Frank Herbert - A Dűne

— Tudom, hogy szörnyszülött vagyok — suttogta Alia. A gyermeki szájból jövő felnőtt összegezés olyan volt, mint valami keserű „igen”.

— Nem vagy szörnyszülött! — förmedt rá Harah. — Ki merészelte azt mondani, hogy szörnyszülött vagy?

Jessica megint elámult rajta, milyen védelmező indulat csengett Harah hangjában. Most értette meg, hogy Alia helyesen ítélte meg: valóban szükségük volt Harahra. A törzs meg fogja érteni Harahot — a szavait és az érzelmeit is —, mert szemlátomást úgy szerette Aliát, mintha a tulajdon gyermeke lett volna.

— Ki mondta? — ismételte meg a kérdést Harah.

— Senki.

Alia beletörölte a könnyeit Jessica abájának sarkába, aztán kisimította a köpenyt ott, ahol benedvesítette és meggyűrte.

— Akkor meg ne halljam még egyszer! — parancsolt rá Harah.

— Jó.

— Most pedig — mondta Harah — elmondhatod, milyen volt, hogy aztán én elmondhassam a többieknek. Mondd el, mi történt veled!

Alia nyelt egyet, fölpillantott az anyjára.

Jessica bólintott.

— Egyszer csak fölébredtem — mondta Alia. — Mintha álomból ébredtem volna, csak éppen nem emlékeztem az elalvásra. Meleg, sötét helyen voltam. És féltem.

Ahogy a lánya félig selypítő hangját hallgatta, Jessica visszaemlékezett arra a bizonyos napra, a nagy barlangteremre.

— Amikor féltem — folytatta Alia —, el akartam menekülni, de nem volt hová. Aztán megláttam egy szikrát… illetve nem olyan volt, mintha láttam volna, hanem a szikra csak ott volt velem, és éreztem az érzelmeit… megnyugtatott, megvigasztalt, megértette velem, hogy nem lesz semmi baj. Az volt az anyám.

Harah megdörgölte a szemét, biztatóan rámosolygott Aliára. A fremen asszony szemében azonban valami dúltság látszott, valami feszültség, mintha a szemével is hallani akarta volna Alia szavait.

Jessica azt gondolta magában: Mit tudunk valójában arról, hogy miként gondolkodik olyasvalaki, mint ő… a maga páratlan tapasztalatai, képzettsége, származása alapján?

— És amikor már megnyugodtam és biztonságban éreztem magam — folytatta Alia —, akkor megjelent egy harmadik szikra… és mintha rengeteg minden történt volna egyszerre. Az a szikra az öreg Tisztelendő Anya volt. Kicserélte… kicserélte az életét az anyáméval… mindent… és én ott voltam velük, láttam mindent… az egészet. Aztán vége lett, és én ők voltam és a többiek voltam mind és én magam is… csak nagyon sokáig tartott, amíg visszataláltam magamhoz. Nagyon sokan voltak… voltunk…

— Kegyetlenség volt — mondta Jessica. — Egyetlen élőlénynek sem volna szabad így ébrednie öntudatra. Az a csoda, hogy be tudtad fogadni mindazt, ami veled történt.

— Nem tehettem mást! — mondta Alia. — Nem tudtam, hogy zárhatnám ki; vagy hogy rejthetném el a tudatomat… hogy kapcsolhatnám ki… csak megtörtént minden… minden…

— Nem tudtuk — mormogta Harah. — Amikor odaadtuk anyádnak átváltoztatásra a Vizet, nem tudtuk, hogy te ott vagy már őbenne.

— Ne szomorkodj miatta, Harah — mondta Alia. — Nekem sincs miért sajnálnom magam. Végül is van minek örülnünk: Tisztelendő Anya vagyok! A törzsnek két Tisztelen…

Elhallgatott, félrehajtotta a fejét, fülelt.

Harah hátrabillent a sarkán, nekidőlt a párnának, rámeredt Aliára, aztán lassan fölemelte a tekintetét Jessica arcára.

— Nem sejtetted? — kérdezte Jessica.

— Pssszt! — szólt rájuk Alia.

Távoli, ritmikus kántálás szűrődött be hozzájuk a függönyökön át, amelyek elválasztották őket a sziecs folyosójától. Egyre hangosabb lett, most már ki lehetett venni a szavakat is: Ja, ja, jaum! Ja, ja jaum! Mu zein, vallah! Ja, ja, jaum! Mu zein, vallah!

A kórus elhaladt a bejárat előtt, hangjuk beharsogott a belső helyiségekbe. Aztán eltávolodtak.

Amikor már csak messziről, halkan hallatszottak, Jessica elkezdte a szertartást. Szomorúság csengett a hangjában.

— Ramadan volt, április volt a Bela Tegeusén.

— A családom a tavas kertben ült — mondta Harah —, körülöttük a levegő fürdött a nedvességben, mely a szökőkút sugarából áradt. Kéznyújtásnyira állt egy portigul-fa, az ágain ragyogó, gömbölyű gyümölcsök. A földön kosár, benne mis-mis, baktava, köcsögökben liban — jobbnál jobb ennivalók. A kertjeinkben, a nyájainkban béke honolt — béke volt körülöttünk mindenütt.

— Csupa boldogság volt az élet, amíg a támadók meg nem jöttek — mondta Alia.

— Ereinkben megfagyott a vér barátaink sikolya hallatán — mondta Jessica. Érezte, ahogy szétáradnak benne az emlékek abból a számtalan másik múltból, amelyben osztozott.

— La, la, la, jajongtak az asszonyok — mondta Harah.

— A támadók átcsörtettek a mustamalon, reánk rontottak késeikkel, melyek férjeink vérétől vöröslöttek — mondta Jessica.

Csend telepedett hármójukra, ahogy csend telepedett most a sziecs minden lakóhelyiségére, amíg emlékeztek, hogy eleven maradjon bennük a gyász.

Kis idő múlva Harah mondta ki a szertartás befejező mondatát, de olyan kíméletlenséggel, ahogy Jessica még sohasem hallotta.

— Soha nem bocsátunk meg, és soha nem felejtünk — mondta Harah.

A szavait követő mély csöndben hirtelen emberek zsivajgása, köpenyek suhogása ütötte meg a fülüket, valaki megállt a Jessica szobájának bejáratát takaró függöny mögött.

— Tisztelendő Anya…?

Női hang volt. Jessica ráismert: Tartar volt az, Stilgar egyik felesége.

— Tessék, Tartar.

— Baj van, Tisztelendő Anya.

Jessica érezte, hogy összeszorul a szíve, hirtelen belenyilallt a félelem.

— Paul… — rebegte.

Tartar félrevonta a függönyt, belépett. Mielőtt a függöny visszahullott, Jessica egy egész embercsoportot pillantott meg odakint. Fölnézett Tartarra — aprócska, sötét bőrű, sötét hajú nő volt, vörös mintázatú fekete ruhában. Csupakék szemét Jessicára szegezte, kicsiny orrának cimpái kitágultak, hogy látni lehetett az orrdugók horzsolásának nyomát.

— Mi az? — förmedt rá Jessica.

— Hír jött a sivatagból — mondta Tartar. — Usul próbatétele a mesterrel… ma lesz. Az ifjak azt mondják, nem vallhat kudarcot, estére már mesterhajtó lesz belőle. Az ifjak portyára gyülekeznek. Ki akarnak rontani északra, ott akarnak találkozni Usullal. Azt mondják, akkor majd fölemelik a hangjukat, rákényszerítik majd Usult, hogy kihívja Stilgart, és átvegye a parancsnokságot a törzsek fölött.

Hogy gyűjtik a vizet, beültetik a dűnéket, lassan, de biztosan megváltoztatják a világukat — mindez már nem elég, gondolta Jessica. A kicsiny győzelmek, amelyek azonban biztos győzelmek, már nem elégítik ki őket most, hogy Paul és én kiképeztük őket. Érzik az erejüket. Harcolni akarnak!

Tartar az egyik lábáról a másikra álldogált, megköszörülte a torkát.

Tudjuk, mi indokolja az óvatos várakozást, gondolta Jessica, de ott a kielégületlenségünk gyökere is. Tudjuk azt is, milyen kárt tehet bennünk a túl sokáig elhúzott várakozás. Eltűnik belőlünk a cél tudata, ha sokáig várakozunk.

— Az ifjak azt beszélik, hogy ha Usul nem hívja ki Stilgart, akkor biztosan fél tőle — mondta Tartar.

Lesütötte a szemét.

— Ez hát a helyzet — mormolta Jessica. És azt gondolta: Hát ezt előre láttam. Ahogy Stilgar is…

Tartar megint megköszörülte a torkát.

— Még Soab, a bátyám is ezt mondja. Usulnak nem lesz más választása.