Frank Herbert - A Dűne

— Csata előtt mindig mord — mondta Paul. — Így működik Gurney jó kedélye.

Gurney ajka lassan széles farkasvigyorra húzódott, fehéren kivillant a fogsora a cirkoruha állkelyhe fölött.

— Hogyne volnék mord, amikor arra gondolok, hány szegény Harkonnen-lélek fog gyónás és feloldozás nélkül megválni a gazdája testétől!

Stilgar kuncogott egyet.

— Gurney úgy beszél, mint egy fedaykin!

— Halálra szánt önkéntesnek született — vetette oda Paul, és közben azt gondolta: Foglalják csak el magukat az évődéssel, mielőtt összemérjük az erőnket azzal a lentivel! Odanézett a sziklaperem résére, aztán vissza Gurneyra. A trubadúrharcos szemlátomást megint borongott. Sötéten nézett maga elé.

— Az aggodalom kiszívja az erőt — mormogta Paul. — Erre te tanítottál annak idején, Gurney.

— Hercegem — mondta Gurney —, a fő gondom az atombomba. Ha atommal ütsz rést a Pajzsfalon…

— A fentiek nem fognak atomfegyvert használni ellenünk — mondta Paul. — Nem mernek… mégpedig ugyanazért, amiért nem merik megkockáztatni, hogy megsemmisítsük a fűszer forrását.

— De hát a rendelkezés, amely megtiltja az…

— Rendelkezés! — csattant fel Paul. — Nem az tartja vissza a Házakat attól, hogy atomfegyvert használjanak egymás ellen, hanem a félelem! A Nagy Egyezmény elég világosan fogalmaz: „Aki atomerőt alkalmaz emberek ellen, annak a bolygóját meg kell semmisíteni.” Mi azonban a Pajzsfalat robbantjuk föl, nem embereket.

— Ez már szőrszálhasogatás — mondta Gurney.

— A fenti szőrszálhasogatók kapva kapnak majd rajta — mondta Paul. — Ne vesztegessünk rá több szót!

Elfordult, és arra gondolt, bárcsak valóban olyan magabiztos volna. Aztán azt kérdezte:

— Mi van a városiakkal? Elfoglalták már a helyeiket?

— El… — dünnyögte Stilgar.

Paul ránézett.

— Mi nem tetszik?

— Csak nem fér a fejembe, hogy ennyire meg lehet bízni a városiakban.

— Valamikor én is városi voltam — jegyezte meg Paul.

Stilgar megdermedt. Elvörösödött.

— Muad-Dib tudja, hogy nem azt akartam monda…

— Tudom, mit akartál mondani, Stil. De nem az teszi az embert, amit te gondolsz róla, hanem az, amit csinál a valóságban! Ezeknek a városiaknak fremen vér folyik az ereikben. Csak még nem tanulták meg, hogy téphetik széjjel a láncaikat. Majd mi megtanítjuk nekik!

Stilgar bólintott, bánatos hangon válaszolt:

— A régi szokás hatalma, Muad-Dib. A Temetősíkságon megtanultuk, hogy lenézzük a falulakókat.

Paul Gurneyra pillantott, látta, hogy figyelmesen nézi Stilgart.

— Mondd csak, Gurney, miért űzték el a sardaukarok a városiakat az otthonaikból?

— Régi nóta, hercegem. Azt remélték, hogy nem tudunk megbirkózni a menekülők áradatával.

— A gerillák olyan hosszú ideje nem jelentenek veszélyt — mondta Paul —, hogy a hatalmasok elfelejtették, hogyan kell harcolni ellenük. A sardaukarok a kezünkre játszottak! Elkaptak néhány városi asszonyt; elszórakoztak velük, a zászlórúdjaikra meg feltűzték azoknak a férfiaknak a fejét, akik tiltakoztak. Izzó gyűlöletet ébresztettek maguk ellen azokban az emberekben, akik máskülönben egyszerű kényelmetlenségnek tekintették volna az eljövendő küzdelmet, és legfeljebb azt gondolták volna, hogy új urakat kapnak a régiek helyett. A sardaukarok nekünk dolgoznak, Stilgar!

— A városiak csakugyan elszántnak látszanak — ismerte el Stilgar.

— Frissen lángol bennük a gyűlölet — mondta Paul. — Ezért használjuk őket rohamcsapatként.

— Iszonyú mészárlást fognak véghezvinni közöttük a sardaukarok — mondta Gurney.

Stilgar bólintott.

— Megmondtuk nekik, mire számíthatnak — mondta Paul. — De tudják, hogy ahány sardaukarral sikerül végezniük, annyival kevesebb jut ránk. Tudjátok, barátaim, nekik most már van miért meghalniuk. Rájöttek, hogy ők egy nép! Eszmélőben vannak!

A távcsőnél kuporgó őrszemből fojtott kiáltás szakadt ki. Paul odament a sziklahasadékhoz, kiszólt:

— Mi az?

— Nagy a kavarodás odalenn, Muad-Dib! — sziszegte a figyelő. — Annál a hatalmas fémsátornál. Egy őrkocsi érkezett a nyugati peremfal felől, és mintha sólyom került volna a sziklafürjek közé!

— Megérkeztek az elbocsátott sardaukarjaink — mondta Paul.

— Máris bekapcsolták a pajzsot az egész leszállópálya körül — mondta a figyelő. — Látom, ahogy vibrál a levegő még a raktártelep szélénél is, ahol a fűszert tartották!

— Most már tudják, kivel állnak szemben — mondta Gurney. — Reszkessenek csak a gyalázatos Harkonnenek, hogy él még egy Atreides!

Paul odaszólt a távcsőnél levő fedaykinnak:

— Figyeld a Császár hajójának zászlórúdját! Ha az én zászlómat húzzák föl…

— Attól te ne félj — jegyezte meg Gurney.

Paul látta az értetlenséget Stilgar arcán.

— Ha a Császár elismeri az igényemet — magyarázta —, akkor ennek jeleként megmutatja, hogy ismét az Atreides-zászló loboghat az Arrakis fölött. Abban az esetben a második haditervet alkalmazzuk, és csak a Harkonnenek ellen indítunk támadást; a sardaukarok nem avatkoznak bele, hagyják, hogy magunk között intézzük el a nézeteltérést.

— Nincs nekem tapasztalatom az ilyen kinti dolgokban — mondta Stilgar. — Hallottam persze ilyesmiről, de szerintem nem valószínű, hogy a…

— Nem kell hozzá tapasztalat, hogy az ember rájöjjön, mit fognak tenni — mondta Gurney.

— Új zászlót húznak föl a magas hajón — mondta a figyelő. — Sárga a zászló… a közepén vörös-fekete kör.

— No, ez csalafinta húzás — mondta Paul. — Az a KHAFT lobogója.

— Ugyanaz, mint a többi hajókon — mondta a fedaykin.

— Nem értem — szólt Stilgar.

— Ez csakugyan csalafinta húzás volt! — mondta Gurney. — Ha a Császár az Atreides-zászlót húzatta volna föl, utána már nem visszakozhatott volna. Túl sok a közelben a megfigyelő. Fölvonathatta volna a Harkonnen-zászlót is a császári hajón — az lett volna csak az egyértelmű megnyilvánulás! De nem, ő a KHAFT zászlaját lobogtatja meg: közli a fentiekkel… — Gurney az ég felé mutatott — … hogy hol a profit! Közli velük, hogy fütyül rá, Atreides van-e itt vagy más!

— Mennyi idő múlva éri el a vihar a Pajzsfalat? — kérdezte Paul.

Stilgar elfordult, kérdezett valamit a mögöttük várakozó egyik fedaykintól. Néhány pillanat múlva visszament Paul mellé.

— Nagyon hamar, Muad-Dib! Hamarabb, mint vártuk. És inkább minden viharok ük-ükanyja ez… talán hatalmasabb is, mint szeretnéd.

— Ez a vihar az én viharom — mondta Paul, és látta a néma, ámult döbbenetet azoknak a fedaykinoknak az arcán, akik meghallották. — Ha megrázná az egész világot, akkor sem lenne hatalmasabb, mint szeretném! Teljes erővel, egyenesen a Pajzsfalnak tart?

— Gyakorlatilag igen — mondta Stilgar.

Egy futár bukkant elő a medencébe levezető lyukból.

— A sardaukarok és a Harkonnen-őrség visszahúzódik, Muad-Dib! — mondta.

— Arra számítanak, hogy a vihar úgy telehordja homokkal a medencét, hogy úgysem lehet majd semmit sem látni — mondta Stilgar. — Azt hiszik, mi is ugyanabban a gondban leszünk!

— Szólj a lövészeinknek, hogy gondosan állítsák be az irányzékaikat, amíg még látni lehet! — mondta Paul. — Szét kell lőniük mindegyik hajó orrát, mihelyt a vihar végez a pajzsokkal! — Odalépett a sziklaperemhez, elhúzta az álcatakarót, fölnézett az égre. A szélfútta homokcsóvák már ott csapdostak a magasban, a sötétlő égbolt háttere előtt. Paul visszatette az álcatakarót. — Indítsd el lefelé az embereinket, Stil! — mondta.