Frank Herbert - A Dűne

— Mióta van így? — kérdezte Csani. Eleresztette Jessica kezét, beljebb ment a helyiségbe.

— Három hete — mondta Jessica. — Majdnem egy hetet töltöttem azzal, hogy megpróbáltam életre kelteni. Közben folytak a megbeszélések, viták… nyomozások. Aztán érted küldtem. A fedaykinok engedelmeskednek a parancsaimnak, máskülönben nem tudtam volna elodázni a… — Megnedvesítette kiszáradt ajkát, a tekintetével követte Csanit, ahogy odalépett Paulhoz.

Csani megállt Paul fölött, lenézett az arcát keretező lágy, kamaszos szakállra, a tekintete végigszaladt a magas homlokon, a markáns orron, a lehunyt szemeken — olyan békésnek látszott minden vonása ebben a merev nyugalomban!

— Hogyan jut táplálékhoz? — kérdezte.

— Olyan kevésre van szüksége most a testének, hogy egyelőre nem kell táplálni — mondta Jessica.

— Hányan tudják, hogy mi történt?

— Csak a legközelebbi tanácsadói, néhányan a vezérek közül, a fedaykinok és természetesen az, aki megmérgezte, akárki legyen is.

— Semmi jel nem mutat rá?

— Semmi, pedig nyomozásban nem volt hiány.

— Mit szólnak a fedaykinok?

— Azt hiszik, hogy Paul valami szent transzban van, összeszedi minden erejét a végső küzdelem előtt. Én táplálom bennük ezt a hitet.

Csani térdre ereszkedett Paul mellett, odahajolt az arcához. A közelében valahogy mintha más lett volna a levegő… de csak a fűszer szagát érezte, a mindenütt jelen levő fűszerét, amelynek szaga átjárt mindent a fremenek világában. De akkor is…

— Ti nem a születésetektől fogva kapjátok a fűszert, mint mi — mondta Csani. — Megvizsgáltad azt a lehetőséget, hogy a teste föllázadt a túlzott fűszerfogyasztás ellen?

— Minden allergiapróba negatív — mondta Jessica.

Lehunyta a szemét, azért is, hogy kirekessze ezt a jelenetet, de azért is, mert hirtelen rádöbbent, milyen kimerült. Mennyi ideje nem alszom már? kérdezte magában. Túl régóta.

— Amikor át szoktad változtatni az Élet Vizét — mondta Csani —, akkor önmagadban végzed el, a belső érzékeléseddel. Fölhasználtad ezt a belső érzékelést, hogy megvizsgáld a vérét?

— Normális fremen vér — mondta Jessica. — Tökéletesen alkalmazkodott az itteni étrendhez és életmódhoz.

Csani a sarkára ült, intenzív töprengésbe fojtotta a félelmeit, ahogy Paul arcát fürkészte. Ezt a fogást a Tisztelendő Anyáktól leste el. Az időt a gondolatok szolgálatába lehetett állítani. Az embernek az egész figyelmét összpontosítania kellett…

Kisvártatva Csani megszólalt:

— Van itt egy shai-hulud?

— Több is — mondta Jessica kissé elcsigázottan. — Mostanában nem tudunk meglenni nélkülük. Minden győzelem áldást kíván. Minden portya előtt a szertartás…

— Paul Muad-Dib azonban távol tartja magát ezektől a szertartásoktól — mondta Csani.

Jessica némán bólintott, ahogy eszébe jutott, milyen vegyes érzelmekkel viseltetett a fia a szer és az általa előidézett jövőlátás iránt.

— Ezt meg honnét tudod? — kérdezte Csanitól.

— Beszélik.

— Túl sok mindent beszélnek — mondta keserűen Jessica.

— Hozass ide a shai-hulud nyers Vizéből — mondta Csani.

Jessica megdermedt a parancsoló hangtól, aztán észrevette, milyen feszülten koncentrál a fiatalabb nő.

— Rögtön! — mondta, és kibújt a függönyök között, hogy elküldjön egy vízmestert.

Csani csak ült, és nézte Pault. Ha megpróbálkozott vele, gondolta. Márpedig képes rá…

Jessica jelent meg, letérdelt melléje, odanyújtott egy egyszerű tábori csanakot. Csani orrát megcsapta a méreg maró szaga. Belemártotta az ujját a folyadékba, odatartotta Paul orra elé.

Paul orrán megrándult a bőr. Az orrcimpája lassan kitágult.

Jessica levegő után kapott.

Csani odaérintette nedves ujját Paul ajkához.

Paul lassan, szaggatottan felsóhajtott.

— Mi ez? — fakadt ki Jessicából a kiáltás.

— Hallgass! — szólt rá Csani. — Változtass át egy keveset a szent Vízből! Gyorsan!

Jessica hallotta Csani hangján, hogy pontosan tudja, mit beszél. Ellenvetés nélkül fölkapta a csanakot, a szájához emelte, kortyolt belőle egy kicsit.

Paul szeme kinyílt. Fölnézett Csanira.

— Nem kell átváltoztatnia a Vizet — szólalt meg. Gyönge volt a hangja, de határozott.

Jessicának már ott volt a korty a nyelvén, és a teste önkéntelenül reagált, szinte gépiesen átalakította a mérget. Az enyhe mámorban, amely ilyenkor elfogta, jól érzékelte a Paulból áradó életerőt — mintha valami sugárzást fogtak volna föl az érzékei.

Abban a pillanatban tudta, mi történt.

— Megittad a szent Vizet! — hördült fel.

— Csak egy cseppet — mondta Paul. — Épp csak… egy cseppet.

— Hogy tehettél ilyen őrültséget? — sopánkodott Jessica.

— A te fiad — mondta Csani.

Jessica dühösen rámeredt.

Paul arcát ritka, meleg, megértő mosoly derítette föl.

— Hallgasd csak a kedvesemet! — mondta. — Hallod, mit mond? Ő tudja!

— Amit mások megtehetnek, azt neki is meg kell tennie — mondta Csani.

— Amikor a számban volt az a csepp, amikor megéreztem az ízét, a szagát, amikor rájöttem, mit tesz velem, akkor már tudtam, hogy képes vagyok arra, amire te — mondta Paul. — A Bene Gesserit főnökasszonyaid a Kwisatz Haderachot szokták emlegetni, de még csak sejtelmük sem lehet róla, hány helyen és miféle helyeken jártam! Ez alatt a néhány perc alatt… — Elhallgatott, értetlen arccal ránézett Csanira. — Csani? Hogy kerülsz te ide? Hiszen neked… Miért vagy itt?

Föl akart könyökölni. Csani szelíden visszanyomta.

— Kérlek, én Usulom… — mondta.

— Olyan gyengének érzem magam — mondta Paul. A pillantása körbeszaladt a helyiségben. — Mióta vagyok itt?

— Három hétig voltál olyan mély kómában — mondta Jessica —, hogy szinte mintha kiszállt volna belőled az élet szikrája.

— De hát… Csak egy pillanattal előbb vettem a számba, és…

— Neked egy pillanat, nekem háromheti rettegés — mondta az anyja.

— Csak egy csepp volt, de átváltoztattam — mondta Paul. — Átváltoztattam az Élet Vizét! — És mielőtt Csani vagy Jessica megállíthatta volna, belemártotta a kezét a melléje tett csanakba, a szájához emelte a tenyerét, fölhajtotta belőle a folyadékot.

— Paul! — sikoltotta Jessica.

Paul elkapta Jessica kezét, farkasszemet nézett vele, a vigyora olyan volt, mint egy halálfejé, ahogy Jessicába átáradt a tudata, mint valami hömpölygő áradat.

Az azonosulás nem volt olyan gyöngéd, nem volt olyan kölcsönös, olyan ölelő, mint korábban Aliával és az öreg Tisztelendő Anyával a barlangban… de azonosulás volt: a másik teljes lényének érzéki észlelése. Megrázta és elgyöngítette Jessicát; a lelkében lekushadt, félelem fogta el.

Paul fennhangon megszólalt:

— Azt mondod, van egy hely, ahová nem léphettek be? Mutasd meg nekem ezt a helyet, amelytől a Tisztelendő Anyák is félnek!

Jessica megrázta a fejét, rettegés töltötte el már a gondolatra is.

— Mutasd meg! — parancsolt rá a fia.

— Nem!

De nem menekülhetett Paul elől. Meghátrált a rá ható iszonyú erő elől, behunyta a szemét, befelé koncentrált, abba az irányba, amely maga volt a sötétség.

Paul tudata átáramlott rajta, eláramlott mellette, egyenesen bele abba a sötétségbe. Jessica egy pillanatra homályosan kivette azt a helyet, mielőtt a tudata visszahőkölt az iszonyattól. Nem tudta, miért, de az egész lénye beleremegett abba, amit ott látott, abban a zónában, ahol valami szél fújt, szikrák villóztak, ahol fénykarikák tágultak-szűkültek, ahol dagadó fehér alakok gomolyogtak a fények alatt, fölött, körül, a sötétség és a semmiből jövő szél hajtotta őket…