Frank Herbert - A Dűne

Elviharzott a különkonyha mellett, el a könyvtár, el a kis fogadószoba mellett, és berontott a személyzeti társalgóba; ahol már érződött a közeledő este nyugalma.

Az őrparancsnok, Iakin Nefud, a helyiség túloldalán kuporgott egy heverőn, lapos képén a szemutakábulat ostoba kifejezése ült, a levegőt betöltötte a szemutazene hátborzongató vinnyogása. Nefud körül ott ült saját kis udvartartása, parancsaira várva.

— Nefud! — üvöltött rá a báró.

Nefud fölállt, a kábítószer megőrizte arcvonásai nyugalmát, de hirtelen sápadtsága félelemről árulkodott. A szemutazene elhallgatott.

— Báró uram — mondta Nefud. Csak a kábítószernek köszönhette, hogy nem remegett a hangja.

A báró pillantása végigfutott az arcokon, látta rajtuk a reszkető dermedtséget. Megint Nefudra nézett, és hirtelen selymes hangon érdeklődött:

— Hány éve is vagy az őrparancsnokom, Nefud?

Nefud nyelt egyet.

— Az Arrakis óta, uram. Kis híján két éve.

— És mindig azon vagy, hogy elébe vágj az engem fenyegető veszélyeknek, ugye?

— Ez a leghőbb vágyam, uram.

— Akkor hol van Feyd-Rautha?! — ordított föl a báró.

Nefud hátrahőkölt.

— Uram…?

— Feyd-Rauthát nem tekinted fenyegető veszélynek? — Ismét selymes volt a hangja.

Nefud megnyalta kiszáradt ajkát. Már félig elszállt belőle a szemutatompaság.

— Feyd-Rautha a rabszolgák szállásán van, uram.

— Már megint a nőkkel, mi? — A báró reszketett az erőfeszítéstől, ahogy visszafojtotta az indulatát.

— Sire, lehet, hogy csak…

— Csönd!

A báró még egy lépést tett a helyiségben, észrevette, hogy az emberek hátrahúzódnak, alig észrevehetően elhúzódnak Nefudtól, mintegy elkülönítve magukat haragja tárgyától.

— Nem parancsoltam meg, hogy mindig pontosan tudjad, hol van a ta-báró? — kérdezte a báró. Még egy lépéssel közelebb ment. — Nem megmondtam, hogy mindig pontosan kell tudnod, mit mond a ta-báró — és kinek? — Még egy lépés. — Nem megmondtam, hogy mindig szóljál nekem, amikor elmegy a rabszolganők szállására?

Nefud nagyot nyelt. Verejték gyöngyözött a homlokán.

A báró uralkodott magán, színtelen, szinte hangsúlytalan volt a hangja.

— Nem megmondtam mindezt?

Nefud bólintott.

— És nem megmondtam azt is, hogy ellenőrizz minden hozzám küldött rabszolgafiút, méghozzá te magad… személyesen?

Nefud megint csak bólintott.

— Lehetséges volna, hogy nem vetted észre a piszokfoltot annak a combján, akit ma délután küldtél hozzám? — érdeklődött nyájasan a báró. — Lehetséges volna, hogy…

— Bácsikám.

A báró megpördült, rámeredt az ajtóban álló Feyd-Rauthára. Unokaöccse hirtelen megjelenése, az arcán látható felindultság, melyet a fiatalember nem tudott teljesen palástolni, sok mindent elárult. Feyd-Rauthának eszerint megvoltak a saját kémei a báró körül!

— Egy tetem van a lakosztályomban. Tüntessétek el — mondta a báró, és nem vette le a kezét a köntöse alatt lapuló lőfegyverről, miközben magában örült, hogy az ő pajzsa a legjobb.

Feyd-Rautha a jobb oldali falnál álló két őr felé pillantott, odabiccentett. A két őr kisurrant az ajtón, elszaladt a folyosón a báró lakosztálya felé.

Szóval az a kettő, mi? gondolta a báró. Ej, ennek az ifjú szörnyetegnek még sokat kell tanulnia, amíg összeesküvő lesz belőle!

— Remélem, békét és rendet hagytál magad mögött a rabszolgaszálláson, Feyd — mondta.

— Keopszoztam a rabszolgamesterrel — mondta Feyd-Rautha, és azt gondolta: Mi történhetett? A fiúnak, akit az öreghez küldtünk, szemlátomást vége. Pedig tökéletesen megfelelt a feladatnak. Még Hawat sem találhatott volna jobbat. Az a fiú tökéletes volt!

— Piramissakkot játszottatok — mondta a báró. — Szép. És győztél?

— Én… ó, igen, bácsikám, győztem. — Feyd-Rautha egyre nehezebben őrizte meg a nyugalmát.

A báró pattintott az ujjával.

— Nefud, azt akarod, hogy visszafogadjalak a kegyeimbe?

— Uram, mit követtem el? — rebegte Nefud.

— Az most érdektelen — mondta a báró. — Feyd legyőzte a rabszolgamestert keopszban. Nem hallottad?

— De… de igen, Sire.

— Légy szíves, fogjál három embert, és keresd föl a rabszolgamestert — mondta a báró. — Fojtsátok meg! Utána majd hozzátok elém a testét, hogy lássam, rendes munkát végeztetek-e. Nem tűrhetünk meg ilyen tehetségtelen sakkozókat az alkalmazásunkban!

Feyd-Rautha elsápadt, egy lépést tett előre.

— De bácsikám, én…

— Később, Feyd — mondta a báró, és intett. — Később.

A két őr, aki az előbb elment a báró lakosztályába a rabszolgafiú teteméért, most eltántorgott az ajtó előtt a közöttük lógó testtel. A fiú karja a padlót söpörte. A báró utánuk nézett, amíg eltűntek a szeme elől.

Nefud odalépett melléje.

— Mi a parancsod, uram, most végezzek a rabszolgamesterrel?

— Most — mondta a báró. — És amikor készen vagy, folytasd azzal a kettővel, akik most mentek el itt! Nem tetszett nekem, ahogy azt a testet vitték. Nem szabad ilyen rendetlenül csinálni az ilyesmit! Majd látni szeretném az ő hullájukat is.

Nefud szólalt meg:

— Uram, talán én csináltam va…

— Tedd, amit az urad megparancsolt! — szólt rá Feyd-Rautha, és közben azt gondolta: Most már csak abban reménykedhetem, hogy legalább én megúszom.

Helyes! gondolta a báró. Azt már tudja, hogyan írja le a veszteségeit. A lelke mélyén elmosolyodott. Azt is tudja a kölyök, hogy mivel járhat a kedvemben, és igencsak törekedni fog rá, hogy elhárítsa a feje felől a haragomat. Azt is tudja, hogy szükségem van rá. Ki másnak a kezébe adhatnám át a gyeplőt, amelyet valamikor át kell adnom? Senki más nem ilyen tehetséges. De tanulnia kell! Nekem pedig vigyáznom kell magamra, amíg tanul.

Nefud intett három embernek, hogy kísérjék el, és kimentek.

— Elkísérnél a lakosztályomba, Feyd? — kérdezte a báró.

— Parancsodra, bácsikám — mondta Feyd-Rautha. Meghajolt, közben átfutott rajta: Lebuktam!

— Csak utánad — mondta a báró, és az ajtó felé intett.

Feyd-Rautha félelme csak egy rezzenésnyi tétovázásban mutatkozott meg. Befellegzett volna nekem? kérdezte magában. Most belenyom egy mérgezett tőrt a hátamba… lassan, át a pajzson? Lehet, hogy van egy másik utódja?

Élje csak át egy kicsit ezt a rettegést, gondolta a báró, ahogy elindult az unokaöccse után. Ő lesz az utódom, de én döntöm el, hogy mikor. Nem hagyom, hogy elherdálja, amit fölépítettem!

Feyd-Rauthának nagy erőfeszítésébe került, hogy ne gyorsítsa meg a lépteit. Úgy érezte, vonaglik a hátán a bőr, mintha a teste maga is várta volna, hogy mikor, hol jön a döfés. Az izmai hol megfeszültek, hol elernyedtek.

— Hallottad a legújabb híreket az Arrakisról? — kérdezte a báró.

— Nem, bácsikám.

Feyd-Rautha kényszerítette magát, hogy ne pillantson hátra. Befordult a báró lakosztályához vezető folyosóra.

— Valami új próféta vagy vallási vezető bukkant föl a fremenek között — mondta a báró. — Muad-Dibnek hívják. Mulatságos név, egeret jelent. Megmondtam Rabbannak, hogy hagyja békén a vallásukat. Legalább elfoglalják magukat valamivel.

— Nagyon érdekes, bácsikám — mondta Feyd-Rautha. Befordult a következő sarkon, közben azon tépelődött: Most miért hozta szóba a vallást? Ez valami finom célzás a számomra?