Frank Herbert - A Dűne

Paul várakozott, elnézett a tömeg feje fölött. Nem jött válasz.

Kisvártatva folytatta:

— Talán Stilgar az úr? Ő maga mondja, hogy nem! Akkor én? Olykor még Stilgar is azt teszi, amit én akarok, és a bölcsek, az okosak legokosabbjai is hallgatnak a szavamra, tisztelet övez a tanácsban…

A tömeg még mindig hallgatott, csak mocorgás, egy-egy csosszanás hallatszott.

— De folytassuk — mondta Paul. — Az anyám volna az úr? — Lemutatott a fekete Sayyadina-palástban közöttük álló Jessicára. — Stilgar és a többi csapatvezérek is kikérik a tanácsát szinte minden komolyabb döntésben. Ezt ti is tudjátok. De járja-e a sivatagot a Tisztelendő Anya? Vezet-e portyát a Harkonnenek ellen?

Töprengő ráncok szabdalták azokat az arcokat, amelyeket Paul látott, de még mindig ingerült mormogás hallatszott innen-onnan.

Ez veszélyes módszer, gondolta Jessica, de aztán az eszébe jutott a postahenger, és mindaz, amire következtetni lehetett belőle. Megértette Paul szándékát: egyenesen a mélyére hatolni a bizonytalanságuknak, megszüntetni, aztán minden más már magától jön.

— Senki sem ismeri el a vezetést kihívás és párviadal nélkül, mi? — kérdezte Paul.

— Az a rendje! — kiáltotta valaki.

— Mi a célunk? — kérdezte Paul. — Hogy megfosszuk a hatalmától Rabbant, a Harkonnen-hóhért, és olyan világot teremtsünk a bolygónkon, ahol a családjaink vízben bővelkedve és boldogságban nevelkedhetnek — ez a célunk, igaz?

— A nehéz harchoz edzett fegyver kell! — kiáltotta egy hang.

— Vajon el szokás-e törni a kést a harc előtt? csattant fel Paul. — Amit most mondok, az nem kérkedés vagy kihívás, hanem tény: senki emberfia nincs itt, Stilgart beleértve, aki legyőzhetne párviadalban! Ezt Stilgar maga is elismeri. Tudja ő is, és ti is mind!

Megint morgás hallatszott a tömegből.

— Sokan küzdöttetek velem gyakorlásképpen — folytatta Paul. — Tudjátok, hogy nem a levegőbe beszélek. Azért mondom, mert ez tény, amit mindannyian tudunk, és ostoba volnék, ha én magam nem számolnék vele. Én fiatalabb koromban kezdtem el tanulni ezt a harcmodort, mint ti, és az én tanítóim keményebb legények voltak, mint amilyeneket ti valaha is láttatok. Mit képzeltek, máskülönben hogyan győzhettem volna le Jamist abban a korban, amikor a ti fiaitok még csak játékból vívnak egymással?

Jól használja a Hangot, gondola Jessica, de ezekhez az emberekhez az nem elég. Pusztán hanggal nem lehet irányítani őket. A logikájukra is hatnia kell!

— Mindezek után — mondta Paul — elérkezünk ehhez. — Fölemelte a postahengert, kivette belőle a szalagdarabkát. — Egy Harkonnen-futárnál találtuk. A hitelességéhez nem férhet kétség. A címzettje Rabban. Az üzenetben pedig az áll, hogy Rabban újabb csapatok iránti kérését elutasítják, hogy a fűszerkitermelés jóval kisebb az előirányzottnál, hogy a meglevő embereivel kell több fűszert kipréselnie az Arrakisból.

Stilgar odalépett Paul mellé.

— Hányan értitek meg, hogy ez mit jelent? — kérdezte Paul. — Stilgar azonnal megértette.

— Magukra maradtak! — rikoltotta valaki.

Paul az övkendőjébe csúsztatta a hengert és a szalagot. A nyakáról leemelt egy szigadrótból font zsinórt, leoldozott róla egy gyűrűt, a magasba tartotta.

— Ez az apám hercegi pecsétgyűrűje volt — mondta. — Megesküdtem, hogy nem veszem föl addig, amíg készen nem állok rá, hogy a csapataim élén visszahódítsam az egész Arrakist, hercegi hűbérbirtokomat! — Az ujjára húzta a gyűrűt, ökölbe szorította a kezét.

A barlang némaságba dermedt.

— Ki az úr itt? — kérdezte Paul. Fölemelte az öklét. — Én vagyok az úr! Én vagyok az ura az Arrakis minden talpalatnyi darabjának! Ez az én hercegi hűbérbirtokom, ha tetszik a Császárnak, ha nem! Ő adta az apámnak, és az apámról énrám szállt!

Paul lábujjhegyre emelkedett, aztán visszaereszkedett. Szemügyre vette a tömeget, a hangulatukat puhatolta.

Majdnem, gondolta.

— Vannak itt olyanok, akik fontos pozíciókat foglalnak majd el az Arrakison, amikor érvényesítem az engem megillető császári jogokat — mondta. — Stilgar az egyikük! Nem azért, mert így akarom lekenyerezni! Nem is azért, mert hálás vagyok neki, habár sokan vagyunk itt, akik az életünket köszönhetjük neki. Nem! Hanem azért, mert bölcs és erős! Mert az eszével vezeti ezt a csapatot, nemcsak a törvényekkel! Azt hiszitek, megbolondultam? Azt hiszitek, levágom a jobb kezemet és itt hagyom véresen ennek a barlangnak a kövén csak azért, hogy meglegyen a cirkuszotok?

Szigorú tekintettel pásztázta végig a sokaságot.

— Ki van itt, aki azt mondja, hogy nem én vagyok az Arrakis jogos ura? Azzal kellene talán bebizonyítanom, hogy megfosztom a vezérétől mindegyik fremen törzset?

Paul mellett Stilgar megmozdult, kérdően nézett rá.

— Elvegyek az erőnkből most, amikor a legnagyobb szükségünk lesz rá? — kérdezte Paul. — Én vagyok az uratok, és én mondom nektek: itt az ideje, hogy ezentúl ne magunk közül öldössük le a legjobbakat, hanem az igazi ellenségeinket pusztítsuk — a Harkonneneket!

Stilgar egyetlen, szinte követhetetlenül gyors mozdulattal kirántotta a kriszkését, a magasba emelte a tömeg feje fölött.

— Éljen Paul Muad-Dib herceg! — kiáltotta.

Fülsiketítő üdvrivalgás harsant fel a barlangban, dörögve verődött vissza a sziklafalról:

— Ja hija csuhada! Muad-Dib! Muad-Dib! Muad-Dib! Ja hija csuhadal — ordították kórusban.

Jessica lefordította magában: „Éljenek Muad-Dib harcosai!” A színjáték, melyet Paullal és Stilgarral hármasban főztek ki, úgy hatott, ahogy elképzelték.

A tombolás lassan csitult el.

Amikor ismét csend lett, Paul Stilgar felé fordult, és fennhangon azt mondta:

— Térdelj le, Stilgar!

Stilgar térdre ereszkedett Paul előtt a sziklaerkélyen.

— Add ide a kriszkésedet! — mondta Paul.

Stilgar engedelmeskedett.

Erről nem volt szó közöttünk, gondolta Jessica.

— Mondd utánam, Stilgar — szólt Paul, és fölidézte magában az avatási szertartás szavait, ahogy az apjától hallotta egykor. — Én, Stilgar, ezt a kést a hercegemtől kapom.

— Én, Stilgar, ezt a kést a hercegemtől kapom — mondta Stilgar, és elvette a tejfehér pengét Paultól.

— Ahová a hercegem akarja, oda sújt le ez a penge — mondta Paul.

Stilgar megismételte a szavakat, lassan, ünnepélyesen.

Ahogy visszaemlékezett a szertartás eredetére, Jessica alig tudta visszafojtani a könnyeit. Megrázta a fejét. Tudom, miért van mindez, gondolta. Nem szabadna így fölkavarnia.

— Hercegem ügyének szentelem-ezt a pengét és ellenségei halálának, amíg csak vér folyik az ereinkben — mondta Paul.

Stilgar utánamondta.

— Csókold meg a kést! — parancsolta Paul.

Stilgar engedelmeskedett, aztán fremen módra megcsókolta Paul jobb karját is. Amikor Paul bólintott, eltette a kést, és fölállt.

Ámult suttogás hullámzott végig a tömegen, és Jessica fülét megütötték a szavak:

— A prófécia… egy Bene Gesserit mutatja meg az utat, és egy Tisztelendő Anya látja meg… — Távolabbról pedig: — A fiával mutat utat…

— Ennek a törzsnek Stilgar a vezére — mondta Paul. — Ezt ne feledje senki! Az ő szava az én szavam. Amit ő parancsol, az olyan, mintha én parancsolnám!

Okos, gondolta Jessica. A törzs vezérének legyen meg a becsülete azoknak a szemében, akiknek parancsolnia kell!