Frank Herbert - A Dűne

Az a paránytudat lassan oszladozni kezdett, enyhült, ahogy a teste magához tért a méreg fenyegetése után, még mindig ott érezte azonban magában azt a másik parányt, bűntudatosan megérintette, lelkifurdalással gondolt arra, hogy minek tette ki a szerencsétlent.

Én vagyok a hibás, szegény, kialakulatlan, drága kislányom; én hoztalak létre, és én tettem ki a tudatodat a világ teljes változatosságának így, védtelenül.

Szeretet-vigasztalás parányi rezdülése jött a másik parány felől, mintegy viszonzásaként annak, amit az előbb beleárasztott.

Mielőtt Jessica reagálhatott volna, megérezte magában az adab, az uralkodó emlékezet jelenlétét. Volt valami, amit meg kellett tennie! Kutatott utána az emlékezetében, érezte, hogy akadályozza még az átváltoztatott szer bódulata, mely áthatotta az érzékeit.

Megszüntethetném, gondolta. Kiküszöbölhetném a kábító hatást, ártalmatlanná tehetném a szert. De megérezte, hogy ez hiba volna. Az eggyé válás rítusának vagyok a részese.

Ekkor rájött, hogy mi a dolga.

Kinyitotta a szemét, a víztömlőre mutatott, melyet Csani a feje fölé emelt.

— Megáldatott — mondta Jessica. — Elegyedjenek hát a vizek, menjen végbe mindenütt a változás, hogy az emberek egyként osztozhassanak az áldásban!

Tegye a dolgát a katalizátor, gondolta. Igyanak belőle az emberek, éljék át magukban egy darabig a többiek tudatát. Most már ártalmatlan a szer… miután átváltoztatta egy Tisztelendő Anya.

Az uralkodó emlékezet azonban még mindig dolgozott benne, követelőzően. Rájött, hogy még valamit meg kell tennie, de a szer miatt nehezen tudott koncentrálni.

Óóó… az öreg Tisztelendő Anya!

— Egyesültem Ramallo Tisztelendő Anyával — mondta Jessica. — Elment, de itt marad velünk. Tisztelje meg emlékét a szertartás!

Honnan szedem ezeket a szavakat? tűnődött magában.

Aztán rádöbbent, hogy a szavak egy másik emlékezetből jöttek, egy másik életből , amely neki adatott az imént, és immár az ő része volt. Valahogy azonban nem érezte még teljesnek azt az ajándékot.

— Legyen meg az orgiájuk — szólt benne az a másik emlékezet. — Úgyis elég kevés örömük van az életben! Neked és nekem pedig kell ez a kis idő, hogy megismerjük egymást, mielőtt elhalványulok és szétfolyok az emlékeidben. Máris érzem, hogy odakötődöm egyik-másik darabkádhoz. Á, hiszen tele az elméd érdekesnél érdekesebb dolgokkal! Annyi minden, amiről nem is álmodtam…

És a Jessicában betokozódott emlék-elme most megnyitotta magát Jessica előtt, feltárult előtte egy széles folyosó, ahol más Tisztelendő Anyák várakoztak se vége, se hossza sorban.

Jessica visszadöbbent, megijedt, hogy elveszíti önmagát az eggyé válásnak ebben a tengerében. A folyosó azonban változatlanul ott állt, és Jessica megtudta belőle, hogy a fremen kultúra sokkal ősibb, mint sejtette volna.

Látta, hogy fremenek voltak a Poritrinen is, de az a nép elpuhult a bolygó kényelme közepette, és könnyű prédája lett az Impérium bandáinak, amelyek emberanyagot gyűjtöttek, hogy benépesítsék a Bela Tegeusét és a Salusa Secundust.

Ó, micsoda sírás-rívás hatolt onnan Jessica fülébe!

A folyosó mélyéről egy szellemhang rikoltott:

— Megtagadták tőlünk a hadzsot!

Jessica látta a rabszolgák viskóit a Bela Tegeusén a folyosó mélységeiben, látta a kiválogatást, az embergyomlálást, amelynek révén benépesült a Rossak és a Harmonthep. Brutális vérengzések képei tárultak föl előtte, mint valami iszonyatos virág szirmai. Azt is látta, hogyan vitték tovább a múlt fonalát az egymást követő Sayyadinák — először szájhagyomány útján, beleszőve sivatagi nóták szövegének rejtekébe, aztán, amikor fölfedezték a méreg-csodaszert a Rossakon, már csiszoltabban, saját Tisztelendő Anyáikban… és immár finom erővé fejlesztve az Arrakison, az Élet Vizének fölfedezésével.

A folyosó mélységeiből egy másik hang csapott a fülébe:

— Sohasem bocsátunk meg! Sohasem felejtünk!

Jessica figyelmét azonban most teljesen lekötötte az Élet Vizének a titka. Látta, mi az: az a folyadék, amelyet a halálakor választ ki magából a homokféreg, a mester . És ahogy új emlékezetében végignézte a lény elpusztítását, levegő után kellett kapkodnia.

Vízbe fojtották!

— Anyám, jól vagy?

Paul hangja zavarta meg. Jessica nagy nehezen kivergődött a belső világból, fölnézett a fiára. Tudatában volt Paul iránti kötelességeinek, de most terhére volt a jelenléte.

Olyan vagyok, mint akinek béna volt a keze, nem érzett vele semmit, amióta az eszét tudta — és egy napon hirtelen, akaratlanul megtudta, milyen érzés tapintani!

Ott maradt benne a gondolat, szinte körülfogta a tudat.

És azt mondom: „Nézzétek! Hiszen nincs kezem!” De körülöttem mindenki azt kérdezi: „Mi az, hogy kéz?”

— Jól vagy? — ismételte meg Paul.

— Igen.

— Megihatom ezt? — A Csani kezében levő tömlő felé intett. — Azt akarják, hogy igyam meg.

Jessica hallotta a rejtett mondanivalót a fia szavaiban, megértette, hogy Paul fölfedezte a mérget az átváltoztatás előtti, eredeti folyadékban, és őt félti. Átvillant rajta, hogy vajon hol lehetnek a határai Paul jövőlátásának. Az előbbi kérdés sok mindenről árulkodott.

— Megihatod — mondta. — Már átalakult. — Levette a tekintetét a fiáról, meglátta mögötte Stilgart. A férfi sötét-sötét szeme figyelmesen nézte.

— Most már tudjuk, hogy te vagy az igazi — mondta Stilgar.

Jessica ebben is valami rejtett mondanivalót érzett, de a kábítószer eltompította az érzékeit. Milyen meleg érzés volt, milyen megnyugtató! Milyen jók voltak hozzá ezek a fremenek, hogy befogadták egy ilyen közösség kebelébe.

Paul látta, hogy a szer a hatalmába keríti az anyját.

Az emlékezetében kutatott, átvizsgálta a rögzült múltat, a lehetséges jövők vonalait. Olyan volt, mintha kimerevített időmozzanatokon kellett volna végigpásztáznia lelki szemének, csak az összevisszaságot érzékelte. A töredéket nehéz volt megérteni a folyamatból kiragadva.

Ez a különös szer… össze tudta szedni róla az ismereteket, meg tudta érteni, milyen hatással van az anyjára, de a tudás egészéből hiányzott a természetes ritmus, hiányzott belőle a kölcsönhatások rendszere.

Paul hirtelen ráébredt, hogy nem elég meglátni a múltat a jelen pillanataiban — a jövőlátás igazi próbája az, ha meglátja a múltat a jövőben.

A dolgok makacsul nem voltak azonosak a látszattal.

— Idd meg! — mondta Csani. Az orra alá dugta egy víztömlő csövének szopókáját.

Paul kihúzta magát, rámeredt a lányra. Karneváli izgalmat érzett vibrálni a levegőben. Tudta, mi történne, ha meginná ezt a fűszer-kábítószert, benne a kvintesszenciáját annak az anyagnak, amely előidézte benne a nagy változást. Visszatérne a tiszta idő látomásába, a térré változó időbe; ott teremne abban a szédítő magasságban, de a megértés nem adatnék meg neki.

Csani mögül Stilgar szólt rá:

— Idd meg, fiú! Feltartod a rítust!

Paul most figyelt föl a tömeg zsibongására, megütötte a fülét a hangokban izzó lelkesedés.

— Lisan al-Gaib! — hallotta. — Muad-Dib! — Lenézett az anyjára. Jessica mintha békésen aludt volna ültében, a lélegzése mély volt és egyenletes. Paul gondolataiban felbukkant egy foszlány a jövőből, mely az ő magányos múltja volt: „Szunnyad az Élet Vizeiben.”