Frank Herbert - A Dűne

Akkor eljött az ideje, gondolta Jessica. És ezt Paulnak egyedül kell intéznie! A Tisztelendő Anya nem keveredhet bele, nem mer belekeveredni az utódlási küzdelembe.

Alia kihúzta a kezét az anyjáéból.

— Elmegyek Tartarral, meghallgatom azokat az ifjakat — mondta. — Talán van kiút.

Jessica pillantása találkozott Tartaréval, de a szavai Aliához szóltak:

— Menjél csak! És aztán mielőbb számolj be róla!

— Nem akarjuk, hogy ez megtörténjen, Tisztelendő Anya — mondta Tartar.

— Nem akarjuk — hagyta helyben Jessica. — A törzsnek minden erejére szüksége van. — Harahra pillantott. — Velük mégy?

Harah válaszolt a kérdés kimondatlan felére is:

— Tartar nem engedi, hogy Aliának bármi bántódása essék. Tudja, hogy nemsokára közös feleségek leszünk, ő meg én, ugyanazon a férfin osztozunk majd. Már megbeszéltük magunk között. — Fölnézett Tartarra, aztán vissza Jessicára. — Van egy megállapodásunk…

Tartar odanyújtotta a kezét Aliának.

— Sietnünk kell — mondta. — Az ifjak mindjárt elindulnak.

Átbújtak a függönyök között, a kislány keze ott lapult az aprócska asszonyéban, de mintha a kislány vezette volna.

— Ha Paul Muad-Dib megöli Stilgart, az nem szolgálja a törzs érdekét — mondta Harah. — Ezelőtt mindig így ment az utódlás, de megváltoztak az idők.

— A te számodra is — mondta Jessica.

— Nem képzelheted, hogy nem vagyok biztos egy ilyen viadal eredményében — mondta Harah. — Mindenképpen Usul győzne.

— Erre céloztam — mondta Jessica.

— És azt hiszed, a személyes érzelmeim befolyásolják az ítéletemet — mondta Harah. Megrázta a fejét, tarkóján megcsörrentek a vízkarikák. — Mekkorát tévedsz! Lehet, hogy azt is hiszed, hogy bánom, hogy nem én vagyok Usul választottja, és féltékeny vagyok Csanira?

— Az ember maga dönt, amennyire képes rá — mondta Jessica.

— Sajnálom Csanit — mondta Harah.

Jessica megdermedt.

— Hogyhogy?

— Tudom, mit gondolsz róla — mondta Harah. — Hogy nem való feleségül a fiadnak.

Jessica hátradőlt, kényelembe helyezte magát a párnákon. Vállat vont.

— Lehet.

— Talán igazad van — mondta Harah. — Ha igen, akkor váratlan szövetségesre találhatsz — Csani személyében. Ő ugyanis azt akarja, ami a legjobb Neki .

Jessica hirtelen úgy érezte, gombóc van a torkában. Nyelt egyet.

— Csani nagyon kedves a szívemnek — mondta. — Nem lehetne ennél…

— Nagyon piszkosak ezek a szőnyegek — szakította félbe Harah. Pillantása végigpásztázott a földön, nem nézett Jessica szemébe. — Állandóan járkál itt az a rengeteg ember! Igazán gyakrabban kéne kisöpörtetned…

Paul ott várakozott a homokon, a gigászi mester várható útjának közelében. Nem szabad csempész módra várakoznom, türelmetlenül toporogva, intette magát. A sivatag részévé kell válnom.

Most már csak percek voltak hátra, amíg a lény odaér — haladásának súrlódó hangja betöltötte a levegőt. Szájának barlangnyílásában úgy álltak a hatalmas fogak, mint valami óriás virág szirmai. A belőle áradó fűszerszag elnyomott minden mást.

Paul cirkoruhája kényelmesen simult a testére, alig érzékelte az orrdugókat, a maszkot. Most minden egyebet háttérbe szorított Stilgar tanítása, a homokon eltöltött gyötrelmes órák emléke.

„Durva homokban milyen távol kell állnod a mester útvonalától?” kérdezte annak idején Stilgar.

És Paul emlékezett, hogy jól megfelelt rá: „Annyiszor fél méterre, ahány méter a mester átmérője.”

„Miért?”

„Hogy kívül maradjak az örvénylésen, de még legyen időm odarohanni és fölhágni rá.”

„Álltál már a kicsinyek hátán, amelyeket a magért és az Élet Vizéért tenyésztünk — mondta Stilgar. — De amelyiket a próbatételedhez odaszólítod majd, az vadon élő mester lesz, a sivatag ura. Illő tiszteletet kell majd tanúsítanod iránta.”

Most már a doboló mély dübögése összevegyült a közeledő féreg sziszegésével-surrogásával. Paul mélyet lélegzett, még a szűrőkön át is megérezte a homok kesernyés, ásványi szagát. A vad mester, a sivatag gigászi ura már majdnem fölötte tornyosult. A homokot szelő első szelvényei olyan homokhullámot csaptak szét, amely a térdéig fog majd fölemelkedni…

Gyere csak, szép szörnyeteg, gondolta Paul. Gyere! Hallod, hogy hívlak, gyere hát! Gyere csak!

A hullám megemelte a lábát. Porfelleg csapott át rajta. Nagy nehezen visszanyerte az egyensúlyát, egész világából nem maradt más, csak az a homokfelhőkbe burkolózó, domború fal, az a szelvényezett szikla, az élesen kirajzolódó gyűrűkkel.

Paul fölemelte a horgait, bemérte az irányukat, előrecsapott velük. Érezte, ahogy megakadnak, megrántják a kezét. Nagyot szökkent, megvetette a lábát azon a falon, kifelé dőlt, a horgok nyelén lógva. Ez volt a próba igazán kritikus pillanata: ha jól, pontosan egy gyűrűszelvény elülső szélén sikerült elhelyeznie a horgokat, úgy, hogy kinyíljon a szelvény, a féreg nem fog feléje hengeredni, agyonnyomni.

A féreg mozgása lelassult. Átsiklott a dobolón, elnémította. Lassan hengeredni kezdett — föl, föl! —, hogy a lehető legmagasabbra kerüljenek azok az ingerlő horgok, minél távolabb vigye a homoktól a gyűrűszelvény lágy belső hártyáját.

Paul hirtelen a féreg hátán találta magát. Diadalittas érzés fogta el, mint valami uralkodót, aki végigtekint a birodalmán. Vissza kellett fojtania hirtelen vágyát, hogy ugrálni kezdjen odafönn, megfordítsa a férget, megmutassa, milyen tökéletesen ura a teremtménynek.

Hirtelen megértette, miért hívta fel egyszer intően Stilgar a figyelmét azokra a meggondolatlan ifjakra, kik játszadoztak ezekkel a szörnyetegekkel, táncoltak, kézen álltak a hátukon, kivették mind a két horgot, aztán visszaakasztották, mielőtt még a féreg levethette volna őket.

Paul az egyik horgot a helyén hagyta, a másikat kivette, beakasztotta valamivel lejjebb a féreg oldalán. Amikor szilárdan állt a helyén, kiemelte az elsőt, lejjebb vitte azt is, így haladt egyre lejjebb a féreg oldalán. A hatalmas test hengeredni kezdett, és a mozdulattal lassan el is fordult haladtában, megkerülte azt a liszthomokos sávot, ahol a többiek csendben várakoztak.

Paul látta, hogy felugranak ők is, a horgaik segítségével kapaszkodtak fölfelé, de elkerülték az érzékeny gyűrűperemeket, amíg föl nem értek. Végül már mindannyian ott voltak Paul mögött hármas vonalban, a horgaikba kapaszkodva.

Stilgar előrement közöttük, megnézte, hogy állnak Paul horgai, aztán Paul mosolygó képére emelte a tekintetét.

— Sikerült, mi? — kérdezte, fölemelve a hangját, hogy túlharsogja a homok surrogását. — Azt hiszed, ugye? Hogy ügyesen csináltad, mi? — Kihúzta magát. — Hát mondhatom, pocsék voltál! Tizenkét évesektől is láttam már jobbat! Ahol álltál, tőled balra dobhomok volt! Ha a féreg feléd fordult volna, nem tudtál volna hová menni!