Frank Herbert - A Dűne

— Oda nézz! — suttogta Stilgar. — Nézd meg ezt!

Paul mellette feküdt, egy sziklahasadékban, magasan a Pajzsfal peremén, a szeme egy fremen távcső kollektora mögött. Az olajlencse az űrdereglyére volt beállítva, amely a hajnali fényben már jól látszott a lenti medencében. A hajó fölmagasodó keleti fala csillogott a rásütő napfényben, az árnyékos oldalon azonban még mindig látszott a kerek ablakokban a parázsgömbök éjszakai sárga fénye. A csillaghajó mögött Arrakeen városa hideg fénnyel villózott az északi nap fényében.

Paul tudta, hogy Stilgar nem az űrdereglyén ámult el, hanem azon az építményen, amelynek a dereglye csak a központi pillére volt. Egyetlen, sok emelet magasságba emelkedő fémbarakk övezte ezerméteres sugarú körben az űrdereglyét, egymásba kapcsolódó fémlapokból álló óriási sátor, az ideiglenes tanyája öt sardaukar-légiónak, és Ő Császári Fenségének, IV. Shaddam Padisah Császárnak.

A Paul jobbján kuporgó Gurney Halleck azt mondta:

— Kilenc szintet számoltam meg. Jó néhány sardaukar lehet odabenn!

— Öt légió — mondta Paul.

— Világosodik — sziszegte Stilgar. — Nem tetszik nekünk, hogy így kiteszed magad a veszélynek, Muad-Dib. Most már menjünk vissza a sziklák közé!

— Teljes biztonságban vagyok itt — mondta Paul.

— Az a hajó lőfegyverekkel van fölszerelve — jegyezte meg Gurney.

— Azt hiszik, hogy pajzsok védelmeznek minket — mondta Paul. — Még ha meglátnának, sem vesztegetnék a lőszert három kóbor ismeretlenre.

Paul elfordította a távcsövet, végigpásztázta a medence túlsó falát, megnézte a ragyás sziklafalat, az omlásokat, amelyek apja oly sok jó katonájának voltak sírfödelei. Egy pillanatra átfutott rajta, hogy így van ez rendjén: tekintsenek csak le azoknak az embereknek az árnyai erre a pillanatra! A Pajzsfal mögötti erődök és városok fremen kézben voltak már, vagy elvágták őket az utánpótlásaiktól, mint gyökerükről lemetszett, kiszáradásra ítélt kórókat. Csak ez a medence és a város maradt meg az ellenségnek.

— Megpróbálkozhatnak egy topteres támadással — mondta Stilgar —, ha észrevesznek.

— Csak rajta! — mondta Paul. — Ma még úgysem lőttünk le toptereket… és mi tudjuk, hogy vihar jön.

Továbbfordította a távcsövet, az arrakeeni leszállópálya túlsó végét nézte, az ott sorakozó Harkonnen-fregattokat, a magas rúdon meg-meglebbenő KHAFT-lobogót, és arra gondolt, hogy a végsőkig elkeseredhetett a Liga, amikor kénytelen-kelletlen engedélyezte ennek a két csoportnak a leszállást, miközben az összes többieket odafenn tartalékolta. A Liga úgy viselkedett, mint az ember, amikor csak a lába ujját dugja a homokba, hogy megnézze a hőmérsékletét, mielőtt fölveri a sátrat.

— Mit lehet innen látni, amit még nem láttunk? — kérdezte Gurney. — Ideje volna fedezékbe menni. Az a vihar tényleg jön!

Paul figyelme visszatért az óriás barakkra.

— Még az asszonyaikat is elhozták — mondta. — És a szolgáikat, a lakájaikat! Ó, kedves császárkám, milyen magabiztos vagy!

— Valaki fölfelé jön a titkos úton — mondta Stilgar. — Lehet, hogy Otejm és Korba jön vissza.

— Rendben van, Stil — mondta Paul. — Mehetünk.

De még egy utolsó pillantást vetett a távcsövön át a lenti síkságra, a rajta magasodó hajókra, a csillogó fémbarakkra, a néma városra, a Harkonnen-zsoldosok fregattjaira. Aztán hátrasurrant, megkerült egy sziklakiszögellést, eltűnt mögötte. Egy fedaykin őrszem vette át a helyét a távcső mögött.

Paul egy tál alakú mélyedésben állt a Pajzsfal tetején. Természetes képződmény volt, körülbelül harminc méter átmérőjű és három méter mély, felülről áttetsző álcatakaró borította. Paultól jobbra lyuk tátongott a sziklafalban, körülötte távközlő berendezések álltak sorban. Mindenhol csatarendben álló fedaykinok várakoztak türelmesen Muad-Dib parancsára, amely megindítja majd a támadást.

Két ember bukkant elő a távközlő berendezések melletti lyukból, mondtak valamit az ott álló őröknek.

Paul Stilgarra pillantott, s fejével a két jövevény felé bökött.

— Hallgasd meg a híreiket, Stil!

Stilgar engedelmesen elindult feléjük.

Paul lehajolt, nekitámaszkodott a sziklának, nagyot nyújtózkodott, aztán fölegyenesedett. Látta, hogy Stilgar visszaküldi a két frement a kőfalban sötétlő lyukba, arra gondolt, milyen sokáig tart, amíg lemásznak a keskeny, emberkéz vájta alagútban vissza, a medence fenekére.

Stilgar odament hozzá.

— Mi volt olyan fontos, hogy nem tudták rábízni az üzenetet egy cielagóra? — kérdezte Paul.

— A harcra tartogatják az állataikat — mondta Stilgar. A távközlő felszerelésre pillantott, aztán Paulra nézett. — Még keskeny sugárral sem helyes ezeket használni, Muad-Dib! Ha bemérik, egyből rád találhatnak!

— Nemsokára kisebb gondjuk is nagyobb lesz annál, hogy engem keresgéljenek — mondta Paul. — Mi hírt hoztak azok ketten?

— A két sardaukarunkat elengedték az Öregluk közelében, a perem aljánál, és úton vannak a gazdáik felé. A rakétavetők és a többi lőfegyverek a helyükön vannak. Az emberek csatarendben állnak, a parancsaid szerint. Semmi rendkívüli.

Paul tekintete végigfutott a sekély mélyedésen, szemügyre vette az embereit az álcatakarón át beszűrődő fényben. Úgy érezte, szinte mászik az idő, mint valami bogár, ahogy kínnal-keservvel megkerül egy követ az útjában.

— Egy darabig gyalogolniuk kell a sardaukarjainknak, mielőtt odahívhatnak egy csapatszállítót — mondta Paul. — Szemmel tartjuk őket?

— Igen — mondta Stilgar.

Paul mellett Gurney Halleck megköszörülte a torkát.

— Nem kellene már valami biztonságos helyre mennünk?

— Nincsen biztonságos hely — mondta Paul. — Még mindig kedvező az időjárás-jelentés?

— Minden viharok nagyanyja közeleg — mondta Stilgar. — Nem érzed, Muad-Dib?

— A levegő csakugyan bizonytalannak érzik — mondta Paul — De ami engem illet, jobban megbíznék a homokkarózásban.

— Egy órán belül itt a vihar — mondta Stilgar. A fejével a sziklaperem rése felé bökött, amely lenézett a Császár óriás barakkjára és a Harkonnen-fregattokra. — Ők is tudják! Egy árva topter sincs a levegőben. Mindent leállítottak és lekötöztek. Megkapták ők is az időjárás-jelentést az űrbeli cimboráiktól!

— Voltak újabb próbatámadások? — kérdezte Paul.

— A tegnap éjjeli leszállás óta nem — felelte Stilgar. — Tudják, hogy itt vagyunk. Szerintem arra várnak, hogy ők válasszák ki a megfelelő pillanatot.

— Márpedig mi fogjuk — mondta Paul.

Gurney egy pillantást vetett fölfelé.

— Ha azok odafenn engedik — dörmögte.

— Az a flotta az űrben fog maradni — mondta Paul.

Gurney csak megrázta a fejét.

— Nincsen más választásuk — mondta Paul. — Megsemmisíthetjük a fűszert! A Liga nem merné megkockáztatni.

— A kétségbeesett ellenfél mindenre el van szánva — jegyezte meg Gurney.

— Mi nem vagyunk mindenre elszánva? — kérdezte Stilgar.

Gurney sötét tekintetet vetett rá.

— Te nem éltél benne a fremen álomban — figyelmeztette Paul. — Stil arra a sok vízre gondol, amit vesztegetésre fordítottunk, a sok évre, aminek el kell telnie, mielőtt az Arrakis kivirágozhatik. Nem azt…

— Grrr — mondta vicsorítva Gurney.

— Miért ilyen mord? — érdeklődött Stilgar.