Frank Herbert - A Dűne

Te sem! gondolta Feyd-Rautha.

— Kit hibáztat Hawat a jelenlegi körülményeiért? — kérdezte a báró. — Engem? Hogyne, engem. De Hawat az Atreidesek eszközeként éveken át fölébem kerekedett, amíg bele nem avatkozott a játszmába az Impérium. Ő így látja. Az, hogy gyűlöl engem, most már csak mellékes apróság. Azt hiszi, bármikor fölém kerekedhet. És a hite miatt ő kerül alulra, mert arra terelem a figyelmét, amerre én akarom — az Impérium ellen.

Feyd-Rautha szája keskeny vonallá szorult össze, barázdák mélyültek a homlokára, ahogy belevillant a felismerés.

— A Császár ellen…?

Ízlelgesse csak egy kicsit a drágalátos unokaöcsém, gondolta a báró. Mondogassa csak magában: „Feyd-Rautha Harkonnen császár”! Mérlegelje csak magában, mennyit ér ez! Alighanem megér annyit, hogy életben hagyjon egy öreg nagybácsit, aki valóra válthatja az álmot!

Feyd-Rautha megnyalta a száját. Igaz lehetne, amit a vén bolond beszél? Lehet, hogy mégis csal a látszat?

— Mi köze van hozzá Hawatnak? — kérdezte.

— Azt képzeli, minket használ föl arra, hogy bosszút álljon a Császáron.

— És miután bosszút állt?

— Nem gondol messzebbre. Hawat olyan ember, akinek szüksége van rá, hogy másokat szolgáljon, és ezt még csak nem is tudja magáról.

— Sokat tanulok Hawattól — mondta egyetértően Feyd-Rautha, és ahogy kimondta a szavakat, érezte, hogy igazak is. — De minél többet tanulok, annál inkább úgy vélem, végeznünk kellene vele… méghozzá sürgősen.

— Nincs, ínyedre a gondolat, hogy figyeljen téged?

— Hawat mindenkit, mindig figyel.

— És lehet, hogy felültet téged a császári trónra, Feyd. Hawat ravasz. Veszélyes, agyafúrt öreg róka. De egyelőre még nem vonom meg tőle az ellenszert. Egy kard is veszélyes, Feyd! Ezt a kardot azonban hüvelybe tudjuk dugni, ha kell. Benne van a méreg. Amikor megvonjuk az ellenszert, a halál hüvelybe dugja.

— Olyan ez egy kicsit, mint az arénában — mondta Feyd-Rautha. — A cseleken belül újabb cselek, azokban újabbak. Figyelni kell, jól megnézni, merre hajlik el a gladiátor, merre néz, hogyan tartja a kést.

Bólogatott. Látta, hogy a szavai elnyerték a nagybátyja tetszését, de azt gondolta: Igen! Mint az aréna! És a penge éle a gondolkodás.

— Most már érted, mennyire szükséged van rám? — kérdezte a báró. — Én még hasznos vagyok, Feyd.

Mint a kard, amíg ki nem csorbul, gondolta Feyd-Rautha.

— Igen, bácsikám — mondta:

— Most pedig — mondta a báró — így, kettesben lemegyünk szépen a rabszolgaszállásra. Én csak nézni fogom, ahogy egyenként, a tulajdon kezeddel megölöd valamennyi nőt a kéjszárnyban.

— Bácsikám!

— Lesznek majd más nők, Feyd. De megmondtam, hogy vigyázz velem!

Feyd-Rautha arca elsötétült.

— Bácsikám, te…

— Elfogadod a büntetésedet, és tanulsz belőle!

Feyd-Rautha pillantása találkozott a nagybátyja kárörvendő pillantásával. Nem szabad elfelejtenem ezt az éjszakát, gondolta. És amikor az eszembe jut, eszembe kell jutnia majd más éjszakáknak is.

— Nem fogsz nemet mondani — mondta a báró.

És ha mégis nemet mondanék, mit tehetnél, öregem? kérdezte magában Feyd-Rautha. De tudta, hogy akkor valami más büntetés jönne, talán valami körmönfontabb, talán valami brutálisabb eszköz a megtörésére.

— Ismerlek, Feyd — mondta a nagybátyja. — Nem fogsz nemet mondani.

Jól van, gondolta Feyd-Rautha. Most szükségem van rád. Ezt belátom. Áll az alku. De nem lesz mindig szükségem rád. És… egy szép napon…

Sok Nagy Ház fejével ültem már szemben, de ennél a disznónál sem hájasabbat, sem veszélyesebbet nem láttam még, mondta magában Thufir Hawat.

— Velem nyíltan beszélhetsz, Hawat — dörrent rá a báró. Hátradőlt szuszpenzorszékében, zsírpárnák övezte szeme szúrós tekintettel meredt Hawatra.

Az öreg Mentát lenézett a kettőjük között levő asztalra, magában megjegyezte, milyen pazar az erezete. Vladimir Harkonnen báró megítélésében minden tényezőt figyelembe kellett venni, ezt ugyanúgy, mint kis tárgyalószoba vörös falait, mint a levegőben lebegő gyenge, édeskés növényi illatot, amely mögött valami nehezebb pézsmaszag lappangott.

— Nem futó szeszélyből küldetted velem azt a figyelmeztetést Rabbannak! — mondta a báró.

Hawat cserzett, öreg arca szenvtelen maradt, nem látszott rajta jele az utálatnak, melyet érzett.

— Sok mindent gyanítok, uram — mondta.

— Hogyne, hogyne. Én azt szeretném tudni, milyen szerepe van az Arrakisnak a Salusa Secundussal kapcsolatos gyanúidban. Az kevés, hogy annyit mondasz, a Császár nyugtalankodik, mert valamiféle összefüggés van az Arrakis és az ő titokzatos börtönbolygója között! Azt a figyelmeztetést csak azért küldtem el rögtön Rabbannak, mert a futárnak el kellett indulnia a csillagbárkával. Azt mondtad, egy pillanatig sem várhatunk. Rendben van. De most magyarázatot kérek!

Túl sokat beszél, gondolta Hawat. Nem olyan, mint Leto, aki egy kézmozdulattal, egy szemöldökrezdüléssel az értésemre tudta adni, amit akart. És nem is olyan, mint az öreg herceg, aki egy egész mondatot tudott kifejezni azzal, ahogy kiejtett egyetlen szót. Ez egy tahó! Aki megszabadítja tőle az emberiséget, szolgálatot tesz majd vele.

— Nem mégy el innen, amíg alapos és teljes magyarázatot nem kaptam — mondta a báró.

— Túlzottan félvállról szoktad te venni a Salusa Secundust — mondta Hawat.

— Büntetőtelep — mondta a báró. — Oda küldik a galaxis legócskább söpredékét. Mi mást kellene még tudnunk róla?

— Azon a börtönbolygón nyomasztóbbak a körülmények, mint akárhol másutt — mondta Hawat. — Tudod, hogy az új foglyok között a halálozási arány hatvan százaléknál nagyobb. Tudod, hogy a Császár az elnyomás minden létező formáját alkalmazza ott. Tudod mindezt, és még sincsenek kérdéseid?

— A Császár nem engedélyezi, hogy a Nagy Házak képviselői megszemléljék a börtönét — dörmögte a báró. — Nem kíváncsi viszont az én pincéimre sem…

— Aki kíváncsi volna a Salusa Secundusra, azt… ööö… — Hawat az ajkára tette csontos ujját — … lebeszélik róla.

— Vagyis a Császár nem akar dicsekedni azzal, amire ott rákényszerül. No és?

Hawat sötét ajka megrezzent: az öreg Mentát megengedett magának egy halvány kis mosolyt. Megvillant a szeme a parázscső fényében, ahogy ránézett a báróra.

— És sohasem tűnődtél el rajta, honnan szerzi a Császár a sardaukarjait?

A báró összecsücsörítette húsos ajkát. Ettől úgy festett, mint egy duzzogó csecsemő, és a hangjában is sértődöttség érzett, amikor válaszolt:

— Hát… toborozza… illetve ott van a kötelező újoncállítás, aztán besorozzák a…

— Pah! — vetette oda Hawat. — A történetek, amiket hallasz a sardaukarok hőstetteiről, nem légből kapottak, igaz? Azok első kézből származó beszámolók, attól a néhány embertől, aki harcolt ellenük, mégis életben maradt, igaz?

— A sardaukarok kitűnő harcosok, semmi kétség — mondta a báró. — De szerintem az én légióim…