Frank Herbert - A Dűne

— Mondhatom, Aramsam kapitány, a Harkonnenek minden pénzt megadnának azért, amit most megtudtál — mondta Paul. — És a Császár! Ő mit meg nem adna, hogy megtudhassa, hogy az álnok hitszegése ellenére még mindig életben van egy Atreides!

A kapitány jobbra-balra pillantott a két megmaradt emberére. Paul szinte látta a fejében forgó gondolatokat. A sardaukarok sohasem adták meg magukat, a Császárt azonban mindenképpen értesíteni kell erről a fenyegető veszélyről!

Még mindig a Hangot használva, Paul ráparancsolt:

— Add meg magad, kapitány!

A kapitány balján álló sardaukar váratlanul Paul felé ugrott, de tulajdon kapitányának késvillanása lökte vissza. Rongycsomóként roskadt a földre, a melléből kiállt a kés markolata.

A kapitány farkasszemet nézett a másik megmaradt társával.

— Én döntöm el, hogy mi szolgálja legjobban Őfelségét — mondta. — Világos?

A másik sardaukar tartása ellazult.

— Dobd le a fegyvert — szólt rá a kapitány.

A sardaukar engedelmeskedett.

A kapitány ismét Paul felé fordult.

— Megöltem érted egy bajtársamat — mondta. — Ezt ne felejtsük el.

— A foglyaim vagytok — mondta Paul. — Megadtátok magatokat nekem. Hogy éltek-e, haltok-e, mellékes. — Intett az őröknek, hogy vigyék el őket, aztán egy kézmozdulattal magához hívta azt a fedaykint, aki előzőleg megmotozta a foglyokat.

Az őrök körülvették a sardaukarokat, és elvonszolták őket.

Paul odahajolt a fedaykin füléhez.

— Muad-Dib — mondta a másik, mielőtt Paul megszólalhatott volna —, én kudarcot vallottam a…

— Én voltam a hibás, Korba — szakította félbe Paul. — Figyelmeztetnem kellett volna, hogy mit keress. A jövőben, ha sardaukarokat motozol meg, ne felejtsd el, ami ma történt! És azt se, hogy mindegyiknek van egy-két hamis lábkörme, amit ha összeraknak a testükön elrejtett egyéb apróságokkal, üzemképes rádióadót tudnak összeállítani. Abban is biztos lehetsz, hogy a fogaik egy része sem az, aminek látszik. A hajukban szigadrót tekercsek vannak, olyan hajszálvékonyak, hogy alig lehet észrevenni, de olyan erősek, hogy ha azzal fojtanak meg valakit, a feje sem marad a helyén. Ha sardaukarokkal van dolgod, át kell világítani és meg kell szondázni őket — kemény sugárzással és visszaverttel is — és leborotválni róluk az utolsó szőrszálat is. És amikor végeztél, számíthatsz rá, hogy nem találtál meg mindent!

Fölpillantott Gurneyra, aki közben közelebb húzódott, és. figyelmesen hallgatta.

— Akkor a legjobb, ha megöljük őket — mondta a másik.

Paul megrázta a fejét, de nem vette le a szemét Gurneyról.

— Nem. Azt akarom, hogy megszökjenek!

Gurney rámeredt.

— Sire… — rebegte.

— Tessék.

— Ennek az emberednek igaza van! Azonnal öljétek meg a foglyokat! Tüntessétek el minden nyomukat! Ti itt a császári sardaukarokat szégyenítettétek meg! Amikor a Császár ezt megtudja, nem nyugszik addig, amíg lassú tűzön meg nem süt!

— Nem valószínű, hogy a Császárnak erre módja lesz — mondta Paul. Lassan, fagyos hangon beszélt. Valami történt benne az előbb, mialatt farkasszemet nézett a sardaukarokkal. Döntések egész sora összegeződött a tudatában. — Gurney — mondta —, sok Liga-tag lebzsel Rabban körül?

Gurney kihúzta magát, összeszűkült a szeme.

— Ennek a kérdésnek semmi…

— Igen vagy nem?! — dörrent rá Paul.

— Az Arrakison hemzsegnek a Liga ügynökei. Úgy veszik a fűszert, mintha a világegyetem legnagyobb kincse volna. Mit gondolsz, máskülönben miért merészkedtünk volna be ilyen mélyen a…

— Az is, a világegyetem legnagyobb kincse — mondta Paul. — Az ő szemükben.

Stilgar és Csani felé nézett, akik most feléje tartottak a barlangon át.

— És mi tartjuk a kezünkben, Gurney!

— A Harkonnenek tartják a kezükben! — ellenkezett Halleck.

— Mindent az tart a kezében, aki el tudja pusztítani — mondta Paul. Egy intéssel belefojtotta Gurneyba a további megjegyzéseket, aztán odabólintott Stilgarnak, aki Csanival az oldalán megállt előtte.

Paul a bal kezébe vette a sardaukar kését, odanyújtotta Stilgarnak.

— A törzs javát szolgálja az életed — mondta neki. — Ki tudnád ontani az életem vérét ezzel a késsel?

— A törzs javáért — dörmögte Stilgar.

— Akkor használd! — mondta Paul.

— Mi ez, kihívás? — förmedt rá Stilgar.

— Ha én kihívlak — mondta Paul —, akkor üres kézzel hagyom, hogy végezz velem.

Stilgar gyorsan, indulatosan szusszant egyet.

— Usul! — mondta Csani. Gurneyra pillantott, aztán megint Paulra.

Mialatt Stilgar azt fontolgatta, mit feleljen, Paul folytatta:

— Stilgar vagy, ízig-vérig harcos. Amikor a sardaukarokkal kitört itt a küzdelem, mégsem voltál az első sorban. Az volt az első gondolatod, hogy biztonságba helyezd Csanit.

— Az unokahúgom — mondta Stilgar. — Ha egy pillanatig kételkedtem volna benne, hogy a fedaykinjaid elbánnak azzal a söpredékkel…

— Miért Csani volt az első gondolatod? — szakítottá félbe éles hangon Paul.

— Nem… nem Csani volt az első gondolatom.

— Hanem?

— Te — vallotta be Stilgar.

— Gondolod, hogy kezet tudnál emelni rám? — kérdezte Paul.

Stilgar egész teste megremegett.

— A dolgok rendje — mormolta.

— Az is a dolgok rendje, hogy a sivatagban talált idegeneket megöljük, és elvesszük a vizüket mint Shai-hulud ajándékát — mondta Paul. — Egyszer, egy éjjel te mégis életben hagytál két ilyen idegent, az anyámat és engem.

Stilgar szótlanul, reszketve bámult rá.

— A dolgok rendje megváltozik, Stil. Te magad is megváltoztatod — mondta Paul.

Stilgar lenézett a kezében tartott késre és rajta a sárga címerre.

— Amikor majd hercegként uralkodom Arrakeenben, mellettem Csanival, gondolod, hogy lesz időm Tabr sziecs vezetésének napi gondjaival törődni? — kérdezte Paul. — Te talán foglalkozni szoktál minden egyes család belső ügyeivel?

Stilgar továbbra is csak a kést nézte:

— Azt hiszed, le akarom vágni a tulajdon jobb kezemet? — csattant fel Paul.

Stilgar lassan ráemelte a szemét.

— Te! — mondta Paul. — Azt hiszed, megfosztanám akár magamat, akár a törzset a te bölcsességedtől és erődtől?

Stilgar halkan azt mondta:

— Azt a törzsbeli ifjút; akinek ismerem a nevét, azt az ifjút meg tudnám ölni a párviadalban, ha Shai-hulud is úgy akarná. De a Lisan al-Gaibot nem tudnám bántani. Tudtad te ezt, amikor a kezembe adtad a kést!

— Tudtam — ismerte el Paul.

Stilgar kinyitotta a kezét. A kés csörrenve lehullt a kőre.

— Megváltozik a dolgok rendje — mondta.

— Csani — szólt Paul —, eredj el az anyámhoz, küldd el ide, hogy kikérhessük a tanácsát, ha…

— De azt mondtad, lemegyünk délre! — méltatlankodott Csani.

— Hibás döntés volt — mondta Paul. — Nem ott vannak a Harkonnenek. Nem ott van a háború.

Csani mély sóhajtással tudomásul vette a dolgot, sivatagi asszonyhoz illően, akinek tudomásul kellett vennie minden kényszerűséget az állandó veszéllyel terhes életben.

— Átadsz az anyámnak egy üzenetet, amely csak neki szól — folytatta Paul. — Megmondod neki, hogy Stilgar elfogad engem az Arrakis uralkodójának, de meg kell találni a módját, hogy a fremen ifjak ezt párviadal nélkül tudomásul vegyék.

Csani ránézett Stilgarra.

— Tedd, amit mond — dörmögte Stilgar. — Mind a ketten tudjuk, hogy legyőzhetne… és a kezemet sem tudnám ráemelni… a törzs javáért.