Frank Herbert - A Dűne

Paul Muad-Dib emlékezett rá, hogy valamivel korábban evett, még a szájában volt a fűszer átható íze. Belekapaszkodott ebbe az emlékbe, mert biztos pont volt, ennek tudatában valóban mondhatta, hogy amit az imént átélt, csak álom volt.

Folyamatok színtere és küzdőtere vagyok, mondta magában. Prédája vagyok a hiányos vízióknak, a faj öntudatának és félelmetes céljának.

Mégsem tudott megszabadulni a félelemtől, hogy valamiképpen elragadta a saját lendülete, elveszítette biztos helyét az időben, hogy megkülönböztethetetlenül összekeveredett a múlt, a jövő és a jelen. Olyan volt ez, mint amikor az embernek kifárad a szeme, és az idézte elő, Paul jól tudta, hogy az előre látott jövőt állandóan meg kellett őriznie holmi emlékként, amely önmagában szerves része volt vagy lett a múltnak…

Csani készítette el azt az ételt, mondta magának.

De Csani odalenn van, messze délen — a hideg vidéken, ahol forrón tűz a nap —, elrejtőzve az egyik új sziecserősségben, biztonságban a fiukkal, II. Letóval.

Vagy ez még csak ezután lesz?

Nem, nyugtatta meg magát, hiszen Alia, a húga, Alia — aki más, mint a többi — is elment oda az anyjával és Csanival, megtették a húszdobolónyi utat a déli vidékre, egy vad mester hátára erősített gyaloghintón, amely megillette a Tisztelendő Anyát.

Visszarettent az óriás férgeken való utazás gondolatától, és azt kérdezte magában: Vagy Alia még csak ezután fog megszületni?

Portyán voltam, idézte föl magában az emléket. Portyára indultunk, hogy visszaszerezzük a halottaink vizét Arrakeenből. És megtaláltam apám maradványait a halotti máglyán. Ereklyeként elhelyeztem egy fremen kősírhantban a Harg-hágó fölött.

Vagy ez még csak ezután jön?

A sebeim valóságosak, mondta magában Paul. A forradásaim valóságosak. Valóságos az apám koponyájának nyugvóhelye is.

Még mindig ebben az álomszerű állapotban lebegve, Paul emlékezetébe idézte azt az esetet, amikor Harah, Jamis egykori felesége bement hozzá szólni, hogy párviadal zajlott le a sziecs folyosóján. Ez még az átmeneti sziecsben történt, mielőtt az asszonyokat és a gyermekeket elküldték a biztonságos délre. Harah megállt a belső helyiség ajtónyílásában. Fekete fürtjeit hátul láncra fűzött vízkarikák fogták össze. Félrehúzta a függönyt, és bejelentette, hogy Csani éppen megölt valakit.

Ez megtörtént, mondta magának Paul. Ez valóság, nem az időn kívüli agyszülemény, amely még megváltozhat.

Paul emlékezett, hogy kirohant a folyosóra, és meglátta Csanit a sárga gömbök alatt, élénk kék színű lebernyegében állt ott, hátravetett csuklyával, kislányos vonásain látszott az előbbi erőfeszítés hevülete. Éppen a helyére tette a kriszkését. Egy összehajló kis csoport tűnt el a folyosó végén terhével.

— Paul arra is emlékezett, hogy magában megjegyezte: Mindig tudni lehet, hogy testet visznek.

Ahogy Csani feléje fordult, megcsendültek a vízkarikái, melyeket a sziecsben nyíltan, a nyaka körül egy zsinóron viselt.

— Csani, mi volt ez? — kérdezte Paul.

— Elintéztem valakit, aki azért jött, hogy viadalra hívjon ki téged, Usul.

— És te ölted meg?

— Igen. Bár lehet, hogy inkább Harahra kellett volna hagynom.

(És Paul emlékezett rá, hogy a körülöttük állók arcán elismerő derű villant át e szavak hallatán. Még Harah is elnevette magát.)

— De hát engem akart kihívni!

— Te magad tanítottál meg a bűvharcra, Usul.

— Én, én. De azért nem neked kellene…

— A sivatagban születtem, Usul. Tudok bánni a kriszkéssel.

Paul legyűrte a haragját, józanul próbált érvelni.

— Ez mind igaz lehet, Csani, de…

— Nem vagyok már gyermek, aki egy kézigömb fényénél skorpiókra vadászik a sziecsben, Usul. Nem játszom.

Paul rámeredt, fölkeltette a figyelmét a nemtörődöm modor mögött meglapuló furcsa vadság.

— Nem érdemelt ki téged, Usul — mondta Csani. — Nem hagyom, hogy effélék zavarjanak meg az elmélkedésedben. — Közelebb húzódott, a szeme sarkából ránézett Paulra, lehalkította a hangját, hogy senki más ne hallja: — És kedvesem, amikor híre megy, hogy a kihívónak esetleg velem kell szembeszállnia, és Muad-Dib asszonyának a kezétől pusztul el szégyenletesen, akkor kevesebben akarnak majd kihívni.

Igen, mondta magában Paul, ez bizonyosan megtörtént. Ez valóságos múlt volt. És csakugyan drámaian lecsökkent azoknak a száma, akik próbára akarták tenni Muad-Dib pengéjének erejét.

Valahol, egy nem álombéli világban mintha megmozdult volna valami, elrikkantotta magát egy éjjeli madár.

Álmodom, nyugtatta meg magát Paul. A fűszertől.

Mégis valami elhagyatottságot érzett magában, maga körül. Azon gondolkodott, vajon lehetséges-e, hogy a ruh-lelke valahogy átcsusszanjon abba a világba, ahol a fremenek hite szerint igazi létezése volt, az alam al-mitalba, a hasonlóságok világába, abba a természetfeletti világba, ahol megszűnt minden fizikai korlátozás. Pault félelem fogta el egy ilyen hely gondolatára, hiszen minden korlátozás megszűnése azt jelentette, hogy megszűnik minden vonatkozási pont is. Egy mítosz világában nem tájolhatta be magát, nem mondhatta, hogy: „Én én vagyok, mert itt vagyok.”

Az anyja egyszer azt mondta: „Az emberek egy része aszerint oszlik meg, hogy miként vélekednek rólad.”

Most már biztosan ocsúdom az álomból, mondta magában Paul. Mert ez megtörtént — az anyjának, Lady Jessicának, aki most a fremenek Tisztelendő Anyja volt, ezek a szavai már átkerültek a valóságba.

Jessicát félelemmel töltötte el a fia és a fremenek közötti vallásos kapcsolat, Paul ezt jól tudta. Jessicának nem tetszett, hogy a sziecsek és a grabenek népe egyaránt csak úgy emlegeti Muad-Dibet, hogy Ő . Jessica elment kifaggatni a törzseket, kiküldte Sayyadina-kémjeit, összegyűjtötte a válaszokat, és elrágódott rajtuk.

Egyszer egy Bene Gesserit-mondást idézett Paulnak: „Amikor a vallás és a politika egy szekéren utazik, a kocsisok azt hiszik, semmi sem állhatja az útjukat. Hanyatt-homlok száguldanak előre, egyre gyorsabban. Akadályra már nem is gondolnak, és elfeledkeznek róla, hogy aki vakon száguld, az a szakadékot csak akkor veszi észre, amikor már késő.”

Paul emlékezett rá, hogy akkor éppen az anyjánál üldögélt, az újdonsült Tisztelendő Anya belső szobájában, amelyet sötét kárpitok borítottak, rajtuk mindenütt szövött minták, a fremen mitológia elemei. Paul csendben végighallgatta Jessicát, nézte, ahogy az anyja minden pillanatban figyeli és regisztrálja a környezetét, még akkor is, amikor lesüti a szemét. Ovális arcán, a szája szögleténél néhány új ránc tűnt fel, de a haja még mindig csiszolt bronzként villózott. A távol ülő, zöld szempár fénye azonban már elrejtőzött a fűszer adta kékség mögé.

— A fremenek vallása egyszerű és gyakorlatias — mondta Paul.

— Ha vallásról van szó, semmi sem egyszerű — figyelmeztette Jessica.

De Pault a ködös jövő láttán, amely még mindig ott lebegett fölöttük, hirtelen elkapta a harag. Csak annyit tudott mondani:

— A vallás egyesíti az erőinket. Misztikus kapocs közöttünk.

— Szántszándékkal teremted meg magad körül ezt a hangulatot, szántszándékkal viselkedsz ilyen látványosan — támadt rá az anyja. — Egy pillanatra sem hagyod abba a nevelést.