Frank Herbert - A Dűne

Jessica most Ramallo Tisztelendő Anyára összpontosította a figyelmét. Most már tudta, hogy mindez egyetlen megkövült pillanat alatt történik, olyan időben, amely az ő számára, és csak az ő számára, megállt.

Megállt az idő!

Miért állt meg az idő? kérdezte magában. Végigtekintett maga körül a megdermedt arcokon, látta, hogy egy porszem áll Csani feje fölött mozdulatlanul.

Várakozón.

A válasz mintha belerobbant volna a tudatába: azért állt meg az ő személyes ideje, hogy megmenthesse az életét!

Pszichokinesztéziás kiterjedésére koncentrált, beletekintett, és tüstént szembetalálta magát egy sejtszerű maggal, valami fekete mélységgel, amelytől visszarettent.

Az a hely, ahová nem nézhetünk be, gondolta. Ott van az, amiről olyan vonakodva beszélnek csak a Tisztelendő Anyák — az a hely, ahová csak a Kwisatz Haderach tekinthet be.

A felismeréstől valamicskét visszatért az önbizalma, ismét rászánta magát, hogy a pszichokinesztéziás kiterjedésére koncentráljon, egész énje parány énné zsugorodott, mely saját magában kutatta a veszély forrását.

Meg is találta a szerben, amelyet lenyelt az előbb.

A szer táncoló részecskék sokasága volt benne, táncuk oly gyors volt, hogy még a megkövült idő sem állította meg. Táncoló részecskék… Lassanként fölismerte egyik-másik szerkezetet, kémiai kötést: itt egy szénatom, spirális vibrálás… egy glukózmolekula. Egy egész molekulalánccal állt szemben, fölismert egy fehérjét… egy metilezett fehérjeszerkezetet…

Ahhh…!

Hangtalan sóhaj fakadt föl benne, ahogy rájött, miféle méreggel van dolga.

Pszichokinesztéziás nyúlványaival belehatolt, áthelyezett egy oxigénatomot, hagyta, hogy kialakuljon a kötés egy másik szénatommal, visszatett egy oxigén-hidrogén kötést…

A változás terjedni kezdett… egyre sebesebben, ahogy a katalizált reakció egyre nagyobb felületen tette lehetővé az érintkezést.

A megdermedt idő hirtelen kiengedte a szorításából, Jessica mozgást érzékelt maga körül. A tömlő kivezető csöve a száját érintette, gyengéden felfogott egy csepp nedvet…

Csani felfogja a testemben keletkezett katalizátort, hogy ártalmatlanná tegye a tömlőben levő mérget, gondolta Jessica. Miért?

Valaki ülő helyzetbe segítette. Látta, hogy a vén Tisztelendő Anyát odahozzák melléje, leültetik őt is a szőnyeg borította sziklára. Egy aszott kéz érintette meg a nyakát.

És egy másik pszichokinesztéziás parány jelent meg a tudatában! Jessica megpróbálta eltaszítani, de a parány sebesen közeledett… egyre közeledett…

Összeértek!

Olyan volt, mint valami végletes beleélés: két ember volt egyszerre. Nem telepátia volt ez, hanem kölcsönösen közös tudat.

Az öreg Tisztelendő Anyával!

Jessica azonban most látta, hogy a Tisztelendő Anya nem úgy gondol magára, mint öregasszonyra. Egy kép bontakozott ki közös lelki szemük előtt: egy szárnyaló szellemű, meleg humorú fiatal lány képe.

Közös tudatukban azt mondta a fiatal lány:

— Igen, ilyen vagyok.

Jessica csak tudomásul vette a szavakat, felelni nem tudott rájuk.

— Megjön az is nemsokára, Jessica — mondta a belső kép.

Ez hallucináció! mondta magában Jessica.

— Jól tudod, hogy nem az — mondta a belső kép. — De igyekezzünk, ne ellenkezz, mert nincs sok időnk! Nekünk most… — Hosszú szünet következett, majd: — Szólnod kellett volna, hogy terhes vagy!

Jessica most már megtalálta a belső hangját, amellyel válaszolhatott.

— Miért?

— Ez mind a kettőtöket megváltoztat! Anyaisten, mit tettünk?

Jessica valami kényszerű változást érzett a közös tudat mélyén, belső szeme előtt egy újabb parány tűnt föl. Az a parány ide-oda cikázott, keringett. Csak úgy sütött belőle a rémület.

— Erősnek kell lenned — mondta az öreg Tisztelendő Anya lélekképe. — Adj hálát, hogy leány a magzatod! Egy fiú belehalt volna. Most óvatosan… gyöngéden… érintsd meg a lányodat! Nyeld el a félelmét… csillapítsd le… támogasd a bátorságoddal és az erőddel… de csak gyöngéden… finoman…

A másik, keringő parány a közelébe sodródott, Jessica erőt vett magán, megérintette.

A rettegés hulláma kis híján legyűrte őt is.

Úgy küzdött ellene, ahogy tanulta: Nem szabad félnem. A félelem az elme gyilkosa…

A litánia mintha valami nyugalmat hozott volna, legalábbis látszólag. A másik parány mozdulatlanságba dermedt mellette.

A szavak nem használhatnak, mondta magában Jessica.

Az elemi érzelmekre redukálta magát, szeretetet, vigaszt, meleg biztonságot sugárzott.

A rémület alábbhagyott.

Ismét előtérbe nyomakodott az öreg Tisztelendő Anya énképe, de most már hárman alkották részét a közös tudatnak — kettő aktív volt, egy pedig csöndes befogadó.

— Sürget az idő — szólalt meg a Tisztelendő Anya. — Sok mindent kell átadnom neked. És nem tudom, hogy a lányod be tudja-e fogadni mindezt úgy, hogy épelméjű maradjon. De meg kell történnie: a törzs érdeke előbbre való.

— Mit…

— Maradj veszteg és fogadd be!

Élmények kezdtek kibontakozni Jessica előtt. Olyan volt, mint egy oktatóképszalag a Bene Gesserit-iskola tudatküszöb alatti hipnovetítőjében… de gyorsabb… kápráztatóan gyorsabb.

Mégis valahogy… kivehető.

Felfogott minden egyes élményt úgy, ahogy megtörtént: volt egy férfi, egy szerető — férfias, szakállas, csupakék szemű fremen, Jessica látta az erejét és a gyöngédségét, az egész lényét egyetlen szemvillanásban, a Tisztelendő Anya emlékezetén át.

Most nem volt idő azon gondolkodni, hogy mit művelhet ez a magzatleánnyal, csak befogadni és elraktározni volt ideje. Csak úgy zúdultak az élmények Jessicába — születés, élet; halál —, fontos dolgok és jelentéktelenek is, tódult bele az összesűrített idő.

Miért kell megmaradnia az emlékezetben annak, hogy egyszer homok szitált a sziklatetőről? kérdezte magában.

Megkésve döbbent rá, mi történik: az öregasszony haldoklott, és ahogy elszállt belőle az élet, minden tapasztalatát áttöltötte Jessica tudatába, ahogy a vizet töltik át másik edénybe. Az a másik parány Jessica szeme láttára halványult el immár a megszületése előtti emlékek összességévé, aztán a fogantatás-halál pillanatában az öreg Tisztelendő Anya egyetlen utolsó, elsóhajtott, összefolyó búcsút küldött még az élete emlékei után Jessica emlékezetébe.

— Régóta vártam rád — mondta. — Tessék az életem…

Ott volt az egész élete, betokozódva, minden pillanata.

Még a halál pillanata is.

Most már Tisztelendő Anya vagyok, ébredt rá Jessica.

És anélkül hogy gondolkodnia kellett volna rajta, azt is tudta, hogy amivé most lett, ugyanaz, mint a Bene Gesserit Tisztelendő Anya. A méreg átformálta.

Tudta, hogy a Bene Gesserit-iskolában nem egészen így szokták csinálni. Soha senki sem vezette be ezekbe a titkokba, de azért tudta.

A végeredmény ugyanaz volt.

Jessica érezte, hogy a magzatparány még mindig odasimul benső tudatához; körbetapogatta, de nem jött válasz.

Iszonyú magány érzete lett úrrá Jessicán, ahogy ráébredt, mi történt vele. Úgy látta, mintha a saját élete lelassult, minden környező élet pedig fölgyorsult volna, és ezáltal tisztábban ki lehetett venni a kölcsönhatások villózó játékát.