Frank Herbert - A Dűne

— Te nem jössz velünk? — kérdezte Stilgar.

— Én még várok itt egy kicsit a fedaykinokkal — mondta Paul.

Stilgar sokatmondóan Gurneyra nézett, megvonta a vállát, odament a sziklafalban tátongó lyukhoz, és eltűnt a sötétség mélyén.

— A Pajzsfal felrobbantását rád bízom, Gurney — mondta Paul. — Megteszed?

— Meg.

Paul intett az egyik fedaykin hadnagyának.

— Otejm — mondta —, vond ki az ellenőrző őrjáratokat a robbanási körzetből. Tűnjenek el onnét, mielőtt bevág a vihar!

A férfi meghajolt ugyanúgy, ahogy az imént a komor eltűnt, ott, ahol Stilgar.

Gurney kihajolt a sziklák közötti résen, odaszólt a távcsős fedaykinnak:

— A déli falat figyeld! A robbantásig teljesen védtelenül marad.

— Küldjetek el egy cielagót a pontos időjelzéssel — mondta Paul.

— Rohamkocsik tartanak a déli fal felé — mondta a figyelő. — Lőnek is, de a mieinken testpajzs van, ahogy megparancsoltad… A rohamkocsik megálltak.

A hirtelen csöndben Paul hallotta, ahogy táncolnak a feje fölött a porörvények — a vihar széle odaért hozzájuk. Az álcatakaró résein homok kezdett bepermetezni. Egy szélroham belekapaszkodott a takaróba, letépte a fejük fölül.

Paul intett a fedaykinjainak, hogy keressenek menedéket, odament a távközlő berendezésnél levő emberekhez, az alagút szájához. Gurney vele tartott. Paul odahajolt a rádiós fölé.

Az egyik fremen megszólalt:

— Minden viharok ük -ük-ükanyja, Muad-Dib!

Paul fölpillantott a rohamosan sötétedő égre, odaszólt Gurneynak:

— Vonuljanak vissza a déli fal megfigyelői is! — Meg kellett ismételnie a parancsot, túlkiabálni a vihar egyre fokozódó zaját.

Gurney odalépett a rádiósokhoz.

Paul becsatolta a cirkoruha csuklyáját, az arca elé húzta a szűrőt.

Gurney visszajött.

Paul megfogta a vállát, rámutatott a rádiósok mögött, az alagút szájában elhelyezett robbantókészülékre. Gurney odament, megállt, a fogantyúra tette a kezét, a szemét nem vette le Paulról.

— Nincs vétel — mondta Paul mellett a rádiós. — A légköri zavar miatt.

Paul bólintott, közben az időjelző tárcsát figyelte a rádiós előtt. Kisvártatva fölnézett Gurneyra, fölemelte a kezét, tovább leste a tárcsát. Az időszámláló elindult az utolsó körre…

— Most! — kiáltotta Paul, és lecsapott.

Gurney lenyomta a fogantyút.

Mintha egy egész másodperc eltelt volna, amíg a lábuk alatt megvonaglott, megremegett a föld. Mély dübörgés társult a vihar süvöltéséhez.

A figyelő fedaykin bukkant fel, a hóna alatt a távcső.

— Átszakadt a Pajzsfal, Muad-Dib! — kiáltotta. — Nyakukon a vihar, és a lövészeink már tüzelnek!

Paul a lelki szemével látta, ahogy a vihar végigsöpör a medencén, ahogy a homokfalban felhalmozott elektrosztatikus töltés megsemmisít minden pajzsot az ellenség táborában.

— A vihar! — kiáltotta valaki. — Fedezékbe, Muad-Dib!

Paul föleszmélt, érezte, hogy a homokszemcsék tűként döfködik az arcbőrét. Nincs visszaút, gondolta. Átfogta a rádiós vállát, úgy ordította:

— Hagyd itt a készüléket! Az alagútban van másik! — Érezte, hogy elrántják, fedaykinok védőfala vette körül. Benyomakodtak az alagút nyílásán. Jólesett odabent a viszonylagos csend. Pár lépést tettek, befordultak, kis üregbe jutottak, amelyet parázsgömbök világítottak meg, és a túlsó felén újabb alagút nyílása tátongott.

Egy másik rádiós ült itt a készüléke mellett.

— Légköri zavarok — mondta kérdés nélkül.

Kavargó homok töltötte be körülöttük a levegőt.

— Zárjátok le ezt a részt! — kiáltotta Paul. A hirtelen beálló, feszültséggel terhes csend jelezte, hogy a parancsot végrehajtották. — Nyitva van még a medencébe vezető út? — kérdezte Paul.

Egy fedaykin eliramodott. Kisvártatva visszatért.

— A robbanástól leomlott egy kicsit a szikla, de a műszakiak azt mondják, járható az út. Most tisztítják meg sugárvágókkal.

— Szólj nekik, hogy kézi erővel csinálják! — csattant fel Paul. — Vannak odalenn bekapcsolt pajzsok?

— Nagyon vigyáznak a fiúk, Muad-Dib — mondta a másik, de engedelmeskedett.

A kinti rádiósok jelentek meg, a felszerelésüket cipelték.

— Nem megmondtam, hogy hagyjátok ott? — kérdezte Paul.

— A fremenek nem szívesen válnak meg a holmijuktól, Muad-Dib! — korholta Pault az egyik fedaykinja.

— Az emberek most fontosabbak, mint a fölszerelés — mondta Paul. — Nemsokára vagy több felszerelésünk lesz, mint amennyit használni tudunk, vagy egyáltalán nem lesz szükségünk semmilyen felszerelésre!

Gurney Halleck odalépett melléje.

— Hallottam, hogy szabad az út lefelé — mondta. — Nagyon közel vagyunk itt a felszínhez, uram, ha netán a Harkonnenek visszaadnák a kölcsönkenyeret.

— Nincsenek olyan helyzetben, hogy bármit visszaadjanak — mondta Paul. — Ezekben a pillanatokban jönnek rá, hogy nincsenek pajzsaik, és nem tudnak fölszállni az Arrakisról!

— Az új parancsnoki állás teljesen elő van készítve, uram — jegyezte meg Gurney.

— Egyelőre nincs rám szükség a parancsnoki állásban — mondta Paul. — Nélkülem is megy minden a maga útján. Meg kell várnunk az…

— Üzenet, Muad-Dib! — szólalt meg a rádiós a készüléke mellett. Megrázta a fejét, rányomta a hallgatót a fülére. — Nagyon zajos! — Írni kezdett az előtte levő jegyzettömbre, megint megrázta a fejét, várt, leírt valamit… megint várt…

Paul odament. A fedaykinok elhúzódtak, helyet hagytak neki. Paul lenézett, elolvasta, amit leírt a rádiós:

— Támadás… Tabr sziecset… (kihagyás) foglyokat… (kihagyás) Aliát… családjai és… (kihagyás) meghalt… közöttük… Muad-Dib fia…

A rádiós megint a fejét rázta.

Paul fölpillantott, látta, hogy Gurney merően nézi.

— Érthetetlen az egész — mondta Gurney. — A légköri zavarok miatt. Nem lehet tudni, hogy…

— Meghalt a fiam — mondta Paul, és ahogy kimondta, tudta, hogy igaz. — Meghalt a fiam… Alia pedig fogoly… a túszuk. — Üresnek érezte magát, érzések nélkülinek. Akármihez nyúl, halál és gyász az eredmény! És ez olyan volt, mint valami ragály, amely végigsöpörhetett a világmindenségen.

Öregember-bölcsességet érzett magában, számtalan lehetséges élet tapasztalatainak összességét. Valami mintha kuncogott volna benne.

És Paul azt gondolta: Milyen keveset tud a világmindenség az igazi kegyetlenség lényegéről!

Vladimir Harkonnen báró lesütött szemmel állt a császári kihallgatási teremben, a Padisah Császár barakkjában levő ovális szelamlikban. A báró előzőleg már lopva szemügyre vette a fémfalú helyiséget és a benne tartózkodókat — a nukkereket, az apródokat, az őröket, a sardaukar-testőrök sorait körös-körül, ahogy pihenjben álltak a véres, rongyos, zsákmányolt hadilobogók alatt, amelyek a helyiség egyébként kopár falait díszítették.

Jobb felől hangok hallatszottak, kongóan visszhangzottak a magas folyosóról:

— Utat! Utat az uralkodónak!