Frank Herbert - A Dűne

— Ugye? — kérdezte a báró szenvtelen hangon.

Odaértek a lakosztályhoz, átmentek a fogadószobán, be a hálószobába. Itt-ott dulakodás alig észrevehető nyomai látszottak: egy rossz helyen levő szuszpenzorlámpa, egy párna a földön, egy filmtekercs szétbomolva az ágy fejénél.

— Okos elképzelés volt — szólalt meg a báró. Továbbra is maximális intenzitáson hagyta a pajzsát, megállt, szembefordult az unokaöccsével. — De nem elég okos! Mondd csak, Feyd, miért nem végeztél velem te magad? Lett volna rá elég alkalmad.

Feyd-Rautha keresett magának egy szuszpenzoros széket, és magában úgy érezte; vállat von, miközben felszólítás nélkül helyet foglalt.

Most merésznek kell lennem, gondolta.

— Te tanítottál rá, hogy nem szabad bepiszkítani a kezemet — mondta.

— Így igaz — mondta a báró. — Amikor maga elé idéz a Császár, őszintén mondhasd majd, hogy nem te követted el a szörnyű tettet. A Császár mellett álló boszorka hallja a szavaidat, és tudja, igazak-e vagy hamisak. Igen. Erre valóban figyelmeztettelek.

— Miért nem vettél ide soha egy Bene Gesseritet, bácsikám? — kérdezte Feyd-Rautha. — Egy Igazmondóval az oldaladon…

— Ismered az ízlésemet! — förmedt rá a báró.

Feyd-Rautha szemügyre vette a nagybátyját, aztán azt mondta:

— Akkor is nagy hasznát lehetne venni a…

— Nem bízom bennük! — csattant fel a báró. — És ne akard másra terelni a szót!

— Ahogy óhajtod, bácsikám — mondta Feyd-Rautha szelíden.

— Emlékszem egy esetre, néhány éve történt az arénában — mondta a báró. — Akkor, ott az volt a látszat, hogy meg akartak öletni téged egy rabszolgával. Így történt valójában?

— Olyan régen volt már, bácsikám. Hiszen azóta már…

— Ne beszélj mellé! — mondta a báró, és feszült hangja elárulta, milyen erővel uralkodik a haragján.

Feyd-Rautha ránézett, azt gondolta: Tudja, máskülönben nem kérdezné.

— Komédia volt, bácsikám — mondta. — Azért rendeztem, hogy félreállítsam az útból a rabszolgamesteredet.

— Ravasz — mondta a báró. — És bátor dolog is volt. Az a rabszolga-gladiátor majdnem elintézett, ugye?

— Igen.

— Ha olyan fortélyos is lennél, mint amilyen bátor, csakugyan félni kellene tőled — mondta a báró. Lassan ingatta a fejét. Most is, mint már sokszor az óta az iszonyú arrakisi nap óta, azon kapta magát, hogy Piter, a Mentátja elvesztésén bánkódik. Micsoda kifinomult, ördögi ravaszság volt abban az emberben! Az sem mentette meg azonban. A báró megint megcsóválta a fejét. A végzet olykor kifürkészhetetlen volt.

Feyd-Rautha körülnézett a hálószobában, szemügyre vette a dulakodás nyomait, azon tűnődött, hogyan győzhette le a nagybátyja a rabszolgát, akit pedig gondosan fölkészítettek.

— Hogyan intéztem el? — kérdezte a báró. — Ugyan, Feyd… hadd maradjon meg nekem is néhány titkos fegyverem öreg napjaimra! Használjuk ki inkább ezt az időt arra, hogy egyezséget kössünk egymással!

Feyd-Rautha rámeredt. Egyezséget! Eszerint biztosan meg akar tartani az utódjának! Máskülönben miért egyezkedne? Az ember az egyenrangúakkal vagy a majdnem egyenrangúakkal egyezkedik!

— Miféle egyezséget, bácsikám? — És Feyd-Rautha büszke volt rá, hogy a hangja higgadt és józan maradt, nem árulkodott hirtelen örömmámoráról.

A báró is látta, hogy uralkodik magán. Bólintott.

— Jó anyagból vagy, Feyd. Nem szoktam elpocsékolni a jó anyagot. Te azonban makacsul nem vagy hajlandó megérteni, milyen értékes vagyok a te számodra. Csökönyös vagy. Nem érted, miért kell féltve őrizned engem, mint legféltettebb kincsedet. Ez itt… — A dulakodás nyomaira mutatott. — Ez ostobaság volt. Nem szoktam megjutalmazni az ostobaságot.

Térj már a tárgyra, te vén hülye! gondolta Feyd-Rautha.

— Azt hiszed, csak egy vén hülye vagyok — mondta a báró. Meg kell győznöm az ellenkezőjéről.

— Valami egyezséget említettél.

— Ó, az ifjonti türelmetlenség! — mondta a báró. — Nos, a lényeg a következő: abbahagyod ezeket a buta merényleteket ellenem, én viszont, amikor felkészültél rá, lemondok a javadra. Visszavonulok tanácsadói szerepbe, neked hagyom a trónt és a hatalmat.

— Visszavonulsz, bácsikám?

— Még mindig hülyének tartasz — mondta a báró —, és ez csak megerősít a véleményedben, mi? Azt hiszed, szívességet kérek tőled! Csak óvatosan, Feyd! Ez a vén hülye kiderítette, hogy a kis unokaöccse elrejtette azt a tűt a rabszolgafiú combjában! Pontosan ott, ahová a kezem tettem volna, mi? A legkisebb nyomás, és — nyissz, máris ott a mérgezett tű a vén hülye tenyerében, igaz? Ugyan, Feyd…

A báró megcsóválta a fejét, közben arra gondolt: És sikerült volna is, ha Hawat nem figyelmeztet előre! Nem baj, hadd higgye a kölyök, hogy én magam szimatoltam ki! Bizonyos értelemben ez igaz is. Én voltam az, aki kimenekítettem Hawatot az arrakisi pusztulásból! És különben sem árt, ha ez a kölyök jobban respektálja a képességeimet.

Feyd-Rautha nem szólt, csak magában tépelődött. Vajon nem csap be? Csakugyan vissza akar vonulni? Miért is ne? Biztosan én lépek a helyébe egy szép napon, ha addig vigyázok magamra… Nem élhet örökké. Talán ostobaság volt megpróbálni siettetni a dolgot.

— Egyezségről beszélsz — mondta Feyd-Rautha. — Mivel szavatolnánk?

— Hogyan bízhatunk meg egymásban, igaz? — kérdezte a báró. — Nos, Feyd, ami téged illet: Hawatot bízom meg, hogy szemmel tartson. Megbízom Hawat mentáti képességeiben ezen a téren. Értesz? Ami pedig engem illet, egyszerűen hinned kell nekem. De nem élhetek örökké, igaz, Feyd? És most már talán lassan sejteni kezdhetnéd, hogy tudok egy-két olyan dolgot, amit neked is meg kellene tanulnod.

— Én a szavamat adom neked, és mit kapok tőled? — kérdezte Feyd-Rautha.

— Azt, hogy életben hagylak — mondta a báró.

Feyd-Rautha megint szemügyre vette a nagybátyját. Hawatot állítja rám! Mit szólna hozzá, ha elmondanám, hogy Hawat főzte ki azt a gladiátoros komédiát, amely a rabszolgamestere életébe került? Alighanem azt mondaná, hogy hazudom, így próbálom lejáratni Hawatot a szemében. Nem, a jó Thufir nemhiába Mentát, előre látta ezt a pillanatot!

— Tehát mi a válaszod? — kérdezte a báró.

— Mi lehetne? Természetesen elfogadom.

Feyd-Rautha azt gondolta: Hawat! Mindkét oldalt kijátssza a közép ellen… erről van szó? Átállt a nagybátyám táborába, mert nem avattam be a bizalmamba a rabszolgafiús merénylét ügyében?

— Nem mondtál semmit arról, hogy Hawatot bízom meg a figyeléseddel — mondta a báró.

Feyd-Rautha indulatáról csak az orrcimpái rezdülése árulkodott. A Hawat név annyi éven át volt vészjelzés a Harkonnen-családban… és most új jelentést kapott. De még mindig veszélyes volt.

— Hawat veszélyes játékszer — mondta Feyd-Rautha.

— Játékszer! Ne, légy ostoba! Nagyon jól tudom, kivel van dolgom Hawat személyében, és azt is tudom, hogyan kell kézben tartanom. Hawatnak mély érzelmei vannak, Feyd. Félni attól kell, akinek nincsenek érzelmei. De a mély érzelmeket… ó, azokat nagyon szépen a kívánalmaidhoz lehet idomítani!

— Nem értelek, bácsikám.

— Igen, ez elég nyilvánvaló.

Feyd-Rauthának csak a szeme rebbenése árulkodott arról; hogy bosszúságot érzett egy pillanatra.

— És nem érted Hawatot sem — mondta a báró.