Frank Herbert - A Dűne

A folyosóról belépett a terembe IV. Shaddam, a Padisah Császár, nyomában a kísérete. Megállt, megvárta, hogy behozzák a trónját. Nem vett tudomást a báróról. Mintha senkiről sem vett volna tudomást a teremben.

A báró azon kapta magát, hogy ő nem tud nem tudomást venni az uralkodóról. Fürkészően figyelte, hátha valamiből következtetni tud rá, hogy mi lehet a célja ennek a kihallgatásnak. A Császár higgadtan várakozott — karcsú, elegáns alak, szürke sardaukar-egyenruhában, ezüst és arany díszítéssel. Keskeny arca, hideg szeme a néhai Leto herceget juttatta a báró eszébe. Ugyanúgy emlékeztetett az arckifejezése egy ragadozó madáréra. A Császár haja azonban nem fekete volt, hanem vörös, és nagy részét eltakarta az arany császári címerrel ékített burzegi ebonsisak.

Apródok jelentek meg a trónnal. Vaskos ülőbútor volt, melyet egyetlen hagali kvarckristályból faragtak ki — a kékeszöld, áttetsző kristályban sárgán izzó csíkok villogtak. Az apródok elhelyezték az emelvényen, a Császár föllépett, helyet foglalt.

A Császár kíséretéből kivált egy fekete aba-köpenyes öregasszony, odament a trónhoz, és megállt mögötte, egyik kiaszott kezét a kvarctámlára tette. A homlokába húzott fekete csuklya alól úgy kandikált ki az arca, mint valami boszorka karikatúrája — az orcája, szeme beesett volt, az orra nagy és horgas, a bőre foltos és kéken erezett.

A báró megfékezte a reszketését az öregasszony láttán. Gaius Helen Mohiam Tisztelendő Anyának, a Császár Igazmondójának a jelenléte elárulta, hogy ez nem akármilyen kihallgatás. A báró elfordította a tekintetét róla, körülnézett a helyiségben, hátha valami útbaigazítást kaphat… Két Liga-ügynököt látott, az egyik magas volt és kövér, a másik alacsony és kövér, de mind a kettőnek ugyanolyan szürke és kifejezéstelen volt a tekintete. A talpnyalók között ott állt a Császár egyik leánya, Irulan hercegnő, az a nő, aki állítólag a lehető legteljesebb Bene Gesserit-kiképzésben részesült, és arra rendeltetett, hogy Tisztelendő Anya váljék belőle. Magas volt, szőke, finom vonású szépség, zöld szeme mintha átnézett, átlátott volna a bárón.

— Kedves báróm…

A Császár méltóztatott észrevenni. Az uralkodó baritonja tökéletes pontossággal ki tudta fejezni gazdája szándékát. Ezúttal például úgy üdvözölte, hogy el is taszította magától.

A báró mélyen meghajolt, elindult a Császár felé, megállt az előírásos tíz lépésnyire az emelvénytől.

— Hívásodra megjelentem, Felség.

— Még hogy hívásodra! — mondta vihorászva a vén boszorkány.

— Ejnye, Tisztelendő Anya — szólt rá a Császár, de elmosolyodott a báró szemmel látható zavarodottságán. — Először is közöld, hogy hová küldted el a kedvencedet, Thufir Hawatot!

A báró tekintete ide-oda ugrált, miközben átkozta magát, hogy az őrei nélkül jött ide, nem mintha sok hasznukat vehette volna a sardaukarok ellen, de azért…

— Halljam! — mondta a Császár.

— Öt napja eltűnt, Felség. — A báró egy pillantást vetett a Liga-tagokra, aztán a Császárra emelte a szemét. — Egy csempészbázison kellett volna leszállnia, aztán megpróbálni behatolni annak a fremen megszállottnak, Muad-Dibnek a táborába. Nem tudom, mi történhetett.

— Hihetetlen! — mondta a Császár.

A boszorkány egyik karmos keze megütögette a Császár vállát. Az öregasszony előrehajolt, valamit a fülébe súgott.

A Császár bólintott.

— Öt napja, báró? — kérdezte. — És mondd, miért nem nyugtalankodol a távolléte miatt?

— Dehogynem nyugtalankodom, Felség!

A Császár nem szólt, csak merően nézte, várt. A Tisztelendő Anya károgva fölkacagott.

— Akarom mondani, Felség — folytatta a báró —, Hawat pár órán belül így is, úgy is meghal. — És elmagyarázta a tartós méreg hatását.

— Milyen leleményes, báróm — mondta a Császár. — És hol van a két unokaöcséd, Rabban és az ifjú Feyd-Rautha?

— Vihar közeledik, Felség. Kiküldtem őket, hogy ellenőrizzék az előretolt állásainkat, nehogy a homokförgeteg leple alatt megtámadjanak a fremenek.

— Az előretolt állásaitokat… — ismételte meg a Császár. Úgy köpte ki a két szót, mintha marták volna a száját. — A vihar nem számít itt a medencében, az a fremen söpredék pedig aligha fog megtámadni, amíg itt vagyok öt légiónyi sardaukarral!

— Semmi esetre sem, Felség — mondta a báró. — De jobb félni, mint megijedni, még ha téved is az ember.

— Igen? — kérdezte a Császár. — Jobb? Arról ugye ne is tegyek említést, hogy mennyi időmet rabolja el ez az arrakisi felfordulás? Sem arról, hogy a KHAFT mennyi profitját nyeli el ez a patkánylyuk? Sem arról, hogy hány hivatalos eseményt és államügyet kellett elhalasztanom vagy éppen törölnöm e miatt az ostobaság miatt?

A báró lesütötte a szemét. Megrémítette a császári harag, és nyugtalanította kényes helyzete: egyedül volt, nem állt mögötte más, csak az Egyezmény és a Nagy Házakra vonatkozó dictum familia. Meg akarna ölni? kérdezte magában. Nem teheti meg! Odafenn várnak a többi Nagy Házak, lesik az ürügyet, hogy ők is hasznot húzhassanak ebből az arrakisi felfordulásból!

— Ejtettél-e túszokat? — kérdezte a Császár:

— Semmi értelme, Felség — mondta a báró. — Ezek az eszeveszett fremenek megrendezik a gyászszertartást minden fogolynak, és úgy viselkednek, mintha már halottak is lennének.

— No és? — kérdezte a Császár.

A báró hallgatott, tekintete végigsiklott a szelamlik fémfalain; az őket körülvevő hatalmas legyezőfém sátorra gondolt. Ez olyan határtalan gazdagságot jelképezett, hogy még a báró is elámult tőle. Apródokat hoz magával, gondolta a báró, és haszontalan udvari talpnyalókat, az asszonyait és az asszonyai kíséretét, a fodrászokat, az öltöztetőket, mindenkit… minden udvari élősködőt. Mind itt csúszik-mászik, szövögeti a sunyi kis intrikáit, „tábori körülmények között él” a Császárral… mind látni akarja, hogyan vet véget a gazdája ennek a kalamajkának, hogy aztán epigrammákat írhassanak a csatákról, és körülrajonghassák a sebesülteket.

— Talán nem megfelelő túszokat szedtél — mondta a Császár.

Tud valamit, gondolta a báró. A félelem súlyos kőként ülte meg a gyomrát, gondolni is alig tudott az evésre. Az érzés mégis hasonlított az éhségre, és már többször is azon volt, hogy ételt hozat magának — de itt senki sem engedelmeskedett volna a parancsának.

— Van valami elképzelésed arról, hogy ki lehet az a Muad-Dib? — kérdezte a Császár.

— Biztosan az Ummák közül való — mondta a báró. — Egy fremen fanatikus, valami vallási kalandor. Rendszeresen felütik a fejüket az ilyenek a civilizáció peremvidékein. Felséged tudja ezt…

A Császár rápillantott az Igazmondójára, aztán megint a báróra szegezte mord tekintetét.

— És semmi mást nem tudsz erről a Muad-Dibről?

— Őrült — mondta a báró. — De minden fremen őrült egy kicsit.

— Hogyhogy?

— Az emberei a nevét rikoltva vetik bele magukat a harcba. Az asszonyok hozzánk vágják a csecsemőiket, belerohannak a késeinkbe, hogy rést nyissanak, ahol a férfiak támadhatnak. Nincs bennük semmi… semmi… józanság!

— Micsoda elvetemültség — mormolta a Császár, és a báró figyelmét nem kerülte el a gúnyos hangsúly. — Mondd csak, kedves báróm, átkutattad az Arrakis déli sarkvidékét?