Frank Herbert - A Dűne

— Hogy ne veszítsünk el mindent, ha Bűverejű Jessica kudarcot vall — mondta Stilgar —, Csanit, Liet lányát ezennel beszenteljük a Sayyadinák közé. — Ellépett Csani mellől.

A természetes hangtölcsér mélyéről harsányan, áthatóan tört elő az öregasszony rekedt suttogása:

— Csani visszatért a hadzsrájáról. Csani látta a vizeket.

Duruzsolva zúgott a tömeg válasza:

— Látta a vizeket.

— Liet lányát Sayyadinává szentelem — mondta a rekedt, öreg hang.

— Elfogadjuk — felelte rá a tömeg.

Paul szinte nem is hallotta, mi történik körülötte, a gondolatait még mindig betöltötte az, amit az anyjáról mondtak.

Ha kudarcot vall?

Megfordult, hátrapillantott az öregasszonyra, akit Tisztelendő Anyának neveztek, szemügyre vette az aszott, vén arcot a merev, kifürkészhetetlen, csupakék szemet. Úgy festett, mint akit a szellő is elfújhatna, mégis volt benne valami, ami azt súgta az embernek, hogy talán bántatlanul az útjába állhatna egy coriolis-viharnak is. Ugyanaz az erő érzett belőle, amelyre Paul még Gaius Helen Mohiam Tisztelendő Anyából emlékezett, aki elvégezte rajta a gom-dzsabbar gyötrelmes próbatételét.

— Én, Ramallo Tisztelendő Anya, akinek hangjában hangok sokasága szól, mondom néktek — szólt az öregasszony —, helyénvaló, hogy Csaniból Sayyadina váljék.

— Helyénvaló — mormogta a tömeg.

Az öregasszony bólintott.

— Neki adom az ezüst égboltot, az arany sivatagot és fénylő szikláit, az eljövendő zöld mezőket. Neki adom mindezt Csani Sayyadinának. És hogy ne feledkezzék meg róla, hogy szolgálója mindannyiunknak, őreá hárulnak a mostani Magszertartás alantasabb feladatai. Legyen úgy, ahogy Shai-hulud akarja. — A magasba emelte aszott, barna karját, aztán leejtette.

Jessica úgy érezte, a szertartás áradata magával sodorja, és most már ha akarna, sem tudna visszakozni. Még egy pillantást vetett Paul csupa kérdés arcára, aztán felkészült az ismeretlen próbatételre.

— Jöjjenek elő a vízmesterek — szólalt meg Csani. Szinte alig érzett bizonytalanság a kislányos hangban.

Jessica érezte, hogy most már belekerült a veszély fókuszába, érezte a veszély jelenlétét a tömeg feszült figyelméből, a néma csendből.

Emberek indultak meg feléjük a tömegben nyíló kanyargós utakon át, kettesével jöttek elő hátulról. Mindegyik pár egy kis bőrtömlőt hozott, körülbelül kétszer akkorát, mint egy emberfej. Súlyosan meg-megcsobbantak a tömlők.

A két első vízmester föltette terhét Csani lába elé a sziklaerkélyre, aztán visszaléptek.

Jessica a tömlőre nézett, aztán a két férfira. Hátravetették a csuklyájukat, hosszú hajuk csigába volt csavarva a tarkójukon. Sötét szemük rezzenéstelenül meredt Jessicára.

Átható fahéjszag áradt ki a tömlőkből, megcsapta Jessica orrát. Fűszer? gondolta csodálkozva.

— Van-e víz? — kérdezte Csani.

A bal oldali vízmester, akinek vörös színű sebhely húzódott az orrnyerge fölött, bólintott.

— Van víz, Sayyadina — felelte —, de nem ihatunk belőle.

— Van-e mag? — kérdezte Csani.

— Van mag — mondta a férfi.

Csani letérdelt, rátette a kezét a tömlőre.

— Áldott a víz, és áldott a maja.

Szemlátomást ismerős volt mindenkinek a szertartás. Jessica hátrapillantott Ramallo Tisztelendő Anyára. Az öregasszony lehunyta a szemét, előregörnyedt, mintha elbóbiskolt volna.

— Jessica Sayyadina! — szólt Csani.

Jessica visszafordult, látta, hogy a lány fölnéz reá.

— Ittál-e már az áldott vízből? — kérdezte Csani.

Mielőtt Jessica válaszolhatott volna, Csani folytatta:

— Nem lehet, hogy ittál volna az áldott vízből. Máshonnan való vagy, nem részesülhettél a kiváltságban.

Sóhajtás futott végig a tömegen, susogtak a köpenyek, és Jessica hátán végigszaladt a hideg.

— Nagy volt a termés, és elpusztult a mester mondta Csani. Lassan kioldozott egy összetekert csövet, amely a csobogó tömlő tetejére volt erősítve.

Most már Jessica szinte fortyogni érezte maga körül a veszélyt. Paulra pillantott, látta, hogy a fiát leköti a szertartás titokzatossága, és le nem veszi a szemét Csaniról.

Előre látta-e vajon ezt a pillanatot? tűnődött magában. A hasára tette a kezét, a születendő lányára gondolt, akit ott hordott magában, és azt kérdezte: Jogom van mindkettőnk életét kockáztatni?

Csani Jessica felé emelte a cső végét, és azt mondta:

— Íme, az Élet Vize, a víz, ami több, mint a víz Kan, a víz, amely fölszabadítja a lelket. Ha Tisztelendő Anya léssz, megnyitja előtted a világmindenséget. Shai-hulud ítéljen most!

Jessica úgy érezte, őrlődik a születendő gyermeke iránti kötelessége és a Paul iránti kötelessége között. Paul érdekében, jól tudta, most meg kellene fognia azt a csövet és innia a tömlő tartalmából, de ahogy lehajolt, hogy a szájához emelje, az érzékei veszélyre figyelmeztették.

A tömlőben levő folyadék kesernyés szaga rokon volt sok méregével, amelyet Jessica ismert, de különbözött is tőlük.

— Most meg kell innod — mondta Csani.

Nincs visszaút, gondolta Jessica.

De az egész Bene Gesserit-képzettségében nem volt semmi, amiről úgy érezte, átsegíthetné ezen pillanaton.

Mi ez? kérdezte magában. Ital? Kábítószer?

Odahajolt a cső fölé, fahéj észtereinek szaga csapta meg, hirtelen visszaemlékezett Duncan Idaho részegségére. Fűszerpálinka? A szájába vette a cső végét, felszívott egy cseppnyit. Fűszeríze volt, de egy árnyalatnyi kesernyés, maró mellékízzel.

Csani megnyomta a bőrtömlőt. Jókora adag tódult Jessica szájába, és mielőtt észbe kapott volna, már le is nyelte, miközben küszködött, hogy megőrizze nyugalmát és méltóságát.

— A kis halált elfogadni rosszabb, mint a halál maga — mondta Csani. Várakozóan nézett Jessicára.

Jessica visszanézett rá, még mindig a szájában tartotta a csövet. Az orrában érezte a folyadék zamatát, a szájpadlásán, az arcán, a szemében — most már csípős édességként.

Hűvös.

Csani megint a szájába zúdított egy adagot.

Finom.

Jessica most jól megnézte Csani arcát, a pajkos kifejezést, látta rajta Liet-Kynes nyomait is, melyeket még nem vésett bele mélyen az idő.

Valami kábítószerrel itatnak, gondolta.

De nem emlékeztetett egyetlen kábítószerre sem, amellyel találkozott, pedig a Bene Gesserit-kiképzés során sok kábítószer ízével megismerkedett.

Csani arcvonásai olyan tiszták voltak, mintha fényvonalakból rajzolódtak volna ki.

Kábítószer.

Kavargó csönd zárta magába Jessicát. Testének minden porcikája tudomásul vette a tényt, hogy valami mélyreható történt vele. Úgy érezte, a lénye egy tudatos parány, kisebb bármely szubatomi részecskénél is, de képes a mozgásra, képes érzékelni a környezetét. Hirtelen megvilágosodott előtte, mintha elrántották volna a függönyt, hogy az imént önmaga pszichokinesztéziás kiterjedésének ébredt a tudatára. Az a parány volt ő, de mégsem az a parány.

Ott maradt körülötte a barlang — és az emberek. Érzékelte őket: Pault, Csanit, Stilgart, Ramallo Tisztelendő Anyát.

Tisztelendő Anya!

Az iskolában annak idején az a szóbeszéd járta, hogy voltak, akik nem élték túl a Tisztelendő Anyák próbatételét, végzett velük a szer.