Frank Herbert - A Dűne

— Szomorú.

— Akkor megmenthettük volna az Atreides-sarjat meg ezt a kölyköt is. Amit hallottam az ifjú Paulról, abból ítélve bámulatos legényke lehetett, szerencsés találkozása az átöröklésnek és a nevelésnek. — Megrázta a fejét. — De nem érdemes a sajnálatunkat vesztegetnünk a balszerencse csúcsaira…

— Ez egy Bene Gesserit-mondás — jegyezte meg a nő.

— Nektek mindenre van valami mondásotok! — fakadt ki a gróf.

— Mondok egy másikat, tetszeni fog. Így hangzik: „Ne tekints halottnak emberi lényt, amíg a tetemét nem láttad. És még akkor is lehet, hogy tévedsz.”

Stilgar, csapata két újdonsült tagjával együtt, az első hold gyengülő fényében kimászott a medencéből, hogy visszatérjenek a sziecsbe. A lobogó köpenyes alakok szaporán szedték a lábukat, már érezték az otthon szagát. A hajnal szürke vonala mögöttük most a szemhatárnaptárnak azon a pontján volt a legvilágosabb, amely az ősz közepét, Caprok hónapját jelezte.

Szélsodorta, száraz levelek szegélyezték a szikla tövét, ahol korábban a sziecs gyermekhada gyűjtögette őket, de a csapat haladásának neszeit (leszámítva Paulnak és anyjának időnkénti botlásait) nem lehetett megkülönböztetni az éjszaka természetes hangjaitól.

Paul letörölte a verejtékébe beleszáradt port a homlokáról, egy rántást érzett a karján, a fülébe sziszegte Csani hangja:

— Mondtam már, hogy húzd a homlokodba a csuklya hajtókáját! Csak a szemedet hagyd szabadon! Pocsékolod a nedvességet!

Hátulról rájuk szólt egy suttogó hang:

— A sivatag hall benneteket!

Madárcsiripelés hangzott fentről, a sziklákról.

A csapat megtorpant, Paul hirtelen feszültséget érzett a levegőben.

Halk toppanások hallatszottak a sziklán, mintha egerek ugráltak volna a homokon.

A madár ismét fölcsiripelt.

A sorokban mozgolódás támadt. Ismét felhangzott az egértopogás a homokon.

A madár még egyet csiripelt.

A csapat folytatta az útját, fölmásztak egy sziklahasadékba, de most már olyan lélegzet-visszafojtott feszültség érzett a fremenek körül, hogy Pault nyugtalanság fogta el. Észrevette, hogy a többiek lopva oda-odasandítanak Csani felé, észrevette, hogy a lány mintha visszahúzódott, magába zárkózott volna.

Most már szikla volt a lábuk alatt, szürkén suhogtak a köpenyek körös-körül, Paul érezte, hogy fesztelenebb lett a mozgásuk, de Csanit és a többieket még mindig körüllengte az a furcsa légkör. Követte az előtte haladó árnyalakot — föl egy lépcsőn, kanyar következett, újabb lépcső, aztán egy alagút, áthaladtak két párabiztos ajtón, bementek egy parázsgömbökkel megvilágított szűk, sárga falú, sárga boltozatú sziklafolyosóba.

Paul látta, hogy körülötte a fremenek hátravetik a csuklyájukat, kiszedik az orrdugóikat, mélyeket szippantanak a levegőből. Valaki nagyot sóhajtott. Paul Csanit kereste a tekintetével, mert a lány eltűnt mellőle. Beszorult a befelé nyomakodó, köpönyeges testek közé. Valaki meglökte, odaszólt:

— Ne haragudj, Usul. Micsoda tolongás! Mindig ez van!

A balján feléje fordult a Forak nevű férfi keskeny, szakállas arca. A gömbök sárga fényében még sötétebbnek rémlett a beesett szemgödör mélyén ülő csupakék szempár.

— Vesd hátra a csuklyádat, Usul! — mondta Forak. — Itthon vagyunk. — Segítőkészen kikapcsolta Paul csuklyáját, szétlökdöste maguk körül a többieket, hogy egy kis helyük legyen.

Paul kivette az orrdugóit, félretolta a szájtakarót is. Szinte orrba vágta a szag: mosdatlan testek, a recirkuláltatott testtermékek szaga, az emberek savanykás kigőzölgése és minden fölött, mindent áthatóan a fűszer és a fűszerhez hasonló aromák kavargása…

— Mire várunk, Forak? — kérdezte Paul.

— Azt hiszem, a Tisztelendő Anyára. Te is hallottad az üzenetet. Szegény Csani…

Szegény Csani? ismételte meg magában Paul. Körülnézett, hogy vajon hol lehet a lány, és hová lett az anyja ebben a nagy tolongásban.

Forak mélyet szippantott a levegőből.

— Az otthoni illatok — mondta.

Paul látta, hogy a másik élvezi ennek a levegőnek a bűzét: egy csepp gúny sem volt a hangjában. Ekkor meghallotta az anyja köhentést, és Jessica hangja hatolt a fülébe a zsibongáson át:

— Milyen sokféle aromája van a sziecseteknek, Stilgar! Érzem, hogy sok mindent csináltok a fűszerrel… aztán papír is készül itt… műanyagok… és valami kémiai robbanószer is?

— Mindezt ki tudod szagolni? — kérdezte egy ismeretlen férfihang.

Paul rájött, hogy az anyja az ő kedvéért mondta, amit mondott, hogy azt akarta, gyorsan barátkozzék meg ezzel a szaglóérzékét ért agresszióval.

Elölről valami mozgolódás, nyüzsgés érzett, aztán mintha sorra mindenki fölsóhajtott volna, és Paul hallotta, hogy suttogás fut végig hátul a sorokon:

— Tehát igaz… Liet meghalt!

Liet, gondolta Paul. Aztán: Csani, Liet leánya. Hirtelen összeállt a kép. Liet volt a planetológus fremen neve.

Ránézett Forakra.

— Ez az a Liet, akit Kynesként ismernek? — kérdezte.

— Csak egy Liet van — mondta Forak.

Paul elfordult, rámeredt az előtte álló fremen hátára. Akkor Liet-Kynes meghalt, gondolta.

— A Harkonnenek keze van benne — suttogta valaki. — Balesetnek tüntették fel… mintha eltévedt volna a sivatagban… topterbaleset…

Pault elöntötte a düh. Az az ember, aki a jótevőjük volt, aki segített elmenekülniük a Harkonnen-kopók elől, aki kiküldte a fremen csapatokat, hogy kutassanak föl két kóborlót a sivatagban… ő is áldozatául esett a Harkonneneknek!

— Usul vágyik-e már a bosszúra? — érdeklődött Forak.

Mielőtt Paul válaszolhatott volna, halk parancsszó hallatszott, és a csapat előrenyomakodott egy tágasabb üregbe, magával sodorva Pault is. Hirtelen egy üres térség közepén szemben találta magát Stilgarral és egy ismeretlen nővel, aki bő, lepelszerű, élénk narancsszínű-zöld mintás öltözéket viselt, mely szabadon hagyta a karját egészen a válláig. Paul látta, hogy nincs rajta cirkoruha. Sápadt kreol bőre volt, magas homlokáról hátrafésülte sötét haját, hogy még jobban feltűnt kiugró pofacsontja, sasorra, sötét szeme.

Feléje fordult, Paul látta, hogy aranyló fénnyel megcsillannak a füléből lógó vízkarikák.

— Ez győzte le az én Jamisomat?! — csattant fel a nő.

— Nyughass, Harah! — szólt rá Stilgar. — Jamis tehetett róla, ő akarta mindenáron a tahaddi al-burhant.

— De hát ez csak egy gyerek! — mondta a nő. Hevesen megrázta a fejét, hogy csilingeltek tőle a vízkarikák. — A gyerekeimet egy másik gyerek teszi árvává? Ez csak valami véletlen lehetett!

— Usul, hány évet értél meg? — kérdezte Stilgar.

— Tizenöt standard évet — mondta Paul.

Stilgar tekintete végigfutott a csapaton.