Frank Herbert - A Dűne

— Hát így történt — mondta. — Kozmikus véletlen volt… és ti is eljátszottátok benne a magatok szerepét.

A Tisztelendő Anya mindkét kezét maga elé tartotta, mintha el akarta volna taszítani Aliát.

— Mi folyik itt? — csattant fel a Császár. — Gyermek, te csakugyan át tudod adni a gondolataidat másoknak?

— Egyáltalán nem erről van szó — mondta Alia. — Ha nem születek a te bőrödbe, akkor nem tudok a te fejeddel gondolkodni.

— Öljétek meg — mormogta az öregasszony, és megmarkolta a trón támláját, nehogy elessen. — Öljétek meg! — A mélyen ülő, öreg szem mereven nézte Aliát.

— Csönd legyen — mondta a Császár, és szemügyre vette Aliát. — Gyermek, érintkezésbe tudsz lépni a bátyáddal?

— A bátyám tudja, hogy itt vagyok — mondta Alia.

— Meg tudod neki mondani, hogy adja meg magát, ha élve akar viszontlátni?

Alia tiszta ártatlansággal mosolygott föl rá.

— Szó sem lehet róla — mondta.

A báró tétova lépésekkel odament Alia mellé.

— Felség — mondta könyörögve —, én semmit sem tudok a…

— Ha még egyszer félbeszakítasz, báró — mondta a Császár —, többé senkit sem tudsz félbeszakítani! — Nem vette le a pillantását Aliáról, összehúzott szemmel vizsgálgatta. — Azt mondod, szó sem lehet róla? Ki tudod olvasni a gondolataimból, mit csinálok, ha nem engedelmeskedsz nekem?

— Már mondtam, hogy nem vagyok gondolatolvasó — mondta Alia —, de a szándékaid világosak telepátia nélkül is.

A Császár fenyegetően nézett rá.

— Gyermek, a ti helyzetetek reménytelen! Csak egy szavamba kerül, és a haderőm ezt az egész bolygót egyetlen…

— Nem olyan egyszerű a dolog — szólt közbe Alia. Ránézett a két Liga-tagra. — Kérdezd csak meg őket!

— Oktalanság szembeszegülni velem — mondta a Császár. — A legkisebb kérésemet sem tanácsos megtagadnod.

— Mindjárt jön a bátyám! — mondta Alia. — Tőle még egy Császárnak is reszketnie kell, mert vele van az igazság ereje, és reá mosolyog az ég.

A Császár fölpattant.

— Most már elég ebből a komédiából! A bátyádat az egész bolygójával együtt ízzé-porrá…

Dübörgés hallatszott, megremegett az egész helyiség körülöttük. Hirtelen ömleni kezdett a homok a trón mögött, ahol a fémsátor a Császár hajójához illeszkedett. Egy pillanatra mintha megfeszült volna mindenkin a bőr, ahogy bekapcsolódott egy nagy hatósugarú pajzs.

— Mondtam, hogy jön a bátyám — szólt Alia.

A Császár megállt a trón előtt, a fülére szorította a jobb kezét, a kis szervorádióból hallatszó helyzetjelentést hallgatta. A báró két lépést hátrált, Alia mögé állt. A sardaukarok elfoglalták a helyüket az ajtóknál.

— Visszavonulunk az űrbe, és átcsoportosítjuk az erőinket — mondta a Császár. — Báróm, bocsánatot kérek tőled. Ezek az eszeveszettek csakugyan a vihar leple alatt támadnak! Most majd megismerik a Császár haragját! — Aliára mutatott. — Lökjétek ki a viharba! Végezzen vele az!

Ahogy ezt meghallotta, Alia hátraugrott, mintha megrémült volna.

— Majd meglátjuk, kivel végez a vihar! — visította, és egyenesen belehátrált a báró karjába.

— Elkaptam, Felség! — kiáltotta a báró. — Akár most rögtön úúúúúúúú…! — Ellökte Aliát magától, a kislány a földre esett, a báró a bal karjához kapott.

— Sajnálom, nagypapa — mondta Alia. — Megismerkedtél az Atreidesek gom-dzsabbarjával. — Fölállt, a földre dobott egy sötétlő kis tűt.

A báró hátratántorodott. Kidülledt szemmel meredt a bal tenyerén vöröslő vágásra.

— Te… te… — Oldalt. hengeredett a szuszpenzoraiban, a feje félrebukott, a szája elernyedt, egy arasszal a padló fölött mozdulatlanul függött az egész hatalmas, lottyadt, élettelen hústömeg.

— Ezek nem normálisak — hördült föl a Császár. — Gyorsan! Be a hajóba! Majd megtisztítjuk ezt a bolygót az egész…

Tőle balra szikrák villantak. Egy gömbvillám pattant le a falról, pattogva-recsegve megérintette a fémpadlót. Égett szigetelés szaga áradt szét a szelamlikban.

— A pajzs! — kiáltotta az egyik sardaukartiszt. — A külső pajzs kiment! Ezek…

A szavait fémes recsegés-ropogás nyomta el, a Császár mögött megremegett, megingott a hajó fala.

— Lelőtték a hajó orrát! — ordította valaki.

Porfelhő öntötte el a szobát. A védelmében Alia fölpattant, eliramodott az ajtó felé.

A Császár megfordult, intett az embereinek, megindult a vészkijárat felé, amely a trón mögött nyílt a hajó oldalában. A kezével jelt adott egy sardaukartisztnek, aki odaszökkent hozzá a porfátylon át.

— Itt fogunk ellenállni! — parancsolta a Császár.

Újabb dörgés rázta meg a fémfalakat. A terem túlsó végében kivágódott a kétszárnyú ajtó, szélfútta homok tódult be rajta, ordítozás hallatszott mögüle. A fényben egy pillanatra kirajzolódott egy kicsiny, fekete köpenyes alak — Alia iramodott ki, hogy keressen egy kést, és ahogy fremen harcosi neveltetése diktálta, végezzen a sebesült Harkonnen-zsoldosokkal és sardaukarokkal. A sardaukarokból álló házi őrség a zöldessárga ködben a nyílás felé rontott, fegyverrel a kezükben félkört formáltak, hogy fedezzék a Császár visszavonulását.

— Mentsd magad, Sire! — kiáltotta egy sardaukartiszt. — A hajóba!

A Császár azonban ott állt egymaga az emelvényén, és az ajtó felé mutatott. Azon a részen szétrobbant körülbelül negyvenméternyi fémfal, és a szelamlik ajtaja immár a homoktengerre nyílt. Porfelhő függött alacsonyan a külvilág fölött, pasztellszínekbe mosódó messzeségből sodorta a szél. Villámok csapdostak belőle, s a köd fátylán át is látni lehetett a villanásokat, ahogy a vihar elektromos erőtere semlegesítette a pajzsokét. A síkság tele volt küzdőkkel: sardaukarokkal és szökellő, pergő-forgó burnuszos alakokkal, akik mintha a viharfelhőből zúdultak volna le rájuk.

És mindez csak a kerete volt annak, amire a Császár ujja mutatott.

A por ködéből vibráló körvonalak rendezett tömege bukkant elő, hatalmas, magasba emelkedő domborulatok, kristályosan villózó szegéllyel — néhány pillanat múlva már ki lehetett venni, hogy tátott szájú homokférgek sűrű falanxa közeledik, mindegyiken fremen harcosok csapata. Ék alakzatban, sziszegve, vágtak át a síkságon kavargó zűrzavaron, a fremenek köpenyei csapkodtak a szélben.

Megállíthatatlanul törtek a császári hajó felé, miközben a sardaukarok a történelem során először álltak dermedt döbbenetben egy támadás előtt, amelyet felfogni is alig tudtak.

A férgek hátáról leszökkenő alakok azonban emberek voltak, és a baljós, sárgás fényben elővillanó pengékkel már tudtak mit kezdeni a sardaukarok. Belevetették magukat a harcba. Most már ember ember ellen küzdött az arrakeeni mezőn, miközben a válogatott sardaukar-testőrök betuszkolták a Császárt a hajóba, rázárták az ajtót, és felkészültek, hogy ott halnak meg az ajtó előtt, a Császár pajzsának részeiként.

A hajóban meglepő csend fogadta a Császárt. Tekintete végigfutott a rá meredő arcokon, látta, hogy legidősebb leánya fölhevült arccal áll, a vén Igazmondó az arcába húzott csuklyával várakozik, mint valami fekete árnyék, aztán végre meglátta, akiket keresett — a két Liga-tagot. Mindketten a Liga dísztelen szürke öltözékét viselték — illett ahhoz a nyugalomhoz, amelyet a körülöttük zajló viharban is megőriztek.