Frank Herbert - A Dűne

Halleck azonban nem hitte, hogy a Harkonnen-őrjáratok ilyen messzire merészkednének délre. Ez még a fremenek birodalma volt.

Ellenőrizte a fegyvereit, s magában elátkozta a sorsot, hogy a pajzsok semmit sem értek idekint. Bármilyen áron kerülni kellett mindent, ami odavonzotta a férgeket. Gurney megdörgölte a tintalián-heget az állán, még egyszer szemügyre vette a területet, és úgy döntött, hogy átmegy egy csapat a gerincen. Még mindig a gyalogos földerítés volt a legbiztosabb. Az ember nem lehetett elég óvatos, amikor a fremenek és a Harkonnenek álltak egymással szemben.

Itt és most azonban csak a fremenek miatt nyugtalankodott. A fremenek nem zárkóztak el a csereügyletektől, a fűszerre mindig vevők voltak, de a hadiösvényen mintha ördögökkel találkozott volna az ember, ha olyan helyre merészkedett, ahová a fremenek nem akarták beengedni. És az utóbbi időben ördögien agyafúrt lett a harcmodoruk is.

Ez idegesítette Gurneyt, ezeknek a bennszülötteknek a hadművészeti leleményessége és hozzáértése, amelynél jobbal Gurney még nemigen találkozott, pedig őt a világegyetem legjobb harcosai tanították, akiket olyan harcok érleltek, ahol csak a legeslegjobbak maradtak életben.

Gurney megint végignézett a terepen, és azon tépelődött, mitől lehet benne az a bizonytalan rossz érzés. Lehet, hogy a féreg miatt, amelyet korábban láttak… de az a gerinc másik oldalán volt.

Egy fej jelent meg a pilótabuborékban Gurney mellett — a fűszergyár parancsnoka volt az, a félszemű vén kalóz, dús szakálla keretében a fűszeren élők csupakék szeme, tejfehér fogsora villogott.

— Dús forrásnak látszik, uram — mondta. — Rámenjek?

— Annak a gerincnek a szélénél szálljunk le! — mondta Gurney. — Ott én kimegyek az embereimmel. A fűszerhez odamehetsz majd lánctalpon, de közelebbről meg akarom nézni azt a sziklát.

— Igenis.

— Ha valami zűr lesz — mondta Gurney —, a fűszerest mentsd! Minket fölszednek majd a topterek.

— Igenis, uram — mondta a fűszeres parancsnoka. Tisztelgett, aztán eltűnt a nyílás mélyében.

Gurney megint végigpillantott a szemhatáron. Számolnia kellett a lehetőséggel, hogy fremenek vannak errefelé, és ők tilosban járnak. Nyugtalanították a fremenek, a könyörtelenségük és a kiszámíthatatlanságuk. Sok minden nyugtalanította ebben az egészben — bár megérte a kockázatot a haszon. Nyugtalanította az is, hogy nem küldhetett föl megfigyelőket nagyobb magasságba. A kényszerű rádiózási tilalom csak fokozta a rossz érzést.

A fűszeres megfordult, ereszkedni kezdett. Finoman lesiklott a gerinc tövében húzódó sima sávra. A kerekek surrogva futottak a homokon.

Gurney kinyitotta a buboréktetőt, kicsatolta a biztonsági hevedert. Abban a pillanatban, amikor a fűszeres megállt, már ki is ugrott, becsapta maga mögött a buboréktetőt, lekászálódott a lánctalp burkolatára, onnan pedig leszökkent a homokra, a védőhálók mögé. Személyi őrségének öt tagja is ott termett mellette, ők az orrnyílásból bukkantak elő. Mások lekapcsolták a légivagont a fűszeresről. A légivagon fölemelkedett, és alacsony parkolópályán körözni kezdett fölöttük.

A nagy fűszeres azonnal, dülöngélve megindult hernyótalpain a gerinc felől a homokon sötétlő fűszersáv felé.

Egy topter suhant le a közelben, csusszanva megállt a homokban. Aztán még egy, majd még egy. Kiokádták magukból Gurney szakaszát, majd föllebbentek, és kis magasságban lebegtek a sivatag fölött.

Gurney kinyújtózott a cirkoruhában, megfeszítette az izmait. Nem takarta el az arcát a szűrőálarccal, a nedvesség elvesztése most kevésbé volt fontos, mint az, hogy messzire hallatsszék a hangja, ha parancsokat kell kiáltania. Mászni kezdett föl, a sziklák közé, közben a szeme a terepet fürkészte. Kavics és durva szemcsés homok görgött a lába alatt, fűszerszag úszott a levegőben.

Egészen jó hely lenne tartalék bázisnak, gondolta. Esetleg érdemes lenne elásni itt egy kisebb készletet!

Hátrapillantott, nézte, ahogy az emberei széthúzódnak, miközben követik. Jó banda volt, még azok is, akiket nem jutott ideje kipróbálni előzőleg. Jó banda. Nem kellett a szájukba rágni, hogy mi a teendőjük. Egyikükön sem villant meg pajzs egy pillanatra sem. Nem voltak közöttük anyámasszony katonái, nem hoztak pajzsot ide, a sivatagba, ahol a férgek érezhették volna az erőteret, és rögtön odarontottak volna, aztán volt fűszer, nincs fűszer, hiába dolgoztak meg érte.

Ahogy valamivel magasabbra jutott a sziklákon, Gurney már jól ki tudta venni a fűszerhomok sávját, mintegy fél kilométernyire. A fűszeres éppen odaért a széléhez. Gurney fölpillantott a fedező gépekre, hogy nem emelkedtek-e túl magasra. Magában bólintott, aztán megfordult, hogy tovább kapaszkodjék.

Abban a pillanatban mintha fölrobbant volna a sziklagerinc!

Tizenkét légcsóva robajlott fel a magasba, a lebegő topterek és a légivagon felé. A fűszeres irányából robbanás zaja, szakadó fém recsegése hallatszott, és Gurney körül a sziklák megteltek csuklyás harcosokkal.

Gurneynak csak annyi ideje volt, hogy átfusson rajta a gondolat: Az Anyaisten szarvát! Rakéták! Rakétákat van pofájuk használni!

Aztán szemben találta magát egy csuklyás alakkal, aki ugrásra készen görnyedt vele szemben, kezében villogott a kriszkés. Tőle jobbra-balra két másik várakozott a sziklán, valamivel magasabban. Gurney csak a másik szemét látta a homokszínű burnusz csuklyája és arckendője között, de a tartása és a mozgása arról árulkodott, hogy gyakorlott harcos. A szeme a sivatagi fremenek csupakék szeme volt.

Gurney keze a kése felé rándult, de a szemét nem vette le a másik késéről. Ha rakétákat merészelnek használni, akkor más lőfegyvereik is lehetnek. Nagyon óvatosnak kellett lennie. Már a hangokból meg tudta állapítani, hogy a légi fedezetét, legalábbis egy részét, megsemmisítették. Nyögéseket is hallott maga mögül, több helyről küzdelem hangjai ütötték meg a fülét.

A vele szemben álló harcos szeme követte a kés felé mozduló kezét, aztán a tekintete belefúródott Gurney szemébe.

— Hagyd a hüvelyében a kést, Gurney Halleck! — mondta a férfi.

Gurney mozdulata megakadt. A hang még a cirkoruha szűrőjén át is furcsán ismerősnek tetszett.

— Honnét tudod a nevemet? — kérdezte.

— Velem szemben nincs szükséged késre, Gurney — mondta a másik. Fölegyenesedett, a kriszkés eltűnt a hüvelyében a köpeny alatt. — Szólj az embereidnek, hogy hagyják abba az értelmetlen ellenállást!

Hátravetette a csuklyáját, félrehúzta az arca elől a szűrőt.

Gurney szinte kővé dermedt. Először azt hitte, Leto Atreides herceg szelleme áll előtte. Csak lassan hatolt bele a fölismerés.

— Paul… — suttogta. Aztán hangosabban: — Paul, tényleg te vagy az?

— Nem hiszel a saját szemednek? — kérdezte Paul.

— Azt mondták, meghaltál — nyögte rekedten Gurney. Egy lépést tett előre.

— Szólj az embereidnek, hogy adják meg magukat! — parancsolta Paul. A sziklagerinc töve felé intett.

Gurney megfordult, alig tudta levenni a szemét Paulról. Csak néhány küzdő csoportocskát látott. Mintha mindenütt csuklyás sivataglakók nyüzsögtek volna. A fűszeres némán, mozdulatlanul állt a lánctalpain, fremenek mozogtak rajta. A levegőben nem látszott egyetlen gép sem.

— Hagyjátok abba! — kiáltotta el magát Gurney. Mélyet lélegzett, tölcsért csinált a kezéből. — Gurney Halleck beszél! Hagyjátok abba!