Frank Herbert - A Dűne

— Én… megyek, behozom a balisetet — mondta Gurney. — Kint van az előtérben. — Ellépett mellettük, eltűnt a függönyök között.

Paul az anyja karjára tette a kezét, érezte, hogy Jessica reszket.

— Most már vége, anyám — mondta.

Jessica nem fordította feléje a fejét, csak a szeme sarkából nézett föl rá.

— Vége?

— Hát persze. Gurney most…

— Gurney? Ó… igen. — Elfordította a tekintetét.

A függönyök susogása hallatszott, visszajött Gurney a balisettel. Elkezdte fölhangolni, kerülte a tekintetüket. A falat fedő kárpitok elnyelték a visszhangot, halkan, meghitten pengett a hangszer.

Paul egy párnához vezette az anyját, leültette, háttal a vastag falikárpitnak. Hirtelen meghökkentette, milyen öregnek rémlett most Jessica: a sivatagtól aszalódni kezdő arcvonások, a ráncokba húzódó, feszülő bőr a kékben úszó szem sarkánál…

Fáradt, gondolta Paul. Valahogyan módot kell találnunk rá, hogy könnyítsünk a terhein.

Gurney ujja végigfutott a húrokon.

Paul rápillantott.

— Nekem most… személyesen kell utánanéznem egynek-másnak — mondta. — Várj meg itt!

Gurney bólintott. A lelke mintha messze járt volna, mintha ebben a pillanatban ott lett volna a Caladan kék ege alatt, ahol a láthatáron feltűnő bárányfelhők esőt ígértek…

Paul erőt vett magán, elfordult, átbújt a vastag függönyök között, kiment az oldaljáratba. Hallotta, hogy mögötte Gurney belekezd egy dallamba, és egy pillanatra megállt odakint, hallgatta a kiszűrődő zenét.

Burnuszos fedaykin-futár bukkant elő egy beugróból Paul előtt a folyosón. Hátra volt vetve a csuklyája, a nyakán épp csak kicsatolva a cirkoruha, annak jeleként, hogy nemrég érkezhetett meg a sivatagból.

Paul intett, hogy maradjon ott, ahol van. Még egy pillantást vetett az elfüggönyözött ajtóra, aztán odament a futárhoz.

A férfi meghajolt, maga előtt összekulcsolt kézzel, ahogy egy Tisztelendő Anyát vagy szertartásvezető Sayyadinát köszöntött volna, majd megszólalt:

— Muad-Dib, nemsokára megérkeznek az első vezérek a Tanácsgyűlésre!

— Ilyen hamar?

— Ezek azok, akikért Stilgar küldött, amikor még azt hittük, hogy… — Nem fejezte be, csak megvonta a vállát.

— Értem. — Paul még halkan hallotta a baliset hangját, anyjának arra a kedvenc régi dalára gondolt, a vidám dallam és a szomorú szöveg különös ötvözetére.

— Stilgar mindjárt idejön néhány emberrel — mondta. — Vezesd be oda, ahol az anyám várakozik.

— Akkor itt várok, Muad-Dib — mondta a futár. Paul elment a másik mellett, elindult a barlang mélyébe, arra, a helyre, amelyhez hasonló mindegyik ilyen barlangban volt: a víztároló medence melletti üregbe. Tudta, hogy egy fiatal homokféreg lapul ott, egy mindössze nyolc-kilenc méteres példány, amelyet nem hagylak megnőni, és rabságra kárhoztattak a körülötte húzódó vizesárkok. A lény, miután átesett a metamorfózisán, és a kismesterből kialakult a shai-hulud, rettegve kerülte a vizet, mely halálos méreg volt a számára. És a shai-hulud vízbefojtása volt a fremenek legféltettebb titka, mert akkor jött létre a szer, amely egyesítette őket: az Élet Vize, a méreg, amelyet csak a Tisztelendő Anya tudott átváltoztatni.

Az elhatározás azokban a feszült pillanatokban született meg Paulban, amikor szembe kellett néznie az anyját fenyegető veszéllyel. Egyetlen addig látott jövővonalon sem mutatkozott meg az a vészterhes pillanat, Gurney Halleck támadása. Paul körül fantomvilágként lebegett a jövő, mint valami szürkén gomolygó felhő, amelyből csak az érzett, hogy az egész világmindenség egyetlen forrongó csomópont felé hömpölyög.

Látnom kell, gondolta Paul.

A szervezete az eltelt idő alatt lassan kezdett hozzászokni a fűszerhez, a jövőlátomások egyre ritkábbak… és egyre haloványabbak lettek. Paul számára magától értetődő volt a megoldás.

Vízbe fojtom a shai-huludot. Most majd meglátjuk, én vagyok-e a Kwisatz Haderach, aki túlélheti azt a próbatételt, amelyet csak a Tisztelendő Anyák éltek túl!

Csani a hajnal előtti sötétségben ért ki a Habbanija-medencéből, hallotta, ahogy a topter, mely ideröpítette délről, suhogó szárnnyal visszaröppen a sötétség mélyébe, rejtekhelye felé. Csani körül a kísérete tisztes távolban maradt, széthúzódtak, átfésülték a sziklákat, nem rejtenek-e veszélyt — és megadták Muad-Dib párjának, az elsőszülöttje anyjának azt, amit kért tőlük: néhány pillanatnyi egyedüllétet.

Miért hívatott magához? kérdezte Csani gondolatban. Korábban azt mondta, hogy nekem délen kell maradnom Kisletóval és Aliával!

Fölfogta a köpenyét, könnyedén felszökkent az előtte meredező sziklára, megindult a kanyargó ösvényen, amelyet csak a sivatag neveltje tudott észrevenni a sötétségben. A lába alatt meg-megcsusszantak a kavicsok, Csani szinte táncolt rajtuk, anélkül hogy tudatában lett volna, milyen ügyességet kíván ez.

A kapaszkodás felpezsdítette, enyhítette a félelmeket, amelyeket fölébresztett benne a kíséret néma távolságtartása és az, hogy egy kincset érő toptert küldtek érte. Az egész lénye ujjongott arra a gondolatra, hogy újra együtt lehet Paul Muad-Dibbel, az ő Usuljával. Hiába volt a neve csatakiáltás minden fremen ajkán: „Muad-Dib! Muad-Dib! Muad-Dib!”, ő egy másik férfit ismert, más névre hallgatót — a gyermeke apját, a gyöngéd kedvest.

Megtermett alak magasodott fel fölötte a sziklán, intett, hogy siessen. Csani meggyorsította a lépteit. A hajnali madarak már egymás után szólaltak meg, röppentek föl a magasba. A keleti szemhatáron halvány fény kezdett derengeni.

A fenti alak nem a kísérethez tartozott. Otejm? tűnődött Csani, ahogy elnézte az ismerős mozgást, tartást. Ahogy odaért, az erősödő fényben fölismerte a fedaykin széles, lapos arcát. A csuklyája nyitva volt, a szájára csak lazán odacsapva a szűrő, mint olyankor, amikor az ember csak egy pillanatra ment ki a sivatagba.

— Siess! — sziszegte a férfi, és levezette a rejtett sziklahasadékon át a barlang bejáratához. — Mindjárt világos lesz — suttogta, ahogy kinyitotta az ajakzárat Csani előtt. — A Harkonnenek utolsó erejükkel is őrjáratokat küldenek az utóbbi időben errefelé. Most nem kockáztathatjuk meg, hogy fölfedezzenek!

Beértek a Madárbarlang szűk oldalbejáratába. Kigyúltak a parázsgömbök. Otejm előrenyomakodott Csani mellett.