Frank Herbert - A Dűne

— Megtagadták tőlünk a Hadzsot — mondta Stilgar szertartásos komolysággal.

Ahogy Csanitól tanulta, Paul ráfelelt:

— Ki tagadhatja meg a frementől azt a jogát, hogy oda menjen, oda hajtson, ahová kíván?

— Naib vagyok — mondta Stilgar —, akit sosem foghatnak el élve. Egyik lába vagyok annak a halál-háromlábnak, amely az ellenség végzete lesz.

Csend telepedett rájuk.

Paul a többi fremenre pillantott, akik elszórtan álldogáltak Stilgar mögött, nézte, ahogy mozdulatlanul várják a személyes imának ezt a pillanatát. Arra gondolt, hogy ennek a népnek az egész élete nem állt másból, mint ölésből, ez az egész nép indulat és gyász közepette töltötte minden napját, és egyszer sem gondolt arra, mi léphetne egyiknek vagy másiknak a helyébe — kivéve egy álmot, amelyet Liet-Kynes beléjük plántált a halála előtt.

— Hol van az Úr, aki átvezetett minket a sivatag, a szakadékok földjén? — kérdezte Stilgar.

— Velünk van ő mindig — felelték rá kórusban a fremenek.

Stilgar kihúzta magát, közelebb lépett Paulhoz, lehalkította a hangját.

— Aztán ne felejtsd el, amire tanítottalak! Csináld egyszerűen és rámenősen — ne cifrázd! A mieink már tizenkét éves korukban meglovagolják a mestert. Te több mint hat évvel idősebb vagy, és nem születtél bele ebbe az életbe. Senkinek sem kell imponálnod a merészségeddel! Tudjuk, hogy bátor vagy. Nem kell mást tenned, csak szólítanod a mestert, és meglovagolnod.

— Észben tartom — mondta Paul.

— Ajánlom is! Én tanítottalak, nem hagyom, hogy szégyent hozz rám!

Stilgar benyúlt a köpenye alá, előhúzott egy műanyag rudat. Egy méter hosszú volt, az egyik vége hegyes, a másik végén rugó hajtotta kereplő.

— Ezt a dobolót én magam csináltam — mondta a férfi. — Fogd!

Paul érezte a műanyag meleg simaságát, ahogy átvette a dobolót.

— Sisaklinál vannak a horgaid — mondta Stilgar. — Akkor adja majd oda őket, amikor kilépsz arra a dűnére, ott. — Jobb felé mutatott. — Nagy mestert szólíts ide, Usul! Mutass példát nekünk!

Paul észrevette, hogy Stilgar hangjában csak félig csendül szertartásosság, félig a baráti aggodalom szól belőle.

Abban a pillanatban a nap mintha kipattant volna a szemhatár fölé. Az ég fölvette azt az ezüstös szürkéskék árnyalatot, amely arra figyelmeztetett, hogy ez a nap még arrakisi mércével mérve is rendkívül forró és száraz lesz.

— Eljött immár a perzselő nappal — mondta Stilgar, és most már csak ünnepélyes volt a hangja. — Rajta hát, Usul, hágj föl a mesterre, hajtsad a homokon, férfiak vezéreként!

Paul tisztelgett a zászlónak, amely most már petyhüdten lógott a szélcsendben. A dűne felé fordult, amelyre Stilgar mutatott az előbb — sötéten meredezett, a gerince S alakban hajlott. A csapat nagy része már elindult az ellenkező irányba, fölfelé kapaszkodtak a másik dűnére, amely a táborukat szegélyezte.

Csak egy burnuszos alak maradt ott Paul útjában: Sisakli, a fedaykinok egyik rajparancsnoka. A cirkoruha sapkája és arclapja között csak vastag pillájú szeme látszott.

Ahogy Paul a közelébe ért, Sisakli feléje nyújtott két vékony, ostornyélszerű pálcát. Körülbelül másfél méteresek lehettek, az egyik végükön plasztacél horog villogott, a másik recés volt, hogy jó fogása legyen.

Paul a bal kezével vette el mindkettőt, ahogy megkövetelte a szertartás rendje.

— A tulajdon horgaim — mondta Sisakli rekedt hangon. — Sohasem hagytak cserben.

Paul bólintott, hallgatott, ahogy kellett. Elment a másik mellett, fölmászott a dűnére. A gerincen megállt, hátrapillantott, látta, hogy szétszóródik a csapat, mint egy bogárraj, köpenyeik lobogtak utánuk. Paul most már egyedül állt a homokos gerincen; a szeme előtt csak a látóhatár volt, a lapos, mozdulatlan látóhatár. Jól választotta ki ezt a dűnét Stilgar, magasabb volt a többinél, jobb kilátást nyújtott.

Paul lehajolt, mélyen belenyomta a dobolót a szél felőli lejtőbe, ahol összetömörödött a homok, és jobban továbbíthatta majd a dobolást. Aztán megtorpant, még egyszer átgondolta a tanultakat, átgondolta az előtte álló feladatokat, amelyeken az élete vagy a halála múlott.

Amikor elhúzza a reteszt, a doboló szólni kezd. A homokmezőn valahol egy óriás féreg — egy mester — meghallja, és odaront. Az ostorszerű, kampós botokkal, Paul jól tudta, fölkapaszkodhat a mester magasan domborodó hátára, és meglovagolhatja, mert amíg a féreg valamelyik gyűrűszelvényének elülső szélét nyitva tartja a horog, és bejuthat az érdes homok az érzékenyebb belső részek közé, a hatalmas jószág nem bújik vissza a homok mélyébe. Ellenkezőleg, úgy fordul, hogy a felnyitott szelvény a lehető legtávolabb kerüljön a sivatag felszínétől.

Mesterhajtó vagyok, mondta magában Paul.

Lepillantott a bal kezében tartott horgokra, arra gondolt, hogy elég csak lejjebb vinnie azokat a horgokat a mester terjedelmes oldalán, hogy a lény arra gördüljön-forduljon, amerre ő akarja. Látta már elégszer másoktól. Fölsegítették már a mester hátára egy-egy rövid gyakorlóútra. Az így elfogott férget addig lehetett hajtani, amíg végül kimerülten, mozdulatlanul elnyúlt a homokon, és újabb mestert kellett odaszólítani.

Paul tudta, hogy mihelyt átesett ezen a próbán, joga lesz megtenni a húszdobolónyi utat a Délvidékre, hogy kipihenje magát és felfrissüljön — délre, ahol az asszonyokat, a családokat rejtették el az irtó hadjárat elől az új palmáriumok és sziecstelepek között.

Paul fölemelte a fejét, dél felé nézett, figyelmeztette magát, hogy az erg mélyéből előszólított, vad mester ismeretlen tényező lesz, és ismeretlen maga a próbatétel is annak a számára, aki ideszólítja.

„Vigyázva kell bemérned a közeledő mestert — magyarázta előzőleg Stilgar. — Elég közel kell állnod, hogy amikor elhalad melletted, fölkapaszkodhass rá, de ne olyan közel, hogy elnyeljen!”

Hirtelen elhatározással Paul elhúzta a reteszt a dobolón. A kereplő forogni kezdett, a hívás beledöndült a homokba, egyenletes, kimért ritmussal: Dömm… dömm… dömm…

Fölegyenesedett, tekintete a szemhatárt fürkészte, a fülében ott csengtek Stilgar szavai: „Jól figyeld meg, milyen irányból közeledik! Ne felejtsd el, a féreg ritkán közelíti meg láthatatlanul a dobolót. De azért fülelj is! Gyakran előbb hallod meg, mint látod.”

Aztán betöltötték a gondolatait Csani intő szavai, amelyeket az éjszaka suttogott, amikor úrrá lett rajta a féltés: „Amikor elfoglalod a helyedet a mester útja mellett, teljesen mozdulatlanná kell dermedned! Úgy is kell gondolkodnod, mintha csak homokfolt lennél. Bújj el a köpenyed mögé, és a lényed maga is alakuljon át kis dűnévé!”

Paul lassan végigtekintett a látóhatáron, fülelt, kereste a jeleket, amelyekre megtanították.

Délkeletről tűnt föl a mester. Távoli sziszegés hallatszott, homoksustorgás. Kisvártatva Paul már ki tudta venni a körvonalat is a fényes reggeli égbolt alatt, és rájött, hogy még soha életében nem látott ilyen hatalmas mestert, de említést sem tett senki ekkoráról! Szemlátomást lehetett vagy másfél kilométeres, és ahogy a homok fölcsapott a sivatagot szelő feje előtt, mintha egy hegy közeledett volna.

Ezt nem láttam még sem látomásban, sem élőben, figyelmeztette önmagát Paul. Odasietett a közeledő gigász útjába, elfoglalta a helyét, egész lényét betöltötték a pillanat sürgető követelményei.