Frank Herbert - A Dűne

Nem hagyta nyugodni, hogy mennyire különböző módokon tudja fölfognia világmindenséget. Látta in situ . De amikor a jelen megszületett, amikor belekerült a valóság szorításába, a most önálló életet élt, finom különbségekkel fejlődött tovább. A félelmetes cél megmaradt. A faj tudata is megmaradt. És minden fölött ott tornyosult a dzsihad, véresen, vadul, fenyegetően.

Csani kilépett a sátorból, megállt mellette, összefonta a karját, a szeme sarkából fürkészte Pault, mint mindig, amikor arra volt kíváncsi, milyen hangulatában van.

— Mesélj megint a szülővárosod vizeiről, Usul! — mondta.

Paul látta, hogy Csani el akarja terelni a figyelmét, kiűzni belőle a feszültséget a halálos erőpróba előtt. Már pirkadt, és Paul észrevette, hogy egyik-másik fedaykin bontogatni kezdte a sátrát.

— Jobb szeretném, ha te mesélnél a sziecsről és a fiunkról — mondta. — A kis Letónk a markában tartja már anyámat?

— Nemcsak őt, Aliát is — mondta Csani. — És úgy nő, mintha húznák. Megtermett férfi lesz belőle.

— Milyen odalenn délen? — kérdezte Paul.

— Amikor meglovagolod a mestert, majd meglátod magad — mondta Csani.

— De először a te szemeddel szeretném látni.

— Igencsak magányos.

Paul megérintette Csani homlokán a nezoni-kendőt, ahol kikandikált a cirkoruha sapkája alól.

— Miért nem akarsz a sziecsről beszélni?

— Beszéltem róla. A sziecs magányos hely a férfiak nélkül. Munkahely. Dolgozunk a gyárakban, a műhelyekben. Fegyvereket kell készíteni, karókat kell leverni, hogy megjósolhassuk az időt, fűszert kell gyűjteni, hogy megvesztegethessük, akit kell. Be kell vetni a dűnéket, aztán ügyelni, hogy a fejlődő növények megkössék őket. Szöveteket és szőnyegeket kell szőni, föl kell tölteni az üzemanyagcellákat. Képezni kell a gyerekeket, hogy mindig megmaradjon a törzs ereje.

— Eszerint semmi kellemes nincsen a sziecsben?

— A gyerekek kellemesek. Megtartjuk a ceremóniákat. Van elegendő élelmünk. Néha egyikünk-másikunk feljöhet északra, hogy együtt legyen a párjával. Az életnek mennie kell tovább.

— A húgomat, Aliát… befogadják már a többiek?

Csani feléje fordult az erősödő fényben. Átható tekintettel nézett rá.

— Erről máskor fogunk beszélni, kedvesem.

— Beszéljünk róla most!

— Jobb volna a próbára tartogatni az energiádat — mondta Csani.

Paul látta, hogy kényes pontot érintett, hallotta Csani hangjában a visszahúzódást.

— Az ismeretlen maga is aggasztó — jegyezte meg.

Csani néhány pillanat múlva bólintott.

— Vannak még… félreértések Alia idegenszerűsége miatt. Az asszonyok félnek tőle, mert egy csecsemőkorból alig kinőtt gyermek olyan… olyan dolgokról beszél, amik csak felnőttekre tartoznak. Nem értik meg, miféle… változás történt az anyaméhben, amitől Alia ilyen… más lett.

— Történt is valami? — kérdezte Paul. Azt gondolta: A látomásaimban Alia körül mindig feszültség volt.

Csani a napkelte szélesedő sávja felé pillantott.

— Néhány asszony összebeszélt, és a Tisztelendő Anyához folyamodtak. Azt követelték, hogy űzze ki a démont a lányából. Az írást idézték: „Ne engedd, hogy boszorkány éljen közöttünk.”

— És mit válaszolt nekik az anyám?

— Felmondta nekik a törvényt, az asszonyok pedig megszégyenülten elmentek. Anyád azt mondta nekik: „Ha Alia bajt kever, akkor a hatalom hibája, hogy nem látta előre és nem akadályozta meg a bajt.” És megpróbálta elmagyarázni, hogyan hatott a méhében a változás Aliára. De az asszonyok dühösek voltak, mert megszégyenültek. Amikor elmentek, morgolódtak.

Alia körül még bajok lesznek, gondolta Paul.

Kristályfénnyel villózó homokfelhő csapta meg arca szabadon levő részeit, vele szállt a fűszerkovász szaga is.

— El-sayal, a reggelt hozó homokeső — mondta.

Végigpillantott a szürke fényű sivatagi tájon, a minden emberi értékrendtől idegen vidéken, a homokon, az önmagába mélyedt formán. Dél felé egy sötét foltot villámlás hasított át, annak jeleként, hogy egy vihar elektromos töltése halmozódott fel arrafelé. Sokkal később ért el csak hozzájuk a mennydörgés robaja.

— A hang, mely fölékíti a tájat — mondta Csani.

Egyre többen másztak elő a sátrakból. Az őrök is visszaszállingóztak. Körös-körül olajozottan ment minden, az ősi rend szerint, amelyhez nem volt szükség parancsokra.

„A lehető legritkábban adjál ki parancsot — mondta egyszer Paulnak az apja… valamikor nagyon régen. — Ha egyszer valamire parancsot adtál, arra máskor is parancsot kell adnod.”

A fremenek ösztönösen engedelmeskedtek ennek a szabálynak.

A csapat vízmestere belekezdett a reggeli énekbe, s most hozzátette azt az invokációt is, amely bevezette az új homokhajtó avatási szertartását.

— Egyetlen tetem az egész világ — énekelte a férfi, hangja panaszosan szárnyalt a dűnék felett. — Ki tartóztathatja föl a Halál Angyalát? Ahogy Shai-hulud rendelte, úgy kellett lennie…

Paul hallgatta, ráismert: ezekkel a szavakkal kezdődött a fedaykinjainak a haláldala is, ezeket a szavakat harsogták a halált megvető harcosok, ahogy belevetették magukat a csatába.

Vajon sziklasírt emelnek-e ma itt, hogy megemlékezzenek egy újabb lélek eltávozásáról? kérdezte magában Paul. Megállnak-e majd itt ezután a fremenek, hogy mindegyik hozzátegyen egy követ, és felidézze emlékezetében Muad-Dibet, aki itt pusztult el?

Tudta, hogy ez a lehetőség is ott van a mai lehetőségek között, tényként ott van az ebből a téridő-pontból kisugárzó jövővonalak mentén. Nyomasztotta a kép tökéletlensége. Minél inkább ellenállt félelmetes céljának és minél inkább küzdött a dzsihad bekövetkezte ellen, annál jobban erősödött a jövőképet átható forrongás, kavargás. Már az egész jövője olyan lett, mint valami folyam, mely szakadék felé zúdul — és egy ponton túl csak kavargó pára látszik.

— Közeledik Stilgar — mondta Csani. — Most félre kell állnom, kedvesem. Most Sayyadinának kell lennem, és megfigyelnem a szertartást, hogy híven számolhasson be róla a Krónika. — Fölnézett Paulra, egy pillanatra elhagyta az önuralma, aztán gyorsan összeszedte magát. — Amikor ennek vége, a saját kezemmel készítem el a reggelidet — mondta. Elfordult.

Stilgar közeledett Paul felé a liszthomokon át, aprócska porgomolyagok szálltak föl a lába nyomán. Sötét szemének vad tekintetét nem vette le Paulról. A cirkoruha arclapja mögül kikandikáló fekete szakállat, a barázdált arcot akár a szél is faraghatta volna a bolygó szikláiból, ha nem mozgott volna.

A férfi Paul zászlaját hozta a kezében — a zöld-fekete zászlót, amelynek rúdjában vízcső rejtőzött, s amelynek máris legendás híre volt a vidéken. Paul némi büszkeséggel gondolta magában: Akármit cselekszem, legyen bár a legegyszerűbb apróság, legenda válik belőle. Megjegyzik, hogyan váltam el Csanitól, hogyan köszöntöm Stilgart — minden mozdulatomat a mai napon. Akár életben maradok, akár meghalok, legenda lesz. Nem szabad meghalnom! Mert akkor csak a legenda marad meg, és semmi sem állíthatja meg a dzsihadot!

Stilgar a homokba döfte Paul mellett a zászlót, lelógatta a kezét. A csupakék szem tekintete továbbra is Paulra szegeződött, rezzenetlenül. Paul arra gondolt, hogy most már az ő szeme is fölvette ezt a fűszer adta színt.