Frank Herbert - A Dűne

A mosoly eltűnt Paul arcáról.

— Láttam a dobhomokot.

— Akkor miért nem intettél, hogy valamelyikünk álljon oda kisegítőnek? Azt még a próbatétel szabályai sem tiltják!

Paul némán nyelt egyet, arcát beletartotta a menetszélbe.

— Arra gondolsz, nem szép tőlem, hogy ezt most mondom — folytatta Stilgar. — Ez a kötelességem. Arra kell gondolnom, mennyit érsz a csapatnak. Ha ráléptél volna arra a dobhomokra, a mester feléd indult volna.

Hirtelen föltámadt haragja ellenére Paul jól tudta, hogy Stilgarnak igaza van, de egy teljes percébe telt, és az anyjától kapott kiképzés minden fortélyát segítségül kellett hívnia, hogy lecsillapítsa magát.

— Bocsánatot kérek — mondta. — Nem fog többször előfordulni.

— Szorult helyzetben mindig legyen melletted kisegítő, aki elkapja a férget, ha te elhibázod — mondta Stilgar. — Ne feledd, hogy együtt vagyunk! Úgy nem lehet baj. Együtt vagyunk, igaz?

Megveregette Paul vállát.

— Együtt vagyunk — helyeselt Paul.

— Most pedig — mondta Stilgar, és érdes volt a hangja — mutasd meg, hogy tudsz bánni a mesterrel! Melyik oldalon vagyunk?

Paul lepillantott a pikkelyes, szelvényezett felületre, amelyen álltak, megnézte a pikkely alakját, méretét: tőle jobbra egyre nagyobbak, balra egyre kisebbek sorakoztak. Minden féreg, Paul jól tudta, általában többször fordította az egyik felét a talaj felé. És ahogy idősebbek lettek, a testhelyzetük szinte teljesen rögzült. A lenti pikkelyek nagyobbak, vastagabbak, simábbak lettek. Egy nagy férgen már a méretből meg lehetett állapítani, melyek a fenti pikkelyek.

Paul áthelyezte a horgait, balra indult. Intett a segítőknek, hogy nyissák meg oldalt a szelvényeket, hogy a féreg tartsa az egyenes irányt, miközben oldalt hengeredik. Amikor sikeresen hasra fordította, intett két kormányosnak, hogy lépjenek ki a vonalból, menjenek előre.

— Haíííí-joh! — harsant fel a szájából a hagyományos kurjantás. A bal oldali kormányos megnyitott ott egy szelvényt.

A féreg méltóságteljes ívben megfordult, hogy védje fölnyitott szelvényét. Amikor teljesen visszafordult dél felé, Paul elkiáltotta magát:

— Gejrat!

A kormányos kiemelte a horgát. A féreg kiegyenesedett, egyenes vonalban haladt tovább.

— Jól van, Paul Muad-Dib! — mondta Stilgar. — Ha sokat gyakorolsz, lehet, hogy egyszer még mesterhajtó lesz belőled.

Paul összeráncolta a homlokát. Nem én voltam fönn elsőnek? gondolta.

Mögüle hirtelen nevetés csapta meg a fülét. A csapat kurjongatni kezdett, az ő neve szállt az ég felé.

— Muad-Dib! Muad-Dib! Muad-Dib! Muad-Dib!

Messze hátulról, a féreg farka felől most odahallatszott az ösztökélők zaja, ahogy a farokszelvényeket püfölték. A féreg fokozta a sebességét. Köpönyegeik csapkodtak a szélben. A homoksurrogás egyre hangosabb lett.

Paul hátranézett, megkereste Csani arcát a csapatban. Őt nézte, ahogy odaszólt Stilgarnak:

— Akkor tehát mesterhajtó vagyok, Stil?

— Hal jaum! Mesterhajtó lettél ezen a napon.

— Akkor én mondhatom meg, merre menjünk?

— Ez a rendje.

— És fremen vagyok, aki ezen a napon született meg, itt, a Habbanija-ergen! Nem volt élet az életem az előtt a nap előtt. Eddig a napig olyan voltam, mint egy kisgyermek.

— Nem egészen kis gyermek — jegyezte meg Stilgar. Megkötötte a csuklyája sarkát, amely csapkodott a szélben.

— De egy dugó dugaszolta be a világomat, és ma kiröpült az a dugó!

— Nincs itt semmiféle dugó.

— Én délre mennék, Stilgar — húszdobolónyit! Megnézném azt a vidéket, amelyet mi teremtünk most meg magunknak, azt a vidéket, amelyet eddig csak mások szemével láttam!

És megnézném a fiamat és a családomat, gondolta. Most időre van szükségem, hogy fontolóra vegyem a jövőt, a gondolataimban múltként jelen lévő jövőt.

Stilgar állhatatos, fürkésző tekintettel méregette. Paul figyelme változatlanul Csanira irányult, látta, hogy érdeklődés villant meg a szemében, észrevette azt is, hogy a szavai izgalmat keltenek a csapatban.

— Az emberek alig várják, hogy rajtaüssünk a vezetéseddel a Harkonnen-tanyákon — mondta Stilgar —, alig egydobolónyira innét.

— A fedaykinok már sok rajtaütésben vettek részt alattam — mondta Paul —, és még sokban fognak is, amíg egyetlen Harkonnen sem rontja az arrakisi levegőt.

Stilgar alaposan szemügyre vette, és Paul rájött, hogy a másik ezt a pillanatot most annak az emléknek a tükrében látja, ahogy ő került annak idején Tabr sziecs élére és a Vezérek Tanácsának főhelyére Liet-Kynes halála után…

A fülébe jutotta fremen ifjak békétlenkedésének híre, gondolta Paul.

— Óhajtod, hogy összehívjuk a vezéreket? — kérdezte Stilgar.

A csapatban levő ifjak tekintete megvillant. A száguldó homokféreg hátán egyensúlyozva szemmel tartották a két vezért; és Paul észrevette a nyugtalanságot Csani tekintetében is, ahogy a lány hol Stilgarra, a nagybátyjára, hol Paul Muad-Dibre, a párjára pillantott.

— Nem találhatod ki, hogy mi a szándékom — mondta Paul.

És magában azt gondolta: Nem visszakozhatom. A hatalmamba kell kerítenem ezeket az embereket.

— Ma te vagy a homok mudirja — mondta Stilgar. Rideg volt a hangja és szertartásos. — Miként akarsz élni a hatalmaddal?

Időre van szükségünk, hogy megnyugodjunk, hogy higgadtan mérlegeljünk, gondolta Paul.

— Délre megyünk — mondta.

— Akkor is, ha azt mondom, hogy amikor véget ér ez a nap, visszafordulunk észak felé?

— Délre megyünk — ismételte meg Paul.

Az elkerülhetetlenbe belenyugvó ember méltósága érzett Stilgaron, ahogy szorosra fogta maga körül a köpenyét.

— Gyűlés lesz — mondta. — Kiküldöm majd az üzeneteket.

Azt hiszi, ki fogom hívni, gondolta Paul. És tudja, hogy nem győzhet ellenem.

Paul dél felé fordult, beletartotta arcát a szélbe, a szükségszerűségek szövevényére gondolt, amely a döntése mögött rejlett.

Semmit sem értenek, futott át rajta.

De tudta, hogy semmilyen megfontolástól sem hagyhatja eltántorítani magát. Ott kellett maradnia azon a bizonyos borotvaélen, a jövőben látott idővihar közepén, mert elérkezik majd egy pillanat, amikor kibogozhatja a szövevényt, de csak akkor, ha ő ott van, ahol átvághatja majd a központi csomót.

Nem fogom kihívni Stilgart, ha van rá mód, gondolta. Ha másképpen is meg lehet akadályozni a dzsihadot…

— Vacsorára és esti imára a Madárbarlangnál fogunk letáborozni, a Habbanija-gerinc tövében — mondta Stilgar. Megtámasztotta magát egy horoggal a mester ringó hátán, előreintett, a sivatagból kiemelkedő alacsony szirtfal felé.

Paul szemügyre vette a gerincet, a hullámokként fölemelkedő hatalmas sziklavonulatokat. Egyetlen zöld folt, egyetlen virág sem enyhítette a kőmerev szemhatár képét. Mögötte húzódott a déli sivatag felé vezető út — legalább tíz napig, tíz éjszakáig tartó út, akármilyen gyors iramra ösztökélik is a mestereket.

Húszdobolónyi út.

Messze maguk mögött hagyják majd a Harkonnen-őrjáratokat. Paul tudta, milyen lesz, az álmai megmutatták már. Egy napon menet közben egyszer csak valamicskét megváltozik majd a látóhatár színe — de olyan árnyalatnyi lesz csak a változás, hogy az ember azt hiheti, csak a vágyai játszanak a képzeletével —, és ott lesz az új sziecs.

— Megfelel a döntésem Muad-Dibnek? — kérdezte Stilgar, Csak egy leheletnyi gúny volt a hangjában, de körülöttük a fremen fülek, melyek hozzászoktak, hogy megkülönböztessék a madárrikoltások minden árnyalatát, hogy megértsék a cielago csipogó üzenetét, meghallották a gúnyt, és kíváncsian figyelték, hogyan reagál rá Paul.