Frank Herbert - A Dűne

— Mindent biztonságba helyeztünk, Muad-Dib. Most már jobb, ha lemegyünk.

— Rendben van, Stilgar.

Gurney megfigyelte a jövevény hangját — félig parancsoló volt, félig kérő. Ez volt a Stilgar nevű férfi, az új fremen legendák másik alakja!

Paul ránézett a batyura, amelyet a másik hozott.

— Mi van abban, Korba?

Stilgar válaszolt:

— A fűszeresben volt. Ennek a barátodnak a névjele van rajta, benne egy baliset. Sokszor hallottam már tőled, milyen csodákat tud művelni Gurney Halleck a balisettel.

Gurney szemügyre vette a férfit, a szűrőálarc mögül kibukkanó fekete szakállat, az éles tekintetet, a sasorrot.

— Gyors az esze járása a társadnak, uram — mondta Gurney. — Köszönöm, Stilgar.

Stilgar intett a másiknak, hogy adja oda Gurneynak a batyut, és azt mondta:

— A herceg uradnak köszönjed. Az ő védelme révén lehetsz most itt.

Gurney elvette a batyut. Meglepték ennek a társalgásnak a kemény mellékzöngéi. Volt valami kihívó Stilgar viselkedésében, és Gurney azon tűnődött, lehetséges-e, hogy a fremen féltékeny rá. Megjelenik itt egy Gurney Halleck nevű ember, aki még az Arrakis előtti időkben ismerte Pault, aki olyan közös kalandokban osztozott vele, amelyeknek Stilgar már nem lehet részese…

— Ti ketten vagytok azok, akiket a legszívesebben vallok a barátaimnak — mondta Paul.

— Stilgarnak, a fremennek mindenütt ismerik a nevét — mondta Gurney. — Én szívesen számítok a barátaim közé mindenkit, aki a Harkonnenek vérét ontja.

— Kezet fognál Gurney Halleck barátommal, Stilgar? — kérdezte Paul.

Stilgar lassan kinyújtotta a kezét, megszorította Gurney kardmarkolattól kérges tenyerét.

— Kevesen vannak, akik nem hallottak Gurney Halleckről — mondta, aztán elengedte. Paulhoz fordult. — Nyakunkon a vihar!

— Gyerünk — mondta Paul.

Stilgar elfordult, megindult előttük a sziklák között, levezette őket egy kanyargós ösvényen egy árnyékba borult hasadékba, ahonnan bejutottak a barlang elnyúló bejárójába. A fremenek sietve elszigetelték mögöttük a bejárati nyílást. A parázsgömbök fényében széles, boltozatos üreg látszott, az egyik oldalán magas kőerkély, ahonnan folyosó nyílt.

Paul felugrott oda, a nyomában Gurneyval; bementek a folyosóba. A többiek egy másik nyílásban tűntek el, a bejárattal szemben. Paul átvezette Gurneyt egy előtéren, aztán be egy bordó kárpitokkal kibélelt helyiségbe.

— Itt egy darabig nyugodtan beszélgethetünk — mondta Paul. — A többiek tiszteletben fogják tartani a…

Cintányér éles hangja csattant odakint. Riadó! Kiáltozás, fegyverpengés követte. Paul sarkon fordult, visszarohant, át az előtéren, ki a külső üreg fölötti erkélyre. Gurney ott rohant a nyomában, kivont késsel.

Alattuk, a barlang padlóján összevissza kavarogtak a küzdő alakok. Paul megtorpant egy pillanatra, fölmérte a helyzetet, a szeme elkülönítette a fremenek burnuszait a velük szemben állók ruházatától. Érzékelése, amelyet az anyja kiképzett a legfinomabb árnyalatok megkülönböztetésére is, kiemelt egy áruló jelet: a fremenek ellenfelei csempészöltözéket viseltek ugyan, de ezek a csempészek hármasával küzdöttek, és ha megszorongatták őket, háromszög alakzatba húzódtak össze…

Ez a fajta közelharc szinte névjegye volt a Császár sardaukarjainak.

A tömegben az egyik fedaykin észrevette Pault, és csatakiáltása harsogóan visszhangzott a barlangban:

— Muad-Dib! Muad-Dib! Muad-Dib!

Egy másik tekintet is megakadt Paulon: egy fekete kés suhant feléje. Paul lebukott, a kés pengve a sziklának vágódott mögötte, Paul a szeme sarkából látta, hogy Gurney felkapja.

A hármas alakzatok most már csak védekeztek.

Gurney odatartotta a kést Paul arca elé, rámutatott a hajszálvékony aranyberakásra a markolatnál, az oroszlános császári címerre.

Eszerint csakugyan sardaukarok voltak!

Paul kilépett a sziklaerkély szélére. Már csak három sardaukar volt talpon. Véres rongykupacokként hevertek összevissza a fremenek és a sardaukarok a barlang kövén.

— Állj! — kiáltotta el magát Paul. — Paul Atreides herceg parancsolja! Állj!

A küzdők tétován megtorpantak.

— Ti ott, sardaukarok! — dörrent rá Paul a megmaradt csoportra. — Kinek a parancsára merészeltek fenyegetni egy uralkodó herceget?! — Aztán, ahogy az emberei feléjük nyomultak, gyorsan hozzátette: Állj, ha mondom!

A sarokba szorított hármas egyik tagja fölegyenesedett.

— Ki állítja, hogy sardaukarok vagyunk?! — csattant fel.

Paul elvette Gurneytól a kést, fölemelte.

— Ez! — vetette oda.

— És ki állítja, hogy uralkodó herceg vagy? — förmedt rá a másik.

Paul a fedaykinok felé intett.

— Ők. Az Arrakist a ti Császárotok adományozta az Atreides-háznak. Az Atreides-háznak pedig én vagyok a feje!

A sardaukar némán, feszülten állt.

Paul szemügyre vette. Magas volt, kifejezéstelen képű, a bal orcáján halvány forradás. A viselkedése haragról és zavarodottságról árulkodott, mégis ott érzett rajta az a gőg, amely nélkül egy sardaukar mintha meztelen lett volna — és amely akkor is felöltöztette, ha nem volt rajta ruha.

Paul ránézett az egyik fedaykin parancsnokra.

— Korba, hogy kerültek hozzájuk a fegyverek?

— A cirkoruháik titkos zsebeiben rejtegették.

Paul végignézett a szanaszét heverő sebesülteken és halottakon, aztán ismét a fedaykin felé fordult. Nem kellettek szavak. A másik lesütötte a szemét.

— Hol van Csani? — kérdezte Paul, és lélegzet-visszafojtva várta a választ.

— Stilgar kivitte. — Korba a fejével a másik folyosó felé bökött, aztán a halottakra és sebesültekre pillantott. — Ezért a hibáért én vagyok a felelős, Muad-Dib.

— Hányan voltak ezek a sardaukarok, Gurney? — kérdezte Paul.

— Tízen.

Paul könnyedén leugrott a barlang padlójára, gyors léptekkel odament, megállt karnyújtásnyira a sardaukarok szószólója előtt.

A fedaykinok nyugtalanul, ugrásra készen álltak körülöttük. Nem volt az ínyükre, hogy Paul így kiteszi magát a veszélynek. Ez volt az, aminek a megakadályozására az életüket tették föl, mert a fremenek meg akarták őrizni Muad-Dib bölcsességét.

Paul nem fordult meg, úgy szólt hátra:

— Hányat veszítettünk?

— Négyen megsebesültek, ketten meghaltak, Muad-Dib.

Paul mozgást látott a sardaukarok mögött. Csani és Stilgar bukkant elő a másik nyílásból. Figyelmét ismét a sardaukarokra fordította, tekintete összeakadt a szószóló idegenül fehér szemének tekintetével.

— Mi a neved? — förmedt rá.

A férfi teste megfeszült, jobbra-balra villant a tekintete.

— Nyughass! — szólt rá Paul. — Nyilvánvaló, hogy azt a parancsot kaptátok, hogy kutassátok föl és öljétek meg Muad-Dibet. Lefogadom, hogy ti javasoltátok, hogy a déli sivatag felé keressetek fűszert.

A mögötte álló Gurney levegő után kapott. Paul arcán egy kis mosoly futott át.

— Most azonban nemcsak Muad-Dibet látjátok magatok előtt — mondta Paul. — Nektek hét halottatok van, nekünk kettő. Sardaukarok ellen nem is rossz, igaz?

A másik feléje hajolt, aztán megtorpant, ahogy a fedaykinok előrenyomultak.

— A nevedet kérdeztem — mondta Paul, aztán segítségül hívta a Hang erejét: — Mondd meg a neved!

— Aramsam kapitány, Császári Sardaukar Alakulat! — vágta rá a férfi. Aztán leesett az álla. Zavarodottan meredt Paulra. Mintha egy csapásra eltűnt volna az a fensőbbség, amellyel eddig ezt a barbár barlangszállást szemlélte.