Frank Herbert - A Dűne

Csani türelmetlenül megrángatta az ujját.

Paul a szájába vette a szopókát, hallotta az emberek kiáltozását, érezte, hogy beletódul a szájába a folyadék, ahogy Csani megnyomja a tömlőt, megszédült a gőzétől. Csani elvette a csövet, leadta a tömlőt a barlang aljáról felnyúló kezekbe. Paul tekintete megakadt a lány karján, a zöld gyászszalagon.

Csani fölegyenesedett, észrevette, mit néz Paul.

— Gyászolni tudom őt még a vizek boldogságában is — mondta. — Ezt is őtőle kaptuk. — Paul kezébe csúsztatta a kezét, maga után vonta a sziklaerkély széle mentén. — Mi hasonlítunk valamiben, Usul. Mindkettőnktől a Harkonnenek vették el az apánkat.

Paul követte. Úgy érezte, mintha valamikor korábban elválasztották volna a fejét a testétől, aztán csak ideiglenesen erősítették volna vissza: A lába távolinak, érzéketlennek rémlett.

Bementek egy keskeny oldalfolyosóba; amelyet csak gyengén világítottak meg az egyenlő távközökben elhelyezett parázsgömbök. Paul érezte, hogy a szer kezdi kifejteni a maga egyedülálló hatását, virágként kezdett kinyílni az idő a szeme előtt. Meg kellett kapaszkodnia Csaniban, ahogy hirtelen befordultak egy másik homályos alagútba. A lágyságnak és a szívósságnak az az elegye, amelyet a lány ruhája alatt érzett, fölkavarta a vérét. Az érzés összevegyült a szer hatásával, a jövőt és a múltat is belegörbítette a jelenbe, hogy éppen csak megmaradt valami abból a háromszemű látásból.

— Ismerlek téged, Csani — suttogta. — Ültünk: már együtt egy sziklapárkányon, amíg lecsillapítottam a félelmeidet. Cirógattuk már egymást a sziecs sötétjében. Mi már… — Hirtelen elhomályosult előtte minden, meg akarta rázni a fejét, megtántorodott.

Csani segítő kézzel bevezette néhány vastag függönyön át egy különszoba sárga melegségébe — alacsony asztalok álltak odabent, a földön párnák, narancsszínű terítővel letakart matrac.

Paul lassan tudatosította magában, hogy megálltak, hogy Csani szembefordult vele, és a tekintete valami néma rémületről árulkodik.

— El kell mondanod nekem — suttogta a lány.

— Sihaya vagy — mondta Paul —, a sivatagi tavasz.

— Amikor a törzs együtt iszik a Vízből — mondta Csani —, együtt vagyunk — mindannyian. Olyankor… osztozunk mindenben. Én… érezni tudom magamban a többieket, de tőled félek.

— Miért?

Paul hiába akarta tisztán látni maga előtt a lányt, a múlt és a jövő beleolvadt a jelenbe, elhomályosította a képet. Számtalan módon, számtalan helyzetben, számtalan környezetben látta Csanit.

— Van benned valami ijesztő — mondta a lány. — Amikor elhoztalak a többiek közül… azért hoztalak el, mert megéreztem, hogy azt szeretnék. Te… kényszeríted az embereket. Te erővel… megláttatsz velünk dolgokat!

Paulnak erőfeszítésébe került, hogy érthetően szólaljon meg:

— Mi az, amit látsz?

Csani lesütötte a szemét.

— Egy gyermeket látok… a karomban. A mi gyermekünk, a tiéd és az enyém. — A szájához kapta a kezét. — Honnan ismerhetem minden arcvonásodat?!

Egy kicsit bennük is megvan a képesség, bukkant föl Paulban a gondolat. Csak elfojtották, mert ijesztő.

Egy pillanatra kitisztult most a világ, észrevette, hogy Csani egész testében reszket.

— Mi az, amit mondani akarsz? — kérdezte a lányt.

— Usul — suttogta a lány, és még mindig reszketett.

— Nem lehet visszahátrálni a jövőbe — mondta Paul.

Mélységes szánalom fogta el a lány iránt. Odahúzta magához, megsimogatta a fejét.

— Csani, Csani, ne félj!

— Usul, segíts nekem! — tört ki a lányból.

Ebben a pillanatban Paul érezte, hogy a szer hatása teljessé válik benne, hirtelen föllebbentek a fátylak, feltárult előtte jövőjének távoli, szürke forrongása.

— Úgy elhallgattál — mondta Csani.

Paul ott lebegett a tudattér közepén, látta, ahogy s az idő kiterjed abban a megfoghatatlan dimenzióban, finom egyensúlyban, mégis kavarogva, keskenyen, mégis szétterülve, mint egy háló, amely számtalan világot és erőt fog össze, kifeszített kötél, amelyen végig kell mennie, ugyanakkor mérleghinta, amelyet egyensúlyban tart.

Az egyik oldalon ott látta az Impériumot, egy Feyd-Rautha nevű Harkonnent, aki úgy villant feléje, mint egy gyilkos penge, a sardaukarokat, ahogy előrontanak a bolygójukról, hogy irtó hadjáratot indítsanak az Arrakison, a konspiráló, cinkos Ligát, a Bene Gesseriteket a maguk fajnemesítési programjával. Egy tömegben magasodtak a szemhatáron, mint valami sötét viharfelleg, amelynek nem állta útját más, csak a fremenek és az ő Muad-Dibjük, a fremenek, mint valami alvó óriások, akik minden pillanatban felébredhetnek és elindulhatnak vad hadjáratukra, amely végigsöpör a világegyetemen…

Paul a középpontban érezte magát, a tengelynél, amely körül az egész építmény forgott. Úgy érezte, a béke kifeszített kötelén halad, némi boldogság is az osztályrésze, Csanival az oldalán. Látta, ahogy elnyúlik előtte ez az út, a viszonylagos nyugalom időszaka egy eldugott sziecsben, egy pillanatnyi béke a harcok között.

— Máshol nem vár béke — mondta.

— Usul, te sírsz! — mormolta Csani. — Usul, én erőm, te vizet adsz a halottaknak? Ki halottjának?

— Azoknak, akik még nem haltak meg — mondta Paul.

— Akkor azok éljenek addig is boldogan — mondta Csani.

Paul a kábulaton át is megértette, mennyire igaza van a lánynak, lázas erővel magához szorította.

— Sihaya! — mondta.

Csani az arcára simította a tenyerét.

— Most már nem félek, Usul — mondta. — Nézz rám! Látom, mit látsz, amikor így fogsz.

— Mit látsz? — szegezte neki Paul a kérdést.

— Látom, ahogy szeretetet adunk egymásnak a viharok közötti csend idején. Arra valók vagyunk.

Pault ismét hatalmába kerítette a szer. Azt gondolta: Olyan sokszor nyújtottál te már nekem vigaszt és feledést! Megint érezte azt a megvilágosodást, a domborműként kirajzolódó időt, érezte, ahogy a jövője emlékké alakul át — emlékként érezte már magában a testi szerelem gyöngéd erőszakát, a megértést és a bensőséges közösséget, a lágyságot és a durvaságot.

— Te vagy az erősebb, Csani — mormogta. — Maradj mellettem!

— Mindig — mondta a lány, és megcsókolta az arcát.

Vladimir Harkonnen báró tombolva végigrohant a magánlakosztályától elvezető folyosón, teste sorra átszelte a késő délutáni napfény sávjait, amelyek betűztek a magas ablakokon át. Pattogott, vonaglott szuszpenzoraiban a heves mozgástól.