Frank Herbert - A Dűne

— Elhozom az anyádat — mondta Csani.

— Ne hozd, hanem küldd! — mondta Paul. — Stilgar ösztöne igazat súgott: erősebb vagyok, amikor te biztonságban vagy. Ott maradsz a sziecsben!

Csani tiltakozni akart, aztán lenyelte.

— Sihaya… — szólította meg Paul azon a néven, amelyen csak ő szokta szólítani. Aztán gyors mozdulattal elfordult, pillantása összeakadt Gurney villámló tekintetével.

Paul és az idősebb fremen szóváltása alig hatolt el Gurney tudatába: mintha valami felhő vette volna körül azóta, hogy Paul megemlítette az anyját.

— Az anyád… — kérdezte Paultól.

— Idaho mentett meg minket a támadás éjjelén — mondta Paul. Még mindig a Csanitól való elváláson járt az esze. — Most éppen…

— Mi lett Duncan Idahóval, uram? — kérdezte Gurney.

— Meghalt. Az élete árán volt időnk a menekülésre.

És az a boszorkány él! gondolta Gurney. Aki ellen bosszút esküdtem — életben van! És Paul herceg szemlátomást nem tudja, miféle szörnyeteg az, aki a világra hozta. A gonosz dög! Elárulta a tulajdon gyermeke apját a Harkonneneknek!

Paul ellépett mellőle, felszökkent a sziklaerkélyre. Hátrapillantott, látta, hogy a halottakat és sebesülteket közben elvitték, és keserűen arra gondolt, hogy íme, itt a következő fejezet Paul Muad-Dib legendájából: Még a késemet sem vettem elő, de erről a napról azt mesélik majd, hogy saját kezűleg végeztem húsz sardaukarral…

Stilgar is utánaindult. Gurney követte, de még a köveket sem érezte járás közben a lába alatt, a sárga fényben úszó barlangot sem látta maga előtt, mindent háttérbe szorított benne az őrjöngő indulat. Az a boszorkány él, miközben azoknak, akiket elárult, magányos sírokban porladnak a csontjaik. Úgy kell intéznem, hogy Paul megtudja róla az igazságot, mielőtt végzek vele!

A barlangteremben összegyűlt tömegből ugyanaz a falkahangulat sugárzott, mint amelyet Jessica azon a napon érzett, amikor Paul megölte Jamist. Ideges feszültség érzett a mormogásban, kis csoportok sűrűsödtek össze itt-ott a köpenyek tengerében.

Jessica eltette a kezében levő postahengert a köntöse alá, ahogy kilépett Paul magánlakosztályából a sziklaerkélyre. Nem érezte fáradtnak magát a délről megtett hosszú út után, de bosszantotta, hogy Paul egyelőre nem engedte meg, hogy használják a zsákmányolt ornitoptereket.

„A levegőben nincsen döntő fölényünk — mondta a fia valamivel korábban. — És nem szabad függésbe kerülnünk az importált üzemanyagtól. Az üzemanyagot és a gépeket is össze kell gyűjteni és tartalékolni arra a napra, amikor minden erőnkre szükség lesz.”

Paul a sziklaerkély közelében állt egy csapat ifjú között. A parázsgömbök fényében mintha minden valószerűtlen lett volna. Mintha csoportkép lett volna az egész, de új dimenziókat adott neki az emberszag, a sustorgás, a nyugtalan csoszogás.

Jessica szemügyre vette a fiát, és azon tűnődött, hogy vajon miért nem rukkolt még elő a meglepetésével — Gurney Halleckkel. Ahogy Gurneyra gondolt, zavarba ejtő emlékek tolakodtak elő benne, egy könnyebb élet, a Paul apjával szerelem és szépség közepette töltött napok emlékei.

A sziklaerkély túlsó végénél Stilgar várakozott, egy külön kis csoport közepén. Valami tragikus méltóság sugárzott belőle, ahogy ott állt szótlanul.

Nem szabad elveszítenünk ezt az embert, gondolta Jessica. Paul tervének nem szabad kudarcot vallania! Minden más a legszörnyűbb tragédia lenne!

Határozott léptekkel végigment a sziklán, elhaladt Stilgar mellett, de egy pillantást sem vetett rá, és lement a tömeg közé. Utat engedtek neki, ahogy elindult Paul felé. A nyomában csend támadt.

Jessica tudta, mit jelent az a csend — az emberek kimondatlan kérdései voltak benne, félelemmel vegyes áhítat a Tisztelendő Anya iránt.

Az ifjak távolabb húzódtak Paultól, ahogy Jessica odament hozzá, és Jessica azon kapta magát, hogy egy pillanatra megijedt ettől a szokatlan tisztelettől, amellyel fogadták. „Mindenki, aki alattad van, irigyli a helyzetedet” szögezte le a Bene Gesserit-mondás. Jessica azonban nem látott irigységet ezeken az arcokon. A Paul vezéri méltóságát övező vallásos rajongás tartatta meg velük az illő távolságot. És Jessicának az eszébe jutott egy másik Bene Gesserit-mondás: „A próféták halála erőszakos halál szokott lenni.”

Paul ránézett.

— Itt az idő — mondta Jessica, és a kezébe csúsztatta a postahengert.

Paul egyik társa, aki szemlátomást merészebb volt a többinél, egy pillantást vetett Stilgarra, és azt mondta:

— Kihívod Stilgart, Muad-Dib? Most már igazán itt az ideje! Azt fogják hinni, gyáva vagy, ha…

— Ki merészel gyávának nevezni? — csattant fel Paul. A keze a kriszkés markolatára ugrott.

Lélegzet-visszafojtott csend telepedett a csoportra, és lassan szétterjedt a tömegben is.

— Tennivaló vár ránk — mondta Paul, ahogy a másik elhúzódott tőle. Paul megfordult, átfurakodott a tömegen a sziklaerkélyhez, könnyedén felszökkent rá, szembefordult az emberekkel.

— Akkor tedd meg! — rikoltotta valaki.

Mormogás, sustorgás támogatta a rikoltást.

Paul megvárta, amíg csend lett. Lassan csendesedtek el, elszórt csosszanások, köhentések közepette. Amikor elnémult az egész barlang, Paul fölszegte a fejét, és olyan hangon szólalt meg, amely elhatolt a legtávolabbi zugokba is.

— Unjátok már a várakozást — mondta.

Megint megvárta, amíg elhaltak a válaszkiáltások.

Bizony, unják már a várakozást, gondolta. A kezében latolgatta a postahengert, és a tartalma járt az eszében. Az anyja mutatta meg neki, hozzátéve, hogy egy Harkonnen-futártól szedték el.

Az üzenet egyértelmű volt: Rabbant a sorsára hagyták az Arrakison! Nem kérhetett sem segítséget, sem katonai erősítést!

Paul ismét fölemelte a hangját:

— Arra gondoltok, ideje, hogy kihívjam Stilgart, és megváltozzék a csapatok vezetése. — Mielőtt reagálhattak volna, haragosan odavágta: — Ilyen ostobának tartjátok a Lisan al-Gaibot?!

Döbbent csend lett.

Magára ölti a vallásos köntöst, gondolta Jessica. Nem szabad!

— Ez a dolgok rendje! — kiáltott fel valaki.

Paul szenvtelen hangon válaszolt, föl akarta mérni az érzelmi hátteret:

— A dolgok rendje meg szokott változni.

Haragos hang hallatszott a barlang egyik szöglete felől:

— Azt mi mondjuk meg, hogy mi változik meg!

Innen-onnan egyetértő kiáltások harsantak fel a tömegből.

— Ahogy óhajtjátok — mondta Paul.

És Jessica jól hallotta a finom intonációt: Paul a Hangot használta, úgy, ahogy ő megtanította rá.

— Ti fogjátok megmondani — folytatta Paul. — De előbb meghallgatjátok, amit én akarok mondani.

Stilgar közelebb ment, szakállas arcán szenvtelen kifejezés ült.

— Az is a dolgok rendjéhez tartozik — mondta. — A tanácsban minden fremen hallathatja a hangját. Paul Muad-Dib pedig fremen.

— A törzs java, az a legfontosabb, igaz? — kérdezte Paul.

Stilgar ugyanazzal a szenvtelen méltósággal felelt:

— Ez vezeti lépéseinket.

— Jól van — mondta Paul. — Akkor mondjátok meg, ki vezeti a törzsünknek ezt a csapatát; és ki vezeti az összes törzseket és csapatokat, azoknak a harci tanácsadóknak az útján, akiket mi képeztünk ki a bűvharcra?