a szuszpenzorok tartotta hústömeget. Tokái rengtek, a szuszpenzorok ugráltak, lengtek narancsszínű palástja alatt. Gyűrűk csillogtak a kezén, villogtak a palástjába beleszőtt opalángok.

Mellette, fél lépéssel mögötte jött Feyd-Rautha. Sötét haja apró fürtökben göndörödött, disszonánsan vidámnak látszott ez a frizura a komor, rosszindulatú tekintet fölött. Szoros, fekete zubbony volt rajta, és feszes nadrág, amely épp csak kidomborodott egy kicsit a fenekén. Vékony, puha talpú cipő fedte kicsiny lábát.

Lady Fenring, ahogy szemügyre vette a fiatalember ruganyos mozgását, az izmok biztos játékát a zubbonya alatt, azt gondolta magában: Ő viszont ügyelni fog rá, hogy ne hízzék el!

A báró megállt előttük, birtokosi mozdulattal megmarkolta Feyd-Rautha karját, és megszólalt:

— Az unokaöcsém, a ta-báró, Feyd-Rautha Harkonnen. — Aztán Feyd-Rautha felé fordította óriáscsecsemő-arcát, és azt mondta: — Gróf és Lady Fenring, akikről már beszéltem neked.

Feyd-Rautha a kötelező udvariassággal meghajtotta a fejét. Alig tudta levenni a szemét Lady Fenringről. A hölgy aranyszőke volt és nyúlánk, tökéletes alakját leomló, elefántcsontszínű ruha takarta — egyszerű, ráillő vonal, minden díszítés nélkül. Szürkészöld szempár nézett vissza a fiatalemberre. Lady Fenringből is sugárzott a Bene Gesseriteknek az a derűs nyugalma, amelyet Feyd-Rautha valamiért mindig zavarba ejtőnek és izgatónak érzett.

— Hümmm-mmm-ehemm-mmm — mondta a gróf. Szemügyre vette Feyd-Rauthát. — Ő volna az a hmmm-mmm, makulátlan fiatalember, öööö… ehem… drágám, igaz? — A gróf a báróra pillantott. — Kedves báróm, azt mondod, már beszéltél rólunk ennek a makulátlan ifjúnak? És mit mondtál rólunk?

— Elmondtam az unokaöcsémnek, hogy milyen nagy becsben tart téged a Császárunk, Fenring gróf uram — mondta a báró. És magában azt gondolta: Jól nézd meg, Feyd! Nyuszimodorú ragadozó — ez a legveszélyesebb fajta!

— Hát persze! — mondta a gróf, és rámosolygott hölgyére.

Feyd-Rautha kis híján sértőnek találta a férfi szavait és viselkedését. Egy hajszál választotta csak el őket a nyílt sértéstől, amit már észre kellett volna venni. A fiatalember a grófra összpontosította most a figyelmét: Fenring alacsony termetű volt, gyöngének látszott. Ravasz képe volt, szokatlanul nagy, sötét szeme. A halántéka deresedett. A mozdulatai pedig… így mozdította meg a kezét vagy fordította el a fejét, aztán amúgy beszélt… nehéz volt követni.

— Ööö-mmm-hmmm-ehemmm, az ember ritkán találkozik ilyen hümmm, makulátlansággal — mondta a gróf, mereven a báró bal vállára szegezve a szemét. — Én csak… öööö… gratulálni tudok a hmmm-mmm utódod tökéletességéhez. Hogy úgy mondjam, az ehemmm… előd fényében.

— Szinte túlzott ez a kedvesség — jegyezte meg a báró. Enyhén meghajolt, de Feyd-Rautha látta, hogy a nagybátyja pillantása nincs összhangban az udvarias gesztussal.

— Amikor hmmm, ironikus vagy, az mindig arra utal, hogy ööö… mély gondolatok rejlenek mögötte — mondta a gróf.

Már megint kezdi, gondolta Feyd-Rautha. Úgy hangzik, mintha sértegetne, de semmit sem talál benne az ember, amiért elégtételt lehetne kérni!

Ahogy Fenringet hallgatta, Feyd-Rautha úgy érezte, mintha kásába nyomnák a fejét… az a hümmm-ehemmm-ööö-mmm! Ismét Lady Fenringre irányította a figyelmét.

— Máris túl sok idejét ööö… raboltuk el ennek az ifjú embernek — mondta Lady Fenring. — Ha jól tudom, várja őt ma az aréna.

A császári hárem hurijaira! Micsoda nő! gondolta Feyd-Rautha. Megszólalt:

— A mai napon a te tiszteletedre fogok küzdeni az arénában, hölgyem. Ha megengeded, nyilvánosan is neked ajánlom majd a győzelmemet.

Lady Fenring derűs arckifejezéssel viszonozta a pillantását, a hangja azonban ostorként vágott Feyd-Rautha arcába, amikor válaszolt:

— Nem engedem meg.

— Feyd! — szólt rá a báró, és magában azt gondolta: Ez a csibész! Mit akar, hogy párbajra hívja ki ez a két lábon járó életveszély?

A gróf azonban csak elmosolyodott, és annyit mondott:

— Hmmm-ehemmm.

— Most már csakugyan készülnöd kell az arénára — mondta a báró. — Ki kell pihenned magad, nem szabad fölösleges kockázatot vállalnod.

Feyd-Rautha meghajolt, arcán neheztelés sötétlett. — Megnyugtathatlak, bácsikám, úgy lesz minden, ahogy kívánod. — Odabiccentett Fenring grófnak. — Uram. — Aztán a feleségének. — Hölgyem. — Ezzel sarkon fordult, peckes léptekkel kivonult a csarnokból, csak egy futó pillantást vetett az Alsóbb Házaknak a kétszárnyú ajtó közelében kis csoportban ácsorgó képviselőire.

— Olyan fiatal még — mondta nagyot sóhajtva a báró.

— Ööö-hmmm no igen, mmm — mondta a gróf.

Lady Fenring közben azt gondolta: Lehet, hogy erre az ifjú emberre gondolt volna a Tisztelendő Anya? Hogy ezt a vérvonalat kell feltétlenül megőriznünk?!

— Még több mint egy óránk van a játékokig — mondta a báró. — Talán most megragadhatnánk az alkalmat, hogy elbeszélgessünk, kedves grófom. — Jobb felé intett a fejével. — Számottevő előrehaladás történt, amit érdemes megtárgyalni.

Magában azt gondolta: Lássuk csak, hogyan tudja majd a Császár kifutófiúja átadni az üzenetét, akármi legyen is, úgy, hogy ne essen az egyenes beszéd bűnébe!

A gróf a hölgyéhez fordult.

— Öööö-hmmm… ehemmm… ugye megbocsátasz, hmmm… drágám?

— Minden nap, olykor minden óra hoz valami változást — jegyezte meg a felesége. — Mmmm… — Aztán tündöklő mosolyt villantott a báróra, mielőtt hátat fordított neki. Hosszú szoknyája suhogott, ahogy uralkodói tartással, hosszú léptekkel elvonult a csarnok végében nyíló kétszárnyú ajtó felé.

A báró észrevette, hogy az Alsóbb Házak csoportjában hirtelen megszakadt a társalgás, ahogy a nő a közelükbe ért, és minden szem csak őt követte. Ezek a Bene Gesseritek! gondolta magában. Meg kellene már szabadítani tőlük a világmindenséget!

— Kicsit arrébb, balra, két oszlop között van egy csendkúp — mondta a báró. — Ott nyugodtan beszélgethetünk, nem kell félnünk tőle, hogy kihallgatnak. — Kacsázó járásával bevonult a hangtompító erőtérbe, érezte, hogy a környezet zajai hirtelen tompák és nagyon távoliak lesznek.

A gróf odament melléje, mindketten megfordultak, arccal a fal felé, hogy ne lehessen olvasni a szájukról.

— Nem vagyunk elégedettek azzal, ahogy elparancsolta az Arrakisról a sardaukarokat — mondta a gróf.