Frank Herbert - A Dűne

És Paulnak az eszébe villantak a fremenekről hallott történetek — hogy a gyermekeik ugyanolyan ádáz harcosok, mint a felnőttek.

A barlangüreg távoli, felső részeiben elhelyezett foszforcsövek halovány fényt vetettek az emberektől nyüzsgő területre, és csak sejteni engedték, milyen hatalmas ez a sziklába zárt terem… ahogy Jessica elnézte, nagyobb volt még a Bene Gesserit-iskola Gyűlésterménél is. Jessica becslése szerint több mint ötezren gyűlhettek össze odalent, a sziklakiugrás alatt, amelyen ő állt Stilgar társaságában.

És egyre jöttek még.

A levegőt betöltötte az emberek zsibongása.

— A fiadat ideszólítottuk a pihenéséből, Sayyadina — mondta Stilgar. — Óhajtod, hogy részt vállaljon a döntésedből?

— Megváltoztathatná a döntésemet?

— Kétségtelen, hogy a te döntésed a te szádból jön, de…

— A döntésem végleges — mondta Jessica.

Magában azonban rossz előérzete volt, azon tépelődött, nem kellene-e Pault felhasználni ürügyként, hogy visszalépjen a veszélyes útról, amelyen elindult. Elvégre a születendő lányára is gondolnia kellett. Ami az anyának árt, az árt a leányának is.

Emberek jelentek meg felgöngyölt szőnyegekkel, nagyokat nyögtek a súly alatt, aztán porfelhőt kavarva ledobták őket a sziklatetőn.

Stilgar karon fogta Jessicát, hátravezette a sziklatető hangtölcsér alakú hátsó részébe. Egy kőpadra mutatott a tölcsér közepén.

— A Tisztelendő Anya fog itt ülni, de amíg megjön, pihenhetsz egy kicsit.

— Inkább állok — mondta Jessica.

Nézte, ahogy kigöngyölik a szőnyegeket, szétterítik a sziklatetőn. Lepillantott a tömegre. Most már legalább tízezer ember gyűlt össze.

És még mindig érkeztek.

Odakint a sivatagban, gondolta Jessica, most vöröslő alkonyat van. Itt a barlangban azonban egyenletes félhomály derengett, szürke végtelenség, benne a nyüzsgő embertömeg, amely eljött megnézni, hogyan teszi kockára az életét.

Jobb kéz felől út nyílt a tömegben, és Jessica észrevette, hogy Paul közeleg, két oldalán egy-egy kisfiúval. Volt valami páváskodó önhittség a gyerekek viselkedésében. Egy pillanatra sem vették le a kezüket a késükről, összevont szemöldökkel, szigorú arccal méregették maguk mellett az emberfalat.

— Jamis fiai, akik most Usul fiai — jegyezte meg Stilgar. — Komolyan veszik a kísérői feladatukat. — Tétován rámosolygott Jessicára.

Jessica látta rajta, hogy föl akarja vidítani, és magában hálás is volt érte, de nem tudott másra gondolni, csak a veszélyre, amellyel szembe kellett néznie.

Nem volt más választásom, csak ez, gondolta. Gyorsan kell cselekednünk, ha biztosítani akarjuk a pozíciónkat ezek között a fremenek között!

Paul fölkapaszkodott melléjük, a gyerekeket lent hagyta. Megállt az anyja előtt, Stilgarra nézett, aztán megint Jessicára.

— Mi folyik itt? Azt hittem, a tanácsülésre hívtak.

Stilgar fölemelt kézzel csendre intette, aztán balra mutatott, ahol újabb út nyílt a tömegben. Csani jött végig az emberek sorfala között, máskor pajkos arcán most a bánat redői húzódtak. Időközben levetette a cirkoruháját, kecses vonalú, kék lebernyeg volt rajta, amely szabadon hagyta vékony karját. Bal karjára a válla közelében zöld kendő volt kötve.

Zöld, mert gyászol, gondolta Paul.

Ezt a szokást Jamis két fia előzőleg már közvetett módon elmagyarázta neki, amikor közölték, hogy nem viselnek zöldet, mert elfogadják őt gyámapjuknak.

„Te vagy a Lisan al-Gaib?” kérdezték. Paul megérezte a dzsihadot a szavaikban, vállat vont, a kérdésüket kérdéssel hárította el — és megtudta, hogy Kalef, az idősebbik, tízéves, ő Geoff természetes fia, a fiatalabbik, Orlop pedig nyolcéves, és ő Jamis természetes fia.

Furcsa nap volt ez. A két fiú őrt állt körülötte, mert megkérte őket; távol tartották a kíváncsiskodókat, időt adva neki, hogy összeszedje a gondolatait és jövőlátó emlékeit, hogy utat-módot találjon a dzsihad elhárítására.

Most, ahogy ott állt az anyja mellett a barlang sziklaerkélyén, és lenézett a tömegre, azon tépelődött, hogy egyáltalán meggátolható-e bármi módon a fanatikus seregek majdani zabolátlan szétáradása.

Csani már a sziklaerkély közelébe ért. Valamivel távolabb négy nő jött utána, hordszéken hoztak egy ötödiket.

Jessica ügyet sem vetett Csanira, minden figyelmét a hordszéken ülő alakra összpontosította — egy vénasszony volt, ráncos, összeaszott banya, fekete köpenyben, hátravetett csuklyával, mely szorosan összefogott ősz hajat és inas nyakat keretezett.

A hordszékvivők gyengéd mozdulattal fölemelték terhüket a sziklaerkélyre, és Csani talpra segítette az öregasszonyt.

Ez hát a Tisztelendő Anyjuk, gondolta Jessica.

Az öregasszony Csanira támaszkodva Jessica felé bicegett, és olyan benyomást tett, mint valami fekete lepelbe bugyolált, roskatag pálcafigura. Megállt Jessica előtt, fölnézett rá, egy hosszú pillanatig méregette, mielőtt rekedt suttogással megszólalt.

— Szóval te vagy az. — A vénséges vén fej ingatagon biccent egyet a vékony nyakon. — Igaza volt a Shadout Mapesnek, amikor sajnált téged.

Jessica megvetően vágta rá:

— Nincs szükségem senki sajnálatára!

— Az majd elválik — hangzott a suttogó károgás. Az öregasszony meglepő fürgeséggel megfordult, szembenézett a tömeggel. — Mondd meg nekik, Stilgar!

— Muszáj? — kérdezte a férfi.

— Misr népe vagyunk — mondta érdes hangon az öregasszony. — Amióta a sunni őseink elmenekültek Nilotic al-Urubából, menekülés és halál az osztályrészünk. A fiatalok továbbmennek, hogy a népünk ne pusztuljon el.

Stilgar mély lélegzetet vett, két lépést tett előre.

Jessica érezte, hogy várakozó némaság telepedett a zsúfolt barlangteremre — a közben húszezresre nőtt tömeg hangtalanul, szinte moccanás nélkül állt. Jessica hirtelen kicsinek érezte magát, szorongás fogta el.

— Ma éjszaka el kell hagynunk ezt a sziecset, amely oly sokáig menedéket adott nekünk, és útnak kell indulnunk délre, a sivatagba! — Stilgar hangja dörögve szállt a fölfelé fordított arcok fölött, fölerősítette a sziklaerkély mögötti természetes hangtölcsér.

A tömeg némán várakozott.

— A Tisztelendő Anya azt mondja, nem fog kibírni még egy hadzsrát — mondta Stilgar. — Éltünk már korábban is Tisztelendő Anya nélkül, de nem jó, ha a nép ilyen nehéz körülmények között keres magának új otthont.

Most mozgolódás támadt a tömegben, suttogás futott végig rajta, mintha a nyugtalanság vetett volna hullámokat benne.

— Hogy erre ne kerüljön sor — folytatta Stilgar —, új Sayyadinánk, Bűverejű Jessica beleegyezett, hogy elvégezzük most a szertartást. Megkísérli elvégezni a belső átváltoztatást, hogy ne kelljen elveszítenünk Tisztelendő Anyánk erejét.

Bűverejű Jessica, gondolta magában Jessica. Látta, hogy Paul tágra nyílt szemmel nézi, a tekintete csupa kérdés, de némaságra kényszeríti a környező idegenség.

Ha belehalok, mi lesz Paullal? kérdezte magában Jessica. Megint szorongás töltötte el.

Csani odavezette a Tisztelendő Anyát a sziklatölcsér mélyén levő kőpadhoz, leültette, aztán visszament, megállt Stilgar mellett.