Frank Herbert - A Dűne

A báró tágra nyílt szemmel meredt a Császárra, meghökkentette a témaváltás.

— De hát… mint tudod, Felség, az az egész terület lakhatatlan, a szelek és a férgek uralják. Még csak fűszer sincs azokon a részeken!

— Nem kaptál olyan jelentéseket űrdereglyékről, hogy zöld foltok láthatók arrafelé?

— Mindig voltak ilyen hírek. Egyiknek-másiknak utánanéztünk, még régen. Találtunk is egy-két növényt. Sok topterünk odaveszett. Túl sokba került, Felség. Nem olyan vidék az, ahol tartósan megmaradhat az ember.

— Úgy — mondta a Császár. Csettintett az ujjával, a tróntól balra kinyílt egy ajtó. Az ajtóban megjelent két sardaukar és közöttük egy négyévesforma kislány.

Fekete aba volt rajta, a csuklyája hátravetve, kilátszott a nyakánál a cirkoruha. A szeme csupakék fremen szem volt, az arca kerek babaarc. Úgy látszott, egy csöppet sem fél, és volt valami a tekintetében, ami megmagyarázhatatlan aggodalmat keltett a báróban.

Még a vén Bene Gesserit Igazmondó is hátrahőkölt, ahogy a gyermek elment mellette, és elhárító kézmozdulatot tett. A vén boszorkát szemlátomást megrendítette a kislány megjelenése.

A Császár megköszörülte a torkát, szóra nyitotta a száját, de a gyermek szólalt meg elsőnek — cérnahangja volt, még ott sejlett benne valami halvány selypítés, de tisztán lehetett érteni.

— Szóval ez ő — mondta. Odament az emelvény széléhez. — Szó, ami szó, nem valami impozáns látvány — csak egy ijedt öregember, aki szuszpenzorok nélkül még a saját teste súlyát sem tudja megtartani!

Olyan elképesztő volt ez a váratlan kijelentés egy gyermek szájából, hogy a báró a haragja ellenére szótlanul, tátott szájjal meredt rá. Ki ez, valami törpe? kérdezte magában.

— Kedves báróm — mondta a Császár —, engedd meg, hogy bemutassam Muad-Dib húgát.

— Muad-Dib hú… — A báró a Császárra fordította a tekintetét. — Nem értem.

— Néha én is úgy tartom, hogy jobb félni, mint megijedni — mondta a Császár. — Jelentették nekem, hogy azokon a te lakhatatlan déli sarkvidéki területeiden emberi tevékenység jelei tapasztalhatóak.

— De az lehetetlen! — méltatlankodott a báró. — A férgek… ott csak homok van egészen a…

— Úgy látszik, ezek az emberek nem zavartatják magukat a férgektől — mondta a Császár.

A kislány leült az emelvény szélére a trón mellett, lelógatta a lábát, kalimpált a levegőben. Különös magabiztossággal vette szemügyre a környezetét.

A báró csak nézte a kalimpáló lábat, a fekete köpeny lobogását, a kelme alól kivillanó sarut.

— Sajnálatos módon — folytatta a Császár — csak öt csapatszállító járművet küldtem oda egy könnyű rohamosztaggal, hogy hozzanak néhány foglyot kihallgatásra. Összesen egy csapatszállítót sikerült visszahozni, és három foglyot. Képzeld el, báróm, hogy a sardaukarjaimat kis híján lemészárolta egy főleg asszonyokból, gyermekekből és öregekből álló csapat! Ez a gyermek vezette az egyik támadó osztagot.

— Látod, Felség? — fakadt ki a báró. — Látod, milyenek?

— Hagytam, hogy elfogjanak — mondta a kislány. — Semmi kedvem nem volt hozzá, hogy nekem kelljen közölni a bátyámmal, hogy megölték a fiát.

— Csak egy maréknyi emberemnek sikerült elmenekülnie — mondta a Császár. — Hallod? Elmenekülnie!

— Őket is elintéztük volna — mondta a gyermek —, ha nincsenek a lángszórók.

— A sardaukarjaim végső kétségbeesésükben a csapatszállító sugárhajtóművét lángszóróként használták — mondta a Császár. — Csak ez tette lehetővé, hogy elmeneküljenek a három foglyukkal. Jól jegyezd meg, kedves báróm: a sardaukarok kénytelenek voltak pánikszerűen visszavonulni asszonyok, gyermekek és öregek elől!

— Teljes erővel támadnunk kell! — mondta rekedt hangon a báró. — Ki kell irtanunk még az írmagját is a…

— Csendet! — dörrent rá a Császár. Előrecsúszott a trónon. — Elég ebből! Ne becsüld le az intelligenciámat! Van képed itt állni és a szemembe mondani, hogy…

— Felség! — szólt közbe a vén Igazmondó.

A Császár csöndre intette.

— Azt állítod, hogy nem tudsz arról, ami ott folyik, sem arról, hogy miféle harcosok ezek?! — A Császár félig fölemelkedett a trónról. — Minek nézel te engem, báró?!

A báró két lépést hátrált. Rabban volt, gondolta. Rabban tette ezt velem! Rabban a tudtom nélkül…

— És az a megrendezett konfliktus Leto herceggel! — mondta halkan, szinte dorombolva a Császár, miközben visszaült a trónra. — Milyen gyönyörűen taktikáztál!

— Felség! — szólt közbe könyörgő hangon a báró. — Miről…

— Hallgass!

A vén Bene Gesserit a Császár vállára tette a kezét, odahajolt, valamit súgott a fülébe.

Az emelvényen ülő kislány abbahagyta a kalimpálást, megszólalt:

— Ijeszd meg még jobban, Shaddam! Nem rendes dolog, hogy élvezem, de akkora öröm, hogy nem tudok ellenállni neki!

— Nyughass, gyermek — mondta a Császár. Előrehajolt, Alia fejére tette a kezét, rámeredt a báróra. Lehetséges volna, báró? Csakugyan olyan együgyű volnál, ahogy az Igazmondóm állítja? Nem ismered föl ebben a gyermekben a szövetségesed, Leto herceg leányát?

— Az apám sohasem volt a szövetségese — mondta a gyermek. — Az apám meghalt, és ez a vén gazember Harkonnen most lát engem először.

A bárónak egy szó sem jött ki a száján, csak meredten nézte. Amikor végre megjött a hangja, akkor is csak annyit tudott kinyögni:

— Ki…?

— Alia vagyok, Leto herceg és Lady Jessica leánya, Paul Muad-Dib herceg húga — mondta a gyermek. Lelökte magát az emelvényről, leugrott a kihallgatási terem padlójára. — A bátyám megígérte, hogy a zászlórúdjára tűzi föl a fejedet, és azt hiszem, helyesen teszi.

— Csitt, gyermek — mondta a Császár. Hátradőlt, a tenyerébe támasztotta az állát, úgy tanulmányozta a bárót.

— Nekem nem parancsol a Császár — mondta Alia. Megfordult, fölnézett az öreg Tisztelendő Anyára. — Ő tudja!

A Császár fölpillantott az Igazmondójára.

— Miről beszél ez a kislány?

— Ez a gyermek egy förtelem! — fakadt ki az öregasszony. — Az anyja nagyobb büntetést érdemel, mint bárki a történelemben! Nem pusztulhat el elég gyorsan ez a gyermek , sem az, aki a világra szülte! — Az öregasszony Aliára mutatott. — Kotródj az agyamból!

— TP? — suttogta a Császár. Visszakapta a pillantását Aliára. — Anyaisten!

— Nem érted, Felség — mondta az öregasszony. — Nem telepátia, hanem benne van az agyamban! Olyan, mint a többiek, az elődeim, akik nekem adták az emlékeiket. Ott van az agyamban! Nem lehet, de mégis ott van!

— Miféle többiek? — förmedt rá a Császár. — Mi ez a zagyvaság?

Az öregasszony fölegyenesedett, leeresztette a kezét.

— Többet mondtam a kelleténél, de annyi bizonyos, hogy ezt a gyermeket , aki minden, csak nem gyermek, el kell pusztítani! Már régen figyelmeztettek minket erre a veszélyre, és tudtuk, hogyan akadályozhatjuk meg a világra jöttét, de a saját nővérünk árult el bennünket!

— Összevissza beszélsz, vénasszony — mondta Alia. — Nem tudsz semmit, csak locsogsz, mint a bolond! — Alia lehunyta a szemét, nagyot sóhajtott, visszafojtotta a lélegzetét.

Az öreg Tisztelendő Anya felnyögött, megtántorodott.

Alia kinyitotta a szemét.